Ha általában nézzük a különböző tudományokkal foglalkozók és a zene kapcsolatát, akkor két érdekes dolgot találunk. Az egyik az, hogy kiemelkedően sok muzsikus volt régen az orvosok között. Erről Pernye András zenetörténész (remélem, még vannak,akik emlékeznek rá a régi Ki Mit Tud-ok zsűrijéből) azt mondta tréfásan, hogy "régen az orvosok koncertképes hegedűsök voltak - ma már nem, de ez nem használt az orvostudománynak..."
 |
| Forrás: www.stoma.u-szeged.hu |
Félretéve a viccet, amiben azért sok igazság is lehet, szerintem ennek az az oka, vagy az is, hogy régen meglehetősen nagy százalékban orvoscsaládból származó fiatalok lettek maguk is orvosok. Ez azt jelenti, hogy nagy részük kellemes polgári életmódba született bele, volt lehetőségük, hogy gyerekkortól tanuljanak zenét (is), és művelt szüleik ezt fontosnak is tartották.
Van egy másik kiemelkedő csoport, ahol sok a muzsikus, ők pedig a matematikusok.
Egy kiválóan zongorázó matematikus, ALEXITS GYÖRGY (róla később még szólok) így látta ezt:
A matematikus is, a muzsikus is és végső fokon minden igaz művész a dolgok belső szépségét, harmóniáját, összefüggéseit igyekszik kifejezni. Mindegyik a maga nyelvén.
A jelenség tudományos magyarázatáról Czeizel Endre ezt írta:
Mai tudásunk szerint mind az algebrai gondolkodásnak, mind a zeneszerzői tehetségnek a meghatározó alapja a "térbeli látás" adottsága, amelynek központjai a jobb agyféltekében székelnek. A zeneszerzőknek az általuk komponált szimfóniákban ugyanis térben és időben kell különböző szólamokat egységbe ötvözniük az agyukban. Ezzel magyarázható az a tény, hogy a muzsikusok jó matematikusok, mint Bach vagy Erkel Ferenc, és fordítva, a matematikusok is szeretik a zenét, sőt, általában jó muzsikusok.
Közben egy hangzó példa az egyetemes tudománytörténetből: Albert Einstein is jól hegedült :)
Persze vannak kivételek is, akik erősítik a szabályt. Ma két ilyen nagy kivétellel fejezem be az áttekintés első részét:
 |
| A Nobel-díj évében |
WIGNER JENŐ (1902-1995), a fizikai Nobel-díj 1963-as kitüntetettje volt. Budapesten született, családjával polgári jómódban élt, még francia nevelőnője is volt... Szülei taníttatták zongorázni, de nem volt tehetséges. A híres "fasori" evangélikus gimnáziumba járt, ahol már 10-11 évesen kitűnt különleges képességeivel. Mindig mindenből jelese volt, csak a készségtárgyakból nem. Testnevelésből általában csak "jó" jegyet kapott, énekből pedig "elégséges"-re értékelték...
Szintén a fasori gimnázium neveltje volt a zseniális matematikussá váló NEUMANN JÁNOS (1903-1957). Ő is fővárosi fiú, apja ügyvéd és bankigazgató. Jancsival együtt három fiú nőtt fel 18 helyiségből álló lakásukban... Az apa rendkívüli gondot - és anyagiakat - fordított fiai nevelésére. Elemi iskola helyett magántanár járt hozzájuk, mellette külön nevelőnők tanították nekik a különböző nyelveket - a németet, az olaszt és a franciát. Jancsi hamar kitűnt matematikai képességeivel: hat évesen fejben tudott nyolcjegyű számokat osztani-szorozni, nyolc évesen pedig már értette a differenciál- és integrál-számítást.
Mivel a fiú kissé tömzsi alkatú volt, az apja, aki a szellemiek mellett
fontosnak tartotta a sportot is, külön vívómestert alkalmazott gyerekei
mellé, sőt, a lakásukban vívótermet is berendezett... Mellette a gazdag családi könyvtár is a rendelkezésére állt.
 |
| Neumann és számítógépe, nem sokkal halála előtt... |
Ilyen környezetben és lehetőségek mellett természetesen zenét is tanult mindhárom fiú. Jancsi zongorát volt kénytelen, mert a zseniális fiú ezen a téren bizony tehetségtelennek bizonyult. Egy darabig azért "gyűrte" a hangszert, ám gyakorláskor a kotta fölé többnyire valamilyen érdekes könyvet tett és közben azt olvasta... Később ő is a fasori gimnáziumban tanult, ahol az énekjegyek területén Wigner Jenő sorstársa lett. A híres gimnáziumban ugyanis nem tették meg azt, amit esetleg más iskola igen, hogy a jó képességű, de botfülű diákok jegyét kissé felturbózzák, azzal a jelszóval, hogy ne rontsa le a színjeles bizonyítványt. Lehet, hogy ez a gimnázium ettől is volt jó iskola... Neumann Jánosnak aztán a zenével szembeni közömbössége élete végéig megmaradt.
Legközelebb olyan tudósokat mutatok, akik szerettek és tudtak is muzsikálni.
5 megjegyzés:
Köszönjük, Kati!
Izgatottan várjuk a folytatást.
Teri
Kösz, Teri, már készül a következő rész :)
Gratulálok a jó témához, látom, sikeresen halad előre. Szakmám révén sok kiemelkedő képességű természetbúvárral, matematikussal, fizikussal, kémikussal találkoztam. Kicsit vitatnám Alexits és jobban Czeizel állításait. Nem hiszem, hogy a művészi és a tudományos harmónia összevethető. Jó tudósból nemigen lesz jó művész, mert nem lehet meg benne az emberi lélek olyasféle ismerete, átélése, ami a művészi alkotáshoz kell. Legalább olyan sok botfülű tudományos tehetség van, mint muzikális. Sőt. Zenei világban nem éltem ugyan sokat, de jó matematikus zenészt még nem láttam. :-) Mindezzel együtt gratulálok, Önt valami ezen a területen is jól elkormányozza, öröm olvasni, mint mindig.
Kedves Alvarezfan, örülök, hogy ismét eljutott kis blogomba és köszönöm az értékelését. Igazából én nem annyira pszichológiai szempontból próbálom nézni a témát, mert ahhoz nem értek, hanem művelődéstörténeti oldalról. Azok a tudósok, akikről a további részekben írtam (és az első két ellenpélda is), még abban a korszakban éltek, amikor a zenetanulás szorosan hozzátartozott a felnövekvő nemzedékek neveltetéséhez - sokkal szorosabban, mint az utóbbi négy-öt-hat évtizedben. Úgy láttam, saját városom zenei életének történetét is kutatva, hogy régen sokkal több volt az aktívan muzsikáló ember, olyan, aki felnőtt korában is rendszeresen házimuzsikált - így nyilván a tudományos pályán működők között is nagyobb volt az arányuk, mint napjainkban. Amit Pernye András mondott az orvosokról, félig tréfásan, de találóan, az úgy látom, szélesebb körben is érvényes.
Nem véletlen! A zene, ezen belül minden zenei hang, annak minden rezdülése leírható matematikával!
Megjegyzés küldése