Zene a Mirabellben

Salzburgi emlék...

A csodálatos Mirabell-kert és kastély minden nap utamba esett, amikor szállásomról a belvárosba sétáltam, majd este haza. A kertbe legtöbbször be is mentem. Reggelenként általában ott szoktam gyorsan átfutni a jegyzeteimet, hogy mit nem láttam még Salzburgból, hazafelé pedig "csak úgy", a szépséges látvány kedvéért tértem be.

Szinte mindig szólt valamilyen zene, a hatalmas park több pontján is voltak utcazenészek és szerencsére kifejezetten kellemes és nívós muzsikát játszottak, nem volt semmi disszonáns hang.

A park egy eldugottabb zugában van egy érdekes sövényszínpad, az ún. Hexentheater. Ez egy kőből készült, csak kissé megemelt színpad, előtte zenekari árokkal, két kőoroszlánnal és padokkal, körülötte labirintusszerű buxusok. A törpék parkja mellett fekszik, a Pegazus-kút háta mögött lehet bemenni. A hely azért is érdekes, mert az ember nem is gondolná, milyen érdekes zene- és színháztörténeti múltja van: ez a legrégibb német szabadtéri színpad. 1704-1718 között létesítették s főként vidám darabokat játszottak benne

Megjegyzem, hogy hasonló labirintus-színpad Keszthelyen is volt, a Festetics-kastély parkjában, szintén érdekes és jelentős színháztörténeti múlttal.

A salzburgi Hexentheatert ma is gyakran használják, szombat és vasárnap délelőttönként, de gyakran szép nyári estéken is különböző helyi és környékbeli fúvósegyüttesek, tánccsoportok, sramlizenészek lépnek fel, s ezek a rendezvények természetesen ingyenesek.

Szóval a Mirabell-kertben szinte állandóan szól a zene, s hozzá ott van az egészen fenséges rálátás a városra és a Festungra, a hercegérsekek középkori erődítményére; ez a látvány eleve olyan, mintha az ember egy óriási színpadon lenne...

Egyik ott-tartózkodásomkor a kert nyugati falán Georg Trakl márványtáblára vésett versére lettem figyelmes.

Trakl Salzburgban született és nőtt fel, több emléktáblája is van a városban. Tragikusan rövid életet élt; ma sem tudni, hogy tudatosan vagy véletlenül tett a végére ő maga pontot...

Mint életművének jó ismerője, Erdélyi Z. János írja: Trakl az enyészet, de a "gyönyörű enyészet" költője.  Ez a jó száz évvel ezelőtt íródott verse sem a nyári, turista-nyüzsgéses, hanem az elmúlást asszociáló őszi Mirabell-kertről szól. Olvassuk Erdélyi Z. János fordításában:

Zene a Mirabellben


Egy kút dalol. Felhősereg
áll tiszta kékben szűz-fehéren.
Lassúdott, csöndes emberek
járják a vén kertet sötétben.


Az ősi márványt ősz lepi.
Távolban egy madárraj húz át.
Egy faun halott szemmel lesi
sötétbe kúszó árnyak útját.


Vén fáról rőt levél pereg,
s a nyitott ablakon bebágyad.
Bent pislogó mécsláng lebeg,
és fest borús kísértet-árnyat.


Ősz idegen a házba tér.
Rom-folyosón eb iszkol által.
A cseléd lámpát olt s az éj
zenél szonáták dallamával.

Placido Domingo Magyarországon 5. Radames

A résztvevők és a kritikusok után én is szeretném megfogalmazni, hogyan emlékszem arra az 1987-es Aidára. Természetesen csak a televízióban láttam - de már ez is nagy öröm volt, hogy felvette és ugyan nem élőben, de nagyon hamar, talán egy-két nappal az előadás után már sugározta is a magyar televízió.

Előadás után (Forrás: Operavilág)

Én magam akkor összesen egyszer láttam, mert ez még azokban a "barbár" időkben történt, amikor nem volt videóm... De rendkívüli módon megragadt bennem az élmény. Aztán húsz év is eltelt, lett közben videó, lett internet, sőt YouTube, és egyszer, határtalan örömömre ott felfedeztem ezt a régi előadást. Annak személyében, aki feltette és így megosztotta a világ Domingo-rajongóival, egy kedves barátnőt is nyertem. Igaz, messze lakunk egymástól és ritkán találkozunk, de voltunk már egyszerre kedvencünket nézni a bécsi operában és remélem, leszünk még :)

Így azóta tudtam kontrollálni az akkori egyszeri emléket és meg kellett állapítanom, hogy bizony - nyilván az élmény erejétől - de nagyon frissen megmaradt bennem ez az előadás. Nemcsak Domingo, hanem Tokody Ilona is, együtt a kettejük alakítása, éneke. Akkor már elég jól ismertem magát az operát és Domingo és Tokody figurája, összjátéka egészen revelációszerűen hatott rám: úgy éreztem, sokkal mélyebben át kell gondolni a darabot, annyi új színt mutattak meg mindketten szerepükben és a két figura egymás közti kapcsolatában.

Nekem a legnagyobb élmény a Nílus-parti jelenet pillanata volt, amikor Radames rádöbben véletlen hazaárulására, s arra, hogy Aida apja, aki ezt kihallgatta, nem más, mint az ellenség királya. Ez egy határtalanul összetett pillanat a darabban, hiszen a nyilvánvaló tényeken kívül Radames számára azt is jelentheti, hogy Aida csak megjátszotta iránta érzett szerelmét, hogy ezt a létfontosságú hadititkot kicsalja tőle. Ez mind benne van Domingo, a színész reagálásában, hangjában, mozdulataiban, egész lényében, s vele a rettenetes ijedtség, szinte vérfagyasztó rémület. Azóta sem láttam Radamest, aki így tudta volna megélni, átélni, "lereagálni" ezt a szituációt.

Mindehhez csodálatos rávezető volt Tokody Ilona Aidája. Az apjával való drámai összecsapás után, amikor tényleg nincs más választása, ha meg akarja menteni hazáját, mint kicsalni Radamestől a hadititkot, a nagy Nílus-parti szerelmi kettősben minden női varázserejét beveti. A néző maga is áldozatául esik ennek, mert vannak pillanatok, amikor nem tudja eldönteni, mennyi Tokody/Aida szavaiban és gesztusaiban a szerelem és mennyi a hazája érdekében bevetett női manipuláció. Mindkét szereplő feloldhatatlan kettős szorításban él a hazaszeretetük és egymás iránti szerelmük között, mivel ez a két "haza" most éppen élethalálharcot folytat egymással, így azt hiszem, Aidában mindkét tényező jelen van elválaszthatatlanul. Ezt jelenítette meg ellenállhatatlan erővel Tokody Ilona.
A jelenetet már az egyik korábbi posztban megmutattam, INNÉT lehet megnyitni, leszánkázva a poszt végére.

Radames hazaárulásra való rádöbbenésétől kezdve aztán az egész előadás az addigiakon túl még valami olyan plusz drámaiságot kapott, amit korábban el sem tudtam volna képzelni. Ettől szikrázott úgy a Radames-Amneris kettős (benne a pillanattal, amikor Radames megtudja, hogy Aida él és szabad - amiben Domingo jeles partnere volt Obrazcova) és ettől lett leírhatatlanul csodálatos a sziklasír-jelenet. Csodálkozom, hogy a kritikusok, legalábbis azokban az írásokban, amikre sikerült rátalálnom, ezt a pillanatot nem említették meg beszámolóikban.

Kedvenc videomegosztó portálunkról, "andreaolga" jóvoltából ezt a jelenetet is megnézhetjük, s én ezzel befejezem Plácido Domingo 1987-es budapesti Radamesének áttekintését. Természetesen érdemes az egész előadást végignézni. 17 részre van felbontva a YT-on, így egy-egy konkrét részletet is könnyen megtalálhatunk.

Itt van a Nílus-parti jelenetnek ez a drámai része, amiről beszéltem, 2' 30' körül a rádöbbenés pillanataival:

és itt a zárójelenet: