... és Domingo ott volt Salzburgban...

Alig egy hónappal tüdőembóliája után Plácido Domingo ott volt Salzburgban, és nemcsak, hogy ott volt, hanem énekelt is, és nemcsak egyszerűen énekelt, hanem egy teljesen új szerepben mutatkozott be, mégpedig a nemzetközi visszhangok szerint csúcs-formában... És ezt nemcsak azért írták, mert mondjuk respektálták eddigi csodás pályáját és úgy gondolták, most már nem illik rosszat írni róla, hanem ez az értékítélet tényleg Domingo valós művészi teljesítményét nyugtázta Verdi: Giovanna D'Arco című operájának 2013. augusztusban Salzburgban lezajlott előadásain. A premiert szerencsésen felvették, legalább hangban és elsőként az osztrák rádió sugározta. Mondanom sem kell, hogy meghallgattam, sőt, talán itt be is vallhatom, le is loptam magamnak, hogy bármikor meghallgathassam...

A három salzburgi előadás közül kettőnek az idején Salzburgban voltam. Mivel már januárban kiderült, hogy nem kaptam jegyet, és nemcsak én, hanem a baráti-rajongói körből egyetlen ismerős sem, sejtettem, hogy míg Domingo bent énekel, én odakint fogok fájó szívvel sétálgatni. Persze, valami halvány remény mindig van, hogy valaki esetleg visszavált egy jegyet, de túl sok igénylő lett volna rá: előadás előtt, sőt, a következő napokon is meglehetősen sok embert láttam "Suche Karte", azaz "Jegyet keresek" táblácskával sétálni a Festspielhaus előtt, megjelölve rajta, hogy pontosan melyik előadásra. Közülük a legtöbben a Giovanna D'Arco-t szerették volna látni, de sokan már a következő héten elkezdődő Don Carlos-előadásokat jelölték meg.

Egyszóval, augusztus 6-án, kedden kora délután megérkeztem Salzburgba. Elfoglaltam a szállást, kicsit felfrissítettem magamat és már indultam is a Festspielhaus, azaz az Ünnepi Játékok legfontosabb helyszíne felé. Három óra után értem oda, közben győztem feldolgozni magamban a tényt, hogy tényleg Salzburgban vagyok... A Giovanna D'Arco premierje délután négy órakor kezdődött, így módomban volt megfigyelni a közönség megérkezését.

A Festspielhaus, a kép bal oldalán a Felsenreitschule bejárata. A teljes épület rá sem fér egy képre...

A Festspielhaus épületegyüttesében tulajdonképpen három színházterem van: a nagy- és kisterem és az ún. Felsenreitschule, a középkori hercegérseki lovardából kialakított színház. Majd megmutatom a helyszínt részletesebben, itt csak annyit, hogy az ember kívülről egy rendkívül hosszan elnyúló, szinte teljesen semleges épületet lát. Ennek, ha szemben állok vele, jobb oldali, hosszabb szárnya rejti a "nagy" Festspielhaus hatalmas színpadát, középen nyílik a kisterem, és balról egy kicsit díszesebb homlokzat mögött a Felsenreitschule található. Az utca másik oldalán egy hasonlóan hosszú épület áll, amely a salzburgi egyetemnek az egyik szárnya. A kettő között parkolnak le az autócsodák, amelyekkel az úri közönség érkezik. Ők aztán nem mennek be a színházi előcsarnokba, hanem jó időben a Festspielhaus előtt várakoznak, beszélgetnek, üdvözlik barátaikat, ismerőseiket, mutogatják toalettjeiket, sőt, ott szervírozzák számukra az előadás előtti pezsgőt... míg a turisták, mint én, őket szemlélik, mint látványosságot... 

Gyülekezik az úri közönség

Aztán amikor már be kell menni, mert lassan kezdődik az előadás, megjelenik egy fiatalember egy békebeli kolomppal a kezében, amit erőteljesen nekiáll rázni - ezt megteszi a bejárat előtt, illetve a Felsenreitschule épületrészénél kint az erkélyen is. És akkor az úri közönség bevonul... Én egy darabig még ácsorogtam, hátha kihallatszik valami, de persze a világon semmit nem lehetett hallani, csak előadás végén a tapsot, mert akkorra már kinyitották az ajtókat.

Úgyhogy, bár fájó szívvel, de elmentem várost nézni, hiszen ki kell használnia az embernek minden pillanatot, amit negyedszázad után újra Salzburgban tölthet. Őszintén meg kell mondanom, hogy, bár azt hiszem, már kiderült itt a blogban, hogy mennyire szeretem Domingót, sőt, partnerét, a csodálatos Anna Netrebkót is, annyira mégsem voltam szomorú, mint gondoltam volna, mert Salzburg csodája azért valamennyire közömbösítette, hogy nem lehetek bent a színházteremben.

És bíztam abban is, hogy legalább egy autogram erejéig láthatom Domingót, akiről tudvalevő, hogy szinte mindig kijön a közönséghez ebből az okból - sőt reméltem, hogy Netrebkót is. Ebben a vonatkozásban készültem is, vittem magammal kinyomtatott képeket dedikálás céljából, köztük egy olyant, ahol ők ketten együtt szerepelnek.

Tudtam, hogy körülbelül két és fél órás az előadás, így a megfelelő időben visszamentem. Nem is kellett sokat ácsorognom, amikor elkezdett kifelé szállingózni a közönség, és észrevettem, hogy jónéhányan a Felsenreitschule legtúlsó bejárata előtt csoportosulnak. Gyorsan arrafelé vettem az irányzékot, és az üvegajtó mögött máris megjelent Domingó! Egyenesen a színpadról, a tapsviharból, s mint utólag kiderült, "standing ovation"-ból érkezett, mellette egyik fia, Alvaro látszott. A biztonságiak beengedtek bennünket az ajtó mögé és jöhetett az autogram-osztás:

Domingo kifejezetten feldobottnak látszott, és ezt meg is erősítette, amikor ismerősei üdvözölték és gratuláltak, nekik mondta, hogy "nagyon boldog vagyok, hogy tudtam énekelni" :) Amikor nyújtottam feléje a Netrebkóval közös fényképet, egy pillanatra megállt az írásban, mert az addigi rajongók mind az esti műsorfüzetre kérték az aláírást, szóval rám nézett, és azt mondta: "Ez három éve volt Bécsben" - de hogy milyen nyelven mondta, arra nem is emlékszem, lehet, hogy németül, de ennyit angolul is megértek. Én meg csak bólogattam mosolyogva...

Aztán egy idősebb hölgy ment már kifelé, ám elejtette a kistáskáját és nem vette észre, mire Domingo lehajolt érte és a hölgy után szólt, hogy "Madame, ezt ön ejtette el" - szóval még ilyeneket is észrevesz. És akkor már idekeverem a második alkalmat, szombaton este, mert ha már énekelni nem hallhattam, a második előadás végére újra odamentem, újabb aláírást kérni :) Akkor már tudtam, hova kell menni és mivel én nem a nézőtérről érkeztem, nagyon előnyös pozícióban voltam, az elsők között kérhettem az újabb aláírást. Így történt, hogy az én zöld filctollamat használta. Először igen örültem, hogy lesz egy tollam, amivel Domingo írt, ám az íróeszköz nála maradt... én közben, mint először is, egyfolytában fényképeztem. Négy-öt aláírás után egyszer csak megállt, ránézett a tollra és felém nyújtotta: ez az öné :) Ez, meg a táska-visszaadás tulajdonképpen kicsike dolgok, de benne van, hogy még ilyenkor is, a tapsviharból kijőve is figyel mindenre és illusztrálja, hogy ő tényleg egy abszolút úriember...

Aztán, mintegy "bónusz"-ként, mindkét alkalommal láthattam Anna Netrebkót is. Első alkalommal - hiszen premier volt - rengeteg profi fotós is gyülekezett a tömegben és amikor kijött, ők szinte teljesen megvadultak, kiabáltak neki, hogy figyeljen rájuk - mire Netrebko, tényleg profi módon, pár másodpercre, de azért beállt egy nekik szánt pózba és látszott, hogy felveszi az arckifejezést is - nekem is sikerült lekapnom, bár hátulról szinte letapostak...

Netrebko pillantása a fotósoknak

Amikor Domingo kiosztotta az autogramokat és pár szót elcsevegett az őt ott üdvözlő ismerőseivel, majd búcsút intett a rajongóknak, a nép elkezdett bravózni, de valahogy olyan módon, hogy szinte tapinthatóan sugárzott belőle a szeretet. Öt perc múlva Netrebkónál nagyobb volt a tömegőrület, de azt jobban bulvár-ízűnek éreztem. Mindenesetre megállapítottam, hogy Anna a valóságban, közelről nézve is tényleg gyönyörű... Persze rendkívül népszerű Salzburgban, hiszen éppen az Ünnepi Játékokon nyújtott Traviata-beli alakításával került a világ élvonalába 2005-ben.

Hát, ez volt az én részvételem a 2013-as Salzburgi Ünnepi Játékokon. Remélem, azért januárban Bécsben újra láthatom-hallhatom Domingót operaszínpadon és egyszer talán Netrebkót is... Mindenesetre utolsó salzburgi napomon megleptem magamat Netrebko frissen megjelent Verdi-árialemezével, amely akkora siker, mintha csak pop-lemez lenne. És tényleg remek :)

Végül egy kis ízelítő a premier utáni ünneplésből (miközben én odakint ácsorogtam...)