A kanizsai műkedvelők fejedelemnője 1.

Ismét egy évforduló, amit felhasználva szeretnék bemutatni egy jellegzetes figurát Nagykanizsa zenei életéből. Kicsit szellemi rokona Büchler Margitnak, akiről ősszel írtam, csak egy nemzedékkel korábbról és valamivel előkelőbb családból, de hasonló képességekkel és lehetőségekkel.

Blau Margitnak hívták. Úrilány volt, szép és tehetséges. 130 évvel ezelőtt, 1885. február 3-án született.

Közismert és kiváló anyagi helyzetű orvos gyermekeként nőtt fel. Apja Blau Simon (1847 körül - 1910) mintegy három évtizedig praktizált a városban. Az Erzsébet téren laktak, illetve a rendelő is ott volt, abban a házban, amelyet ma elsősorban az udvarán levő Kiskastély és Plakát Ház miatt ismerünk jobban, az Erzsébet tér 14. alatt, a bal oldali épületrészben:

A jeles orvos mindkét gyermeke egészen kiváló zenei képességekkel született. János is orvos lett és apja halála után ő folytatta praxisát. Magyarosított nevén dr. Balla Jánosként ismerte az egész város az 1910-es, 1920-as években mint Blumenschein Vilmosné mellett Kanizsa másik "nemhivatalos" zongoraművészét. Szándékozom, hogy hamarosan róla is írjak.

Margit bátyjával együtt Pollák Miksától, az egyik legjobb kanizsai magántanártól tanult zongorázni. (Zárójelben: tanárának, aki később Pásztor Miskára magyarosította nevét, ekkoriban születtek gyermekei, köztük Irma, Kanizsa legjobb zongoristája, akiről már sokat írtam itt a blogban.)

Blau Margit neve először növendékhangversenyek szereplőjeként bukkant fel a helyi sajtóban: gyakran kísérte zongorán egy másik kanizsai magántanár, a hegedűs Hofrichter Emma növendékeit. Ezek a koncertek Margit 13-15 éves korára estek. Az újságokban felsorolt műsorszámok alapján kimondható, hogy zongorista tudása, ha nem is érte el bátyja szintjét, az átlagot jóval meghaladta.  Közben néhány nőegyleti és más jótékony célú rendezvényen színjátszóként és szólótáncosként is szerepelt, s megállapították róla, hogy otthonosan mozog a színpadon. Tánctudását Mayersberg Frida, az Operaház korábbi táncosa csiszolgatta, aki hosszú éveken át rendszeresen tartott városunkban tánctanfolyamokat. Mindehhez jött még, hogy Margit szép alt hanggal rendelkezett. nagy valószínűséggel énekelni is tanulhatott. E tekintetben több lehetőség is van, hogy kihez járhatott: szerintem a legvalószínűbb, hogy Kartschmaroff Leóhoz, a zsinagóga nagyszerű kántorához, mert ezekben az években Margit a zsinagóga kórusának is tagja volt.

A fiatal lánynak ezek az adottságai aztán összegeződve kiteljesedtek, és körülbelül 16-17 éves korától egyre gyakrabban olvashatjuk a nevét a kanizsai újságokban.

A helybeli Irodalmi és Művészeti Körnek ekkoriban buzgó dalárdája volt, eredetileg férfikar, de Böhm Emil, a népszerű Bemil karnagysága idején (akiről már szintén sokat írtam itt a blogban) gyakran kiegészült vegyeskarrá. Olyankor Margit is csatlakozott a hölgykoszorúhoz, és persze rögtön ki is ragyogott közülük és szóló-lehetőségeket kapott. Erre a kórusra alapozva "a boldog békeidőkben", az első világháború előtti mintegy két évtizedben virágzó zenei- és társasélet teremtődött Nagykanizsán, amiből a műkedvelő énekesnő, Blau Margit fénykorát az 1903 és 1908 közti időszak jelentette. Ekkoriban minősítette őt Böhm Emil "a kanizsai műkedvelők fejedelemnőjének".

Lapozgassunk a helyi sajtóban:

Első nagy szóló-sikerét Margit 1903 farsangján aratta, amikor a Kör nagyszabású estélyén, a Polgári Egylet tükrös, karzatos nagytermében (Sugár út 3.) a dalárda műsorában operettdalokat énekelt.

Ha azt mondjuk, hogy egy operette-dívától sem várhattunk volna kecsesebb, szebb, és ügyesebb produkciót, úgy csak a puszta igazságot mondjuk. Zúgó taps honorálta a kisasszony remek előadását.

- írta a Zala 1903. február 26-án.

Margit valóban elbűvölő lehetett, mert ez a szereplése néhány kissé pajzán verssorra ihlette Nith Norbert kanizsai plébánost :)

Ide is másolom a vonatkozó szakaszt, mely ugyancsak a február 26-i Zalában jelent meg, méghozzá a címlapon. Ez egy hosszabb versezet részlete, mely rímekbe foglalta a teljes farsangi estélyt. Bár a tisztelendő úr költőnek dilettáns volt, érzékletesebb képünk lesz Margitról, ha ezt elolvassuk:

Most az emelvényre egy bájos hölgy lépett,

"Alessiát" játszott, szeme lángban égett.

Mint a csalogányé, úgy csattogott a hangja,

Ütemet vert hozzá keble két szép halma.

       Mikor meg a piciny lábak

       Táncot igézően jártak,

Gyönyörérzet áradt szét a közönségen,

És ajaka harsány hangon zengte: éljen!

Csak egy megjegyzés: Alessia a szerep neve, akinek dalát Margit énekelte Audran: A baba című operettjéből.

A következő év farsangi estélyéről ezt írta a Zalai Közlöny 1904. február 20-án:

Blau Margit a Drótostótból énekelt részleteket meglepő biztonsággal és készültséggel. Különösen jól hatott játékbeli fesztelensége és természetessége. A duettben jó partnere volt Fischel Ernő.

(Fischel Ernő a nyomdász és könyvkiadó Fischel Fülöp fia volt, Fejtő Ferenc nagybátyja.)
 
1905-ben a Keresztény Jótékony Nőegylet estélyén keresztmetszetet adtak elő Suppé: Pajkos diákok című operettjéből. A vállalkozás komolyságát mutatja, hogy a szervezők Kövessy Albertet, a pécsi színigazgatót kérték fel a rendezésre, aki az egyik főszerepet is elvállalta. A zenei betanítást Böhm Emil végezte. Az egyik jelentős szerepet természetesen Blau Margit kapta. Szereplőtársairól érdemes elmondani, hogy Broch Malvin később zeneakadémiát végzett és Bíró Malvin néven operaénekes lett, Rácz János pedig a kanizsai katolikusok jóhangú és zeneileg is elsőrangú kántora volt (az ő fia lesz majd Rácz Alajos zeneiskolai tanár).

A Zala így írt a produkcióról 1905. február 9-i számában:

... talán nem is volt nehéz a dolga Kövessynek, mikor oly nagy tehetségű műkedvelőknek osztogatta tanácsait, mint a temperamentumos, szubrett-szerepek eljátszására feltétlenül hivatott Blau Margit, a gyönyörűen iskolázott koloratúrával rendelkező Broch Malvin [...] kisasszonyoknak. [...] [Blau Margit] Fellépése bátor, fesztelen, csupa meggondoltság és amellett elegancia. Az éneke tiszta, sok részletében kiforrott, biztos, hatásos. Bizony, volt már dolgunk színtársulattal, mely az ilyen primadonnát megirigyelte volna.

Néhány esetben előfordult, hogy Margit nagynevű fellépővel együtt szerepelhetett. Ebből volt olyan, amikor nem közös produkcióban, csak egyazon estén - például a csodagyerek hegedűs, Szigeti Józsika egyik koncertjén. De énekelhetett színpadi duettet Latabár Árpáddal 1906 farsangján. Mint a Zala írta február 13-án:

[...] műkedvelő szubrettünk következett, Blau Margit kisasszony, ki Latabárral a Virágcsata című operett   egy kedves részletét adta elő végtelen ügyességgel. kecsesen, temperamentumosan.

Latabár Árpád ekkor még pécsi színész, de hírneve már terjed és hamarosan a fővárosba szerződik. (Néhány évvel ezelőtt egyébként éppen Kanizsán nősült meg és eddigre már megszületett két fia, a halhatatlan Kálmán és ifjabb Árpád.)

Legközelebb innét folytatom és Margit személyes életének alakulását mesélem el.

Járt-e Csokonai Nagykanizsán?

Igaz, a címbe Nagy-Kanizsát kellett volna írnom, régen így írták le városunk nevét. Ez csak apróság, a nagy kérdés az, hogy megfordult-e mifelénk az egyik legnagyobb magyar költő. Véleményem szerint a válasz IGEN, járt Csokonai Kanizsán, csak éppen közvetlen bizonyíték nincs rá. Közvetettek viszont akadnak olyannyira, hogy még a helyszínt is be tudjuk határolni.

Kanizsa belvárosában a Vasemberház árkádjai alatt, a Fő utca felőli oldalon egy Csokonai-mellszobrot láthatunk. 

Orosz Gergely alkotása (ami nekem nem igazán tetszik...) a költő valószínűsíthető látogatása miatt 2007-ben került oda, csak magyarázó szöveg nincs hozzá, így a városlakók szerintem túlnyomó többsége nem tudja, hiszen nem is tudhatja elhelyezésének apropóját. Jelent már meg ugyan ezzel kapcsolatos írás, de egy meglehetősen korlátozottan hozzáférhető dokumentumban. Ez pedig Nagy Antal Géza: Kanizsa Csokonai korában című rövid, ám hézagpótló tanulmánya a Nagykanizsai Városi Tanács Híradója című évkönyv-szerűség 1980/1981-es számában - és nyilván szerepe volt a későbbi szoborállításban. Ezt az írást én is felhasználtam: 2003-ban készítettem belőle egy összefoglalót a Halis István Városi Könyvtár által megjelentetett Könyvtár - kapu a világra című kötetbe.

Mivel közeledik Csokonai halálának 210. évfordulója (pontos napja január 28-án lesz), a tanulmányt újra előkeresve itt a blogban is megosztom az olvasókkal, mit lehet és érdemes tudni erről a témáról. Remélem, nem csak kanizsaiaknak lesz érdekes...

Csokonai, az egész életében megélhetési gondokkal küszködő poéta sok bonyodalom után 1799 tavaszán végre állást - igaz, csak helyettes tanári állást - kapott Csurgón, a gróf Festetics György által nem egészen egy évtizede alapított kollégiumban.

Ma is megvan az épület, amelyben akkor az iskola működött és amelynek egyik kis szobácskájában Csokonai lakott abban a fél évben, amíg ottani tevékenysége tartott. A tanításon kívül iskolai ünnepségekre írt két színdarabot, amelyet diákjai be is mutattak: az egyiket Kultúra címen ismerjük, a másik pedig nem más, mint a híres Özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak.

Itt tanított és lakott Csokonai Csurgón

Ezen a ponton lép a képbe városunk, ugyanis ha felütjük a Karnyónét, a címlapon ezt olvashatjuk: "A' játék esik Kanisán a' Karnyóné boltjában".

Nos, az említett Nagy Antal Géza egy 1822-ben kézzel lemásolt kanizsai várostérkép segítségével, amit összevetett várostörténeti tényekkel, Csokonai életének eseményeivel és magának a Karnyónénak a szövegével, utalásaival, azt a hipotézist állította fel, hogy csurgói tanársága idejében Csokonai többször is megfordulhatott Kanizsán, voltak itteni kapcsolatai. Még azt is nagyon erősen valószínűsíti - az említett várostérkép alapján, amelybe nemcsak utcákat, hanem konkrét épületeket is belerajzoltak, megjelölve azt is, hogy az micsoda - hogy a Karnyó-féle boltnak volt egy kanizsai tényleges modellje. Ez az igazi bolt a város közepén levő Vasemberház földszintjén, a mostani Ady utcára néző oldalon helyezkedett el - valahol tényleg ott, ahova a Csokonai-szobor került.

Igaz, a térkép körülbelül 20 évvel későbbi, mint ahogy Csokonai Kanizsán járhatott, de akkoriban annyit azért nem változott a város.

A barokk Vasemberházat a 18. században építették eredetileg a Batthyány család vendégfogadójának. Később a földszintjén üzleteket, emeletén lakásokat alakítottak ki. Mai nevét a korábban benne működő Unger Ullmann féle vaskereskedés cégére után kapta.

Egy konkrét boltot és még több mindent Kanizsáról, amit beleírt a Karnyónéba, Csokonai csak úgy ismerhetett, ha tényleg megfordult városunkban. Nagy Antal Géza számos érvet sorakoztat fel állítása bizonyítására. Ezek közül kiemelem a számomra leginkább meggyőző erejűeket:

A vígjátékban egy helyen Lázár, Karnyóné segédje azzal dicsekszik, hogy "most vala nálunk az a vásáros úr, kinek itt által ellenben van a bótja, derék afféle úri ember" - a térkép szerint pedig, ahol most a megszűnt Kanizsa áruház épületének Ady utcára néző frontja van, Karnyóné feltételezett boltjának átellenében, ott 1822-ben valóban a "Pikker Vásáros háza" állt.

Még bizonyítóbb erejűnek tartom a Karnyónénak azt a kitételét, amit az egyik széllelbélelt gavallér, Lipittlotty mond a 2. felvonás elején: "Szakállamra mondom, inkább venném feleségül a kanizsai csonka tornyot", mint az öreg Karnyónét. 

1799/1800-ban már felépült a kanizsai Alsótemplom, de a tornyát még nem sikerült befejezni és valóban csonka volt. Ha valaki abban az időben a Vasemberháznál állt - vagy ült, egy pohár sör mellett, mert ott Csokonai idejében Serház is volt, akkor még nem zavarták meg a kilátást a 19-20. századi magasabb épületek és éppen ráláthatott a csonka templomtoronyra. Csokonai egyébként honnét tudta volna, hogy van Kanizsán egy csonka torony, ha ő maga nem látta személyesen? Annyira nem fontos a dolog a cselekmény szempontjából, csak egy blőd hasonlat, nyilván talált volna mást a tapasztalatai, élményei tárházából, ha erről nincs tudomása - de VOLT tudomása, kellett, hogy legyen! Számomra ez az egyik legfontosabb közvetett bizonyíték arra nézve, hogy Csokonai igen is járt Kanizsán.

A Vasemberház. A bal oldali árkádok alatt, közel a sarokhoz lehetett Karnyóné boltja ...

... valahol itt, a fénykép előterében

A Karnyónéban említ olyan neveket, amelyeknek viselői valóban éltek itt akkoriban, mint például a házaló kereskedő, Kolompár Náni vagy Gotlik (Gottlich). De nemcsak konkrét neveket ismert, hanem ismerte a kereskedőváros akkori világát. Tudta, és bele is írta a Karnyónéba, hogy az akkori kanizsai kereskedők "Triesztből, Niederlandból, Grécből", általában nyugatról szerezték be az áruikat. Karnyó is egy ilyen nagy üzleti útról tér haza a darab végén, amit megakasztottak az akkori háborús események. Azért gondolta Karnyóné, hogy a férje meghalt útközben és mondta özvegynek magát.

Az is konkrét helyismeretre vall, hogy Csokonai tisztában volt a kanizsai postakocsi-járatok menetrendjével, útvonalával, megállóival. Amikor riválisa beugratja Lipittlottyot, hogy nyert a lottérián, az felszáll az első postakocsira Pest felé. Sümegen kiszállva tapasztalja, hogy ott a kirakatban más lottószámok vannak, így jön rá, hogy Tiptopp átverte, és bosszúszomjasan visszafordul Kanizsára. Ebből mostani témánk szempontjából az az érdekes, hogy a postakocsik Kanizsáról tényleg a Sümeg - Veszprém útvonalon mentek Pest felé, tehát Csokonai ezt is helytállóan írta. Egyébként Csokonai képzeletében Lipittlottynak a Karnyó-boltból kijőve éppen csak át kell menni az utca túloldalára: akkoriban a postakocsira a mai Centrál szálló előtt lehetett felszállni, ott volt ugyanis egészen a 20. század elejéig a postahivatal. Ugyancsak itt, bent az épületben játszhatta meg a ficsúr megálmodott lottószámait. Ezek voltak: 1, 2, 3, 20, 23. Ki lehet próbálni, hátha éppen ilyen egymás melletti számokkal jön be hatalmas nyeremény :)

A darabban, melyet már eredetileg is zenei betétekkel megspékelve játszottak, van egy dal. Boriska szobalány énekli, valószínűleg egy ismert korabeli ismert dalra írt új szöveget Csokonai. Benne egy versszakba összehozza Csurgót és Kanizsát:

Csurgói kincsem hallod-é,
Kanizsán lakom, tudod-é?
Hajts Kanizsára, gyere be,
Csókba feresztlek idebe.

Azért jó lenne, ha előkerülne valamilyen új forrás, amely egyértelműen bizonyítaná, hogy Csokonai megfordult Kanizsán csurgói tanárságának rövid idejében...

Köszönet Nagy Antal Gézának az eredeti közlemény megírásáért, jó lenne, ha egyértelmű bizonyíték hiányában is elterjedne a történet legalább a mi kis városunkban. Egyébként valamikor 2003 nyarán, esetleg egy év múlva, a pontos dátumra nem emlékszem, a beregszászi színház Kanizsán járt éppen a Karnyónéval. Sikerült kapcsolatot találni hozzájuk és akkori főnökömmel, Czupi Gyulával elvittük a társulatot egy városi sétára a Vasemberházhoz és elmeséltük mindezt, amit most itt leírtam. Este az előadáson aztán nagy meglepetés ért bennünket, ugyanis a prológus szövegébe beleszőtték az általunk elmondottak alapján a kanizsai vonatkozást :)

   

Mire jó egy blog?

A közelmúltban négy éves lett a blogom. Időnként eltűnődöm rajta, miért is csinálom, hogy - Vörösmartyval szólva - ment-e általa "a világ elébb"?

Ez ügyben néha vannak pesszimistább gondolataim... De mostanában érdekes élmények értek, mégpedig többnyire az elfelejtett nagykanizsai muzsikusokat megidézni próbáló írásaim révén. Üzeneteket kaptam ugyanis néhány ilyen muzsikus leszármazottjától. Konkrét neveket persze most nem szeretnék mondani, hiszen személyiségi jogok is léteznek ezen a világon, és többnyire még éppen a kapcsolatfelvétel elején vagyunk, de majd ami publikus lesz, azt meg fogom írni.

Összefoglalásként el tudom mondani, hogy ezek az üzenetek rendkívül pozitív hangúak. Senki nem reklamált közülük, hogy miért foglalkozom az ősükkel. Sőt, inkább nagy örömmel olvasták, amit kanizsai működésükről megírtam és szinte mindenki megkérdezte, hogy tudok-e még valamit a blogban foglaltakon kívül. Több esetben meg is egyeztünk adataink kölcsönös cseréjében, s ez bizony nekem is rendkívüli lehetőség arra, hogy talán néhány életrajzi lyukat ezen az úton be tudok majd foltozni. Amúgy érdekes módon eddig azt tapasztaltam, hogy a leszármazottak ősüknek a konkrét tevékenységéről keveset, vagy alig tudnak, inkább csak a családi adataikat ismerik, úgyhogy tudok én is számukra újat mondani.

Mindez a kölcsönös és közvetlen információs hasznon túl nekem nagy élmény is, hiszen egészen elképesztő tud lenni, hogy az ember üzenetet válthat olyan egykori személyiség leszármazottjával, akivel már sokat foglalkozott, akiről már többet-kevesebbet olvasott és akinek kanizsai életét és működését már próbálta a kutatás során felbukkanó infó-cserepekből valamennyire összerakni.

Hogy picit jobban konkretizáljam: nemrég kaptam levelet például a kanizsai zeneiskola legelső nemzedékébe tartozó művész-tanár, Lemberkovicsné Weber Margit rokonától.

Majdnem ezzel egyidőben üzenet érkezett egy egykori kanizsai újságíró leszármazottjától. Az illető újságíró az 1920-as években működött Kanizsán. Kenyérkereső foglalkozása mellett gyakran énekelt különböző rendezvényeken, mivel szép, kiművelt bariton hangja volt. Verset is nagyon jól mondott, és úgy egyáltalán jó ízlése lehetett, ő énekelt például városunkban először megzenésített Ady-verseket. Még nem írtam külön blogbejegyzést róla, hanem egy másik téma kapcsán éppen csak megemlítettem a nevét, de leszármazottja így is megtalálta. Remélem, a későbbiekben segít kipótolni alapvető életrajzi adatait, mert azt bizony nem tudom, mi lett az illető sorsa, miután elment Nagykanizsáról.

Egy másik üzenet Londonból érkezett, írója is megtalálta egyik ősének a nevét a blogomban. Ez is egy rendkívül ígéretes dolog :) Most még nem szeretnék konkrétumokat mondani róla, de remélem, nemcsak én küldök neki adatokat, amiknek összeszedésén éppen mostanában dolgozom, hanem tőle is kaphatok viszonzásul információkat, és majd akkor mesélek. Annyit azért elárulok, hogy a kanizsai ős rendkívül lelkes és kitartó amatőr kórusénekes volt, kései leszármazottja pedig jónevű operaénekes lett...

Hogy legyen kép ehhez a meglehetősen talányos poszthoz, itt van a nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör kórusának csoportképe 1904-ből, egyszer már megmutattam. Megmutatom most is azzal. hogy újra megköszönöm a Thúry György Múzeumnak, akik a rendelkezésemre bocsátották. Szerepel rajta az operaénekes kanizsai őse, de most még nem mondom meg, melyik úriember az :)

Úgyhogy azért valamit csak megy előbbre a világ ezzel a kis bloggal...

Elfelejtett kanizsai muzsikusok: Grünbaum József

115 éve, 1900. január 11-én elhunyt Nagykanizsán egy 74 éves muzsikus. Grünbaum Józsefnek hívták. Neve ma már teljesen ismeretlen, holott az 1840-es évek elejétől mintegy fél évszázadon keresztül saját zenekarával hiánypótló szerepet töltött be Kanizsán. Együttese egyszerre volt szórakoztató zenekar és lehet, hogy nem tudatosan, de próbálta pótolni az akkor még nem létező városi szimfonikus zenekar funkcióját is. Nem volt olyan, zenélést igénylő megmozdulás városunkban, akár hivatalos városi, akár egyesületi, akár iskolai, akár egyházi - és még sorolhatnám, amelyiken ne lett volna ott a Grünbaum-zenekar. És akkor még nem említettem, hogy ők alapvetően azzal keresték a kenyerüket, hogy Kanizsa akkori legjobb kávéházaiban, éttermeiben muzsikáltak.

Halálakor Grünbaum Józsefről ezt írta a Zalai Közlöny 1900. január 20-i száma:

Ha emlékiratokat hagyott volna hátra, bizonyára ő írta volna meg legjobban Nagy-Kanizsa társadalmi életének fejlődését az utolsó 50 évben.

Mivel ezt nem tette, megpróbáltam a fennmaradt gyér forrásokat felkutatni és ezek segítségével legalább vázlat-szerűen rekonstruálni életét.

Kis nekrológjában ezt is írta a Zalai Közlöny:

A vonót tartó keze soha el nem fáradt és a hol az emberek vigadtak, a hol zeneszó mellett temettek, ott volt Grünbaum József, a zsidó muzsikus.

Mert zsidó származású volt és 12 tagú zenekarának tagjai is azok voltak. Ez a tény azonban nem akadályozta meg, hogy például a ferencesek rendszeresen őket hívják úrnapi körmenetekre és zenés misékre a muzsikát szolgáltatni. Nem akadályozta meg a piarista gimnáziumot sem, hogy ünnepeikre közreműködésre felkérjék. Azt gondolom, ez is egy jellemzője a régi Kanizsának és sokat elárul a város toleráns légköréről.

Ennyit bevezetőként és úgy tervezem, hogy magáról a zenekarról külön fogok írni. Ma a zenekarvezető személyes életét próbálom meg valamennyire áttekinteni.

Grünbaum József Rohoncról származott (község Szombathely közelében, akkor Vas megye, ma Rechnitz, Burgenland). Ott született 1826/27 körül. Apja Grünbaum Dávid kocsmáros, anyja Spiegel Regina. A család körülbelül 1842-ben költözött Nagy-Kanizsára, hősünk ekkor 15 éves. Zenekara vagy ekkoriban alakult, vagy már Rohoncon is megvolt. Mindenesetre Kanizsán az 1842-es évet tartották számon, mert az 1867-es kanizsai újságok megemlékeztek a zenekar 25 éves jubileumáról.

Ezeket az alapadatokat a szabadságharc idején országosan lefolytatott zsidó-összeírásból ismerjük, amelynek zalai adatai a Megyei Levéltárban hozzáférhetők - szülei nevét és illetőségét pedig majdani halálozási bejegyzéséből.

1848-ban Grünbaumot ez az összeírás 22 éves hegedűsnek mondja, aki 5 éve él Kanizsán, közös háztartásban a nála három évvel idősebb Brájer (vagy Breier) Nettivel, és egy 6 éves kisfiúval, aki nagy valószínűséggel a mostohafia. Amúgy Netti varasdi születésű, így ők valószínűleg már Kanizsán ismerkedtek meg. Kapcsolatuk tényleg egy életre szólt, felesége 1877. november 27-én hunyt el. Időközben legalább két lányuk született, Aurélia és Szidónia, de valószínűleg még voltak gyerekeik, mert egyik nekrológja szerint nagy családja volt.

Legproduktívabb muzsikus éveiről konkrétabban majd legközelebb, a zenekara kapcsán fogok írni.

1877/78 körül - nagyjából egybeesve felesége halálával - a zenekar is feloszlott. Lehet, hogy ebben szerepe volt annak, hogy kezdték megvetni lábukat Kanizsán a cigányzenekarok: először Boros Jancsi, majd Kovács Gábor zenekara, akik aztán egyesültek, majd bekerült a képbe Horváth Laci, aki a boldog békeidők legsikeresebb kanizsai cigányprímása lett. Ám az ekkor ötvenes éveinek elején járó Grünbaum József tudott váltani: zsidó muzsikusként ő és még néhányan korábbi együtteséből beleolvadtak a helyi cigányzenekarba. Vezetői posztjáról le kellett mondania, de hasznossá tette magát, mert tanárként is foglalkozott a cigánymuzsikusokkal, akik számára nem jöhetett rosszul egy tanult és tapasztalt muzsikus korrepetálása. Mert Grünbaum klasszikus zenét is játszani tudó hegedűs, muzsikus volt, ez majd pontosabban ki fog derülni a zenekarról szóló írásból. Erre a váltásra megélhetése miatt nyilván rá is kényszerült, de volt annyi belátása, hogy talán még jó képet is vágott hozzá. Saját zenekarának hosszú fennállása idején a kanizsai kávéházakban játszott már hasonló repertoárt, úgyhogy a cigányzenekarok világa sem volt neki és társainak idegen. Amúgy pedig jól járt, mert ez a cigányzenekar, benne Grünbaum Józseffel 1880-tól hosszú hónapokat muzsikált először Brüsszelben, majd Nizzában és Párizsban. Erről a korabeli Zalai Közlöny és Zala című újságokból értesülhetünk. Még azt is megírták, hogy mielőtt Brüsszelbe kimentek, meghívójuk rendelkezése értelmében egyenruhát csináltattak: piros nadrágot  és szintén piros atillát hozzá...

Idős korában is dolgozott, zenetanítással foglalkozott, mint a Zala nekrológjában olvashatjuk: 

Zala 1900. január 4.

Ez itt pedig halálának hivatalos bejegyzése: 1900. január 11-én, délután 5 órakor, tüdőtágulásban hunyt el otthonában:

Mint láthatjuk, jó környéken élt - és halt meg, az Erzsébet téren. Valószínűleg a külföldi utak hoztak annyi pénzt, hogy a belvárosban lakhatott. Hogy pontosan melyik házban, vagy melyik mostani ház helyén, talán kis kutatással kideríthető lesz, ugyanis az anyakönyv a régi házszámozási rendszert őrizte meg - eszerint az Erzsébet tér 797. számú házában hunyt el.

A kanizsai zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra - mint a Zalai Közlöny írta, zeneszó nélkül, azt a muzsikust, aki évtizedeken át annyi gyászmeneten muzsikált. Nekrológja szerint hegedűjét is melléje temették... Sírját egyszer már keresgéltem, de nem akadtam rá - majd barátságosabb időjárásban újra megkísérlem. 

Hamarosan megpróbálom megírni legendás zenekarának történetét.

 

100 éve halt meg Goldmark Károly

1915. január 2-án bécsi lakásán hunyt el Goldmark Károly, a keszthelyi születésű zeneszerző. 85 éves volt.

Elképzelhetetlen sanyarúságban végigélt gyermek- és ifjúkor után, pusztán tehetségének, szorgalmának és kitartásának köszönhetően szinte egyetlen este lett - mondhatni - világhírű: 1875. március 10-én, Sába királynője című operája ősbemutatójának estéjén. Igaz, előtte már szerzett elismertséget Sakuntala című nyitányával is, de az igazi nagy siker s vele végre az anyagi megkönnyebbülés a Sába királynőjének volt köszönhető.

Életét maga is megírta, s ha otthon nincs meg, közkönyvtárakban hozzáférhető. Rendkívül színes, eleven olvasmány! Úgy tervezem, itt a blogban fogok még foglalkozni személyével, különös tekintettel keszthelyi kötődésére, de sok érdekeset olvastam soproni és győri fiatalságáról is. Győrben például kétszer is majdnem otthagyta a fogát 1849 nyarán... 
Jártam is azokon a helyeken, ahol akkoriban lakott, működött, emlékhelyeit lefényképeztem, majd sorra kerítem őket itt a blogban.

De térjünk most vissza életének alkonyához. Goldmark nőtlen ember volt (a fáma szerint azért, mert egy férjezett énekesnőbe volt szerelmes...), azonban született egy lánya, akiről csak meglehetősen későn szerzett tudomást. E lánya révén aztán nagyapa is lehetett és megismerhette a boldog családi életet. Két unokát kapott: Károlyt és Franciskát (magyarosan Ferikét). Károly aztán az első világháborúban esett el, Ferike pedig megírta az utókor számára emlékeit szeretett nagyapjáról.

A zeneszerző idős korában Bécsben lánya családjával élt, de a fővárosban csak a leghidegebb téli hónapokat töltötte: volt egy tuszkulánuma Gmundenban, a felkapott fürdőhelyen. Kora tavasztól késő őszig ott tartózkodott, ott szeretett és tudott a legjobban dolgozni. 

Gmunden látképe. Forrás: union-gmunden.at

A centenárium napján Franciska könyvéből néhány érdekességet fogok idézni. Előtte azért megmutatom, hol élt utoljára Goldmark Bécsben. A ház, mely egy nagy, tekintélyes bérház, ma is megvan, Bécs Leopoldstadt városrészében. Mai címe Josef Gall-Gasse 5., a Böcklinstrasse sarkán. Nyáron jártam arra, le is fényképeztem. Megközelítéséhez a belvárosból észak felé kell elindulni, legjobb választás a Rotenturmstrasse. Azon az ember kiér a Duna-csatorna partjára, átkel a hídon, majd átmegy a zebrán és jobbra folytatja az utat, végig a csatorna partján, majd egyszercsak merőlegesen felfelé fordul és hamarosan ott van.

Sétálás kedvért is érdemes elmenni arrafelé, mert szép a kilátás a belváros felé és egészen modern, kifejezetten látványos épülettömbök is útba esnek.

A fényképeket 2014 júliusában készítettem:

Bécs, Josef Gall-Gasse 5.

"Ebben a házban hunyt el Goldmark Károly zeneszerző"

Mint írtam, Bécsben csak a leghidegebb hónapokat töltötte. Unokája írja, hogy a barátok, szomszédok mindig megfigyelték, hogy a tél beköszöntekor mekkora poggyásszal érkezik haza Gmundenból a nagypapa. Ha nagyobbal a szokásosnál, azt mondták: Hosszú tél lesz az idén, az öreg két láda könyvet hozott magával... :)

Tavaszi kivonuláskor pedig nagyon gondosan kellett számára csomagolni, hogy mindene meglegyen a hosszú szezonra. Egyszer Goldmark a Gmundenban üdülő Cumberland hercege tiszteletére adott estélyre volt hivatalos. Felöltötte frakk-nadrágját, ám érezte, hogy valami nem stimmel vele. Ideje nem volt az átöltözésre, az érte küldött hintó már várta. Az estélyen az inasoktól kezdve az előkelő vendégekig bizony mindenki megmosolyogta, aztán egy bizalmas barátja meg is súgta neki, hogy milyen iszonyúan néz ki a nyilvánvalóan nem rá szabott, széltében-hosszéban is bő nadrágban. Így az estélyről nagyon korán távozott. Ugyanakkor veje aznap operába ment. Amikor leülve két lábát egymásra tette, ő azt fedezte fel, hogy igencsak kurta lett a nadrágja. Ő is hazament még a szünet előtt... Szóval kettejük egyébként egyforma anyagú frakk-nadrágját a szobalány elcserélte, de, mint Ferike-Franziska írta, nagyapja jött ki jobban az ügyből, mert mindkét nadrág az övé lett, ugyanis a veje nadrágját közben átalakíttatta a szabójával...

Goldmark sem gmundeni lakásában, sem bécsi szobáiban nem tűrt meg takarítást, mert az számára azt jelentette, hogy nem talál meg semmit. Egy ízben lánya, távollétét kihasználva mégis bevetette a takarítónőt, amire apja három napi haraggal reagált, de aztán újra ugyanaz a drága öregúr volt, mint amilyen egyébként mindig.

Unokája így jellemezte visszaemlékezésének utolsó lapjain:

Goldmark testi és lelki üdesége 85 éves korában már a csodával volt határos. Sétáin gyertyaegyenesen járt-kelt. Nyáron minden reggel egy órát töltött a kertben s hangosan olvasott egy fejezetet francia vagy angol könyvekből, kiírta belőlük az összes szavakat, hogy a gyakorlatból ki ne jöjjön.

Ebben az időben keletkezett utolsó műve is, a C-dur zongora ötös Op. 54. [Helyesen Op, 55, cisz-moll.] Egyike legnemesebb műveinek, amelyben a csapongó ifjúi kedv versenyt tombol a mély szenvedéllyel. Egy egész emberi élet küzd, viharzik benne, hogy az utolsó legkedvesebb tételben felszabadulva a küzdelmekből, megtisztulva az élet csúcspontjára érve kicsengjen.  Az utolsó simítárokat 1914 novemberben végezte. Délután volt, amidőn a zongora fedelét lecsukva az éppen akkor belépő édesanyámhoz így szólt: "Most fejeztem be édesem, a kvintetteket." És ez maradt utolsó műve. A háború és az ezekkel kapcsolatos izgalmak teljesen lekötötték. Teremtő kedve már nem volt.

[...]

1915. január 2-án négy órakor délután tett szegénnyé bennünket, oly rettenetesen szegénnyé. Halálánál nem voltam jelen. Apám mondta el, hogy békésen, szelíden, szinte méltóságteljesen szunnyadt el. Károly unokájának halálát, aki november 13-án esett el Szerbiában, már nem tudta meg, mivel halálának hiteles jelentését csak nagyapa temetésének napján kaptuk kézhez. Érkezett ugyan előbb is a tábori lelkésztől egy kártya, amely halálát jelzi, de ez nem volt hivatalos s így nem akartuk elhinni, sem pedig az öreg úrral elhitetni.

[...]

Szelleme most is él munkáiban tovább, valamint mindazok szívében, akik közel álltak hozzá.

Sajnos, említett zongoraötösét nem tudom megmutatni, nincs fent kedvenc videomegosztó portálunkon. Helyette hallgassuk meg a Sakuntala-nyitányt, amellyel Goldmark először megízlelte a sikert: