Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 3.

2013. december 22., vasárnap

Folytassuk az 1. felvonás 2. képével.
Módszernek továbbra is azt tudom javasolni, hogy osszuk meg a képernyőt: az egyik felén ezt a blogbejegyzést olvassuk, a másikon pedig nyissuk meg a You Tube-ról a múltkor is megmutatott előadást az operából, a címszerepben Leo Nuccival.

Legutóbb a nyitányt és az első jelenetet hallgattuk, mai részünk e videónál az elejétől számítva 16' 40"-nél kezdődik.

Izgatott zene hallatszik, amit megint jó lesz néhányszori visszacsúsztatással többször is meghallgatni: ugyanúgy, ahogyan Jacopo Foscari dallama, ez a téma is többször megjelenik, szinte mindig, amikor Lucrezia a színre lép.

Amúgy a jelenet színhelye a Foscari-palota, ahol Lucrezia izgatottan várja a híreket. Rögtön egy impozáns és több részből álló jelenetben lép színpadra. Mint a zene is mutatja, rendkívül izgatottan lép be és hangot ad annak a tervének, miszerint el fog rohanni a Doge-palotába, a Tízek elé, hogy kegyelmet kérjen férje számára, ugyanis még az is elképzelhető, hogy halálos ítéletet fognak hozni. Én magam is doge lánya vagyok, most pedig egy doge menye, meg kell, hogy hallgassanak! - énekli indulatosan. Mivel férjem ártatlan, nem kegyelmet, hanem igazságot kérek tőlük! A környezetében levő hölgyek próbálják csillapítani (17' 40-től) és lebeszélik tervéről azzal az érvvel, hogy ezzel csak rontana Jacopo helyzetén. Inkább bízzon az isteni gondviselésben. Lucrezia hallgat rájuk s imával fordul a Mindenhatóhoz. Következik áriájának lassú szakasza (18' 45"-től). Ezt a lassú részt a nyitányban megismert lassú Lucrezia-téma vezeti be, amit most is fuvolán hallunk.

Nézz le Isten, esdve kérem,
Nézz a földi szenvedésre!
Csak te vagy a szívem reménye.
Vedd le rólam a kínom, a szív bánatát,
Védd meg ártatlan vádolt férjem!

Lucrezia barátnője, Pisana lép be a hírrel, miszerint az ítélet megkíméli Jacopo életét, ám Krétára száműzik - 22' 58"-nél.

Lucrezia nem könnyebbül meg. Sőt, inkább patrícius büszkesége éled fel s az ítéletet sértésnek és a jog meggyalázásának fogja fel - amiben kétségtelenül igaza is van.
Ennek ad hangot áriájának gyors szakaszában (23' 47"-nél):

Jaj a patríciusnak, ha 
Isten mind e vad szenvedést visszaadja,
mert ha a bosszúnak eljön a napja,
veszni fognak egy szálig az ám!

Mint halljuk, Verdi rendkívüli technikai követelményeket támaszt a Lucreziát megszemélyesítő énekesnővel szemben. Megkockáztatom, hogy talán az ő szerepe a legnehezebb az operában és egyáltalán, alakja fontosabb és egyúttal karakteresebb, mint férjéé, Jacopóé. Szerintem az idős Francesco Foscari mellett Lucreziáé az igazi főszerep. Nekem az "jött le" az opera most már elég sokszori meghallgatása-megnézése után, hogy Jacopo, a fiatal Foscari egy jóindulatú és naiv ember, ám elkövetett egy hibát - nem bűnt, hanem hibát -, amihez egy szerencsétlen véletlen is hozzájárult s most ennek ürügyén, rajta keresztül voltaképpen az egész családját, különösen apját, a regnáló dogét büntetik. Jacopo ebben a szituációban mint a megtestesült "áldozat" viselkedik, míg Lucrezia az, aki elleneáll, illetve ellenállna, ha tudna. Szerintem ő az ókori, majd középkori itáliai történelemből-kultúrtörténetből jól ismert "erős nő" típusa, ám az a tragédiája, hogy cselekvésre a világon semmilyen lehetősége nincs. Ezt hamarosan tapasztalni is fogjuk.

Lassan itt az ideje, hogy megismerkedjünk a dogéval, az idős Francesco Foscarival. Ám előtte Verdi kiváló dramaturgiai ösztönnel újra megmutatja a fenyegető Tízek Tanácsát a múltkor megismert "umpappa-umpappa" dallamukkal, hogy a néző ismét érzékelje a velencei valódi politikai légkört.
Újra a Doge-palotában vagyunk. Azt érdekes módon nem látjuk, amikor apja jelenlétében kimondták Jacopo Foscari örökös száműzetését, csak annak vagyunk tanúi, amikor a Tizek és a Junta tagjai kitódulnak a tanácsteremből és kommentálják az eseményeket. A részlet 25' 08"-nél kezdődik. A néző innét tudja meg, hogy a száműzetés tényét még azzal is megkeserítik, hogy felesége és két kisfia nem követhetik Jacopót. Így - bár életben hagyják, amivel tetszelegnek is, hogy ők milyen humánusak - talán nagyobb kegyetlenséget követnek el azzal, hogy örökre szétszakítják a családot. Kórusukban mindemellett még azzal is kérkednek, hogy lám, ők milyen igazságosak, hiszen nem számít, hogy nagynevű család sarja, sőt, a doge tulajdon fia a vádlott, ő sem kaphat tőlük kivételezett ítéletet, előttük minden plebejus és patrícius egyenlő. Közben pedig jól tudjuk, hogy koncepciós perrel állunk szemben...

E jelenet után végre meglátjuk a dogét, azaz Francesco Foscarit - őt fogja Plácido Domingo alakítani. Emlékeztetek arra, hogy a doge ekkor már egy idős, nyolcvan év feletti ember, aki jónéhány évtizede viseli méltóságát s korábban már három fiát elvesztette Velence háborúiban; most pedig az utolsó megmaradt gyermekét ítélték örökös száműzetésre, amihez neki magának is asszisztálnia kellett.

27' 06": A doge magánlakosztályában vagyunk. Fia elítélése után a doge a székébe roskad, végre egyedül maradt! Ám rögtön utána keserűen kijavítja önmagát: soha nem lehet egyedül, a Tizek állandóan figyelik, minden mozdulatát, minden rezdülését lesik, s levonja a következtetést: egy megkoronázott rabszolga vagyok...
E recitativo után monológja ária-részében (29' 03"-tól) azon tépelődik, miért is ver még a szíve, ha gyermeke balsorsát kell látnia, akin nem segíthet. Két szemem már nem talál könnyet, könnyezz helyettük, te vén szív - zárul áriája.

Megismertük hát a dogét s itt vagyunk hatalmas dilemmája közepében: mint államférfinak be kell tartania városa törvényeit. Tudja jól, hogy e törvények letéteményese, a Tizek Tanácsa most nem az igazság útján jár, sőt, éppen az ő és családja tönkretétele a céljuk - de mint doge akkor sem teheti meg, hogy nem respektálja döntéseiket. Ráadásul, szerintem egy kis kétely is van benne fia ártatlanságát illetően (hogy mit követett el tulajdonképpen a fiatal Foscari, itt megírtam, érdemes visszalapozni egy kicsit, ha valaki már nem emlékszik). Másik oldalról pedig ő, a doge apa is, ráadásul három fia már amúgy is hazájának áldozta életét.

Ez a belső konfliktus hamarosan részleteiben is kibomlik. Áriája után ugyanis egy inas jelenti, hogy menye, Lucrezia kér hozzá bebocsátást (31' 58"). Ó, a másik boldogtalan - sóhajt fel a doge és míg Lucrezia beér a lakosztályába, még figyelmezteti magát: ne felejtsd el, hogy itt te a doge vagy, nem a családapa...

Lucrezia a már megismert izgatott zenekari témája kíséretében lép be apósához. A doge kérdésére, hogy Sírtál? Lucrezia kitör:
Ugyan, mit vártál? Nekem nincs fegyverem, hogy megállítsam ezt a tigrishordát, amit Tízek Tanácsának hívnak... A doge szigorúan rászól: Gondold meg, hol vagy és kivel beszélsz, s tiszteld a törvényt!
Lucrezia szembesíti a tényekkel (33' 30"-nél): tétlenül nézed, ahogy tönkreteszik fiadat. A doge megindító dallamban válaszol (34' 43"-tól): Átkozol engem, holott szánnod kellene sorsomat, hiszen jobb volna meghalnom. Odaadnám hátralevő életemet, ha újra ártatlannak és szabadnak láthatnám a fiamat.
Lucrezia itt maga is elismeri, hogy a férje hibázott, de csak a családja érdekében, majd tovább ostromolja apósát, hogy mint doge, védje meg a fiát, neki pedig adja vissza a férjét. A hosszú kettős végére annyiban közelednek álláspontjaik, hogy Lucrezia belátja a doge tehetetlenségét az ügyben és a saját szenvedésén túl képes észrevenni, hogy apósa, akit a jelenet elején még "barbaro genitore"-nak, azaz kegyetlen szülőnek nevezett, maga is mennyire szenved, szinte kettétörik. Ezzel az egyetértéssel ér véget a nagyjelenet - és egyúttal az első felvonás a háromból.

Végül egy kis előleg, hogy Plácido Domingo milyen Francesco Foscari - itt látható egy elég hosszú részlet a Lucreziával énekelt, előbb elmesélt nagy kettősből, a valenciai előadásból:

1 megjegyzés:

Kataliszt írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.