Placido Domingo Magyarországon 5. Radames

A résztvevők és a kritikusok után én is szeretném megfogalmazni, hogyan emlékszem arra az 1987-es Aidára. Természetesen csak a televízióban láttam - de már ez is nagy öröm volt, hogy felvette és ugyan nem élőben, de nagyon hamar, talán egy-két nappal az előadás után már sugározta is a magyar televízió.

Előadás után (Forrás: Operavilág)

Én magam akkor összesen egyszer láttam, mert ez még azokban a "barbár" időkben történt, amikor nem volt videóm... De rendkívüli módon megragadt bennem az élmény. Aztán húsz év is eltelt, lett közben videó, lett internet, sőt YouTube, és egyszer, határtalan örömömre ott felfedeztem ezt a régi előadást. Annak személyében, aki feltette és így megosztotta a világ Domingo-rajongóival, egy kedves barátnőt is nyertem. Igaz, messze lakunk egymástól és ritkán találkozunk, de voltunk már egyszerre kedvencünket nézni a bécsi operában és remélem, leszünk még :)

Így azóta tudtam kontrollálni az akkori egyszeri emléket és meg kellett állapítanom, hogy bizony - nyilván az élmény erejétől - de nagyon frissen megmaradt bennem ez az előadás. Nemcsak Domingo, hanem Tokody Ilona is, együtt a kettejük alakítása, éneke. Akkor már elég jól ismertem magát az operát és Domingo és Tokody figurája, összjátéka egészen revelációszerűen hatott rám: úgy éreztem, sokkal mélyebben át kell gondolni a darabot, annyi új színt mutattak meg mindketten szerepükben és a két figura egymás közti kapcsolatában.

Nekem a legnagyobb élmény a Nílus-parti jelenet pillanata volt, amikor Radames rádöbben véletlen hazaárulására, s arra, hogy Aida apja, aki ezt kihallgatta, nem más, mint az ellenség királya. Ez egy határtalanul összetett pillanat a darabban, hiszen a nyilvánvaló tényeken kívül Radames számára azt is jelentheti, hogy Aida csak megjátszotta iránta érzett szerelmét, hogy ezt a létfontosságú hadititkot kicsalja tőle. Ez mind benne van Domingo, a színész reagálásában, hangjában, mozdulataiban, egész lényében, s vele a rettenetes ijedtség, szinte vérfagyasztó rémület. Azóta sem láttam Radamest, aki így tudta volna megélni, átélni, "lereagálni" ezt a szituációt.

Mindehhez csodálatos rávezető volt Tokody Ilona Aidája. Az apjával való drámai összecsapás után, amikor tényleg nincs más választása, ha meg akarja menteni hazáját, mint kicsalni Radamestől a hadititkot, a nagy Nílus-parti szerelmi kettősben minden női varázserejét beveti. A néző maga is áldozatául esik ennek, mert vannak pillanatok, amikor nem tudja eldönteni, mennyi Tokody/Aida szavaiban és gesztusaiban a szerelem és mennyi a hazája érdekében bevetett női manipuláció. Mindkét szereplő feloldhatatlan kettős szorításban él a hazaszeretetük és egymás iránti szerelmük között, mivel ez a két "haza" most éppen élethalálharcot folytat egymással, így azt hiszem, Aidában mindkét tényező jelen van elválaszthatatlanul. Ezt jelenítette meg ellenállhatatlan erővel Tokody Ilona.
A jelenetet már az egyik korábbi posztban megmutattam, INNÉT lehet megnyitni, leszánkázva a poszt végére.

Radames hazaárulásra való rádöbbenésétől kezdve aztán az egész előadás az addigiakon túl még valami olyan plusz drámaiságot kapott, amit korábban el sem tudtam volna képzelni. Ettől szikrázott úgy a Radames-Amneris kettős (benne a pillanattal, amikor Radames megtudja, hogy Aida él és szabad - amiben Domingo jeles partnere volt Obrazcova) és ettől lett leírhatatlanul csodálatos a sziklasír-jelenet. Csodálkozom, hogy a kritikusok, legalábbis azokban az írásokban, amikre sikerült rátalálnom, ezt a pillanatot nem említették meg beszámolóikban.

Kedvenc videomegosztó portálunkról, "andreaolga" jóvoltából ezt a jelenetet is megnézhetjük, s én ezzel befejezem Plácido Domingo 1987-es budapesti Radamesének áttekintését. Természetesen érdemes az egész előadást végignézni. 17 részre van felbontva a YT-on, így egy-egy konkrét részletet is könnyen megtalálhatunk.

Itt van a Nílus-parti jelenetnek ez a drámai része, amiről beszéltem, 2' 30' körül a rádöbbenés pillanataival:

és itt a zárójelenet: