Zene és gasztronómia: Rossini

Ha ezt a két szót, hogy "zene" és "gasztronómia" egymás mellé írja az ember, akkor az első, aki az eszébe jut, az Gioacchino Rossini. A bel canto operák mestere ugyanis nagy életművész és nagy ételművész is volt.

Forrás: amazon.com

Hihetetlen életének elmeséléséhez több tucat blogbejegyzésre lenne szükség. Már a világra is különleges időpontban érkezett: 1792. február 29-én született! Kiváló monográfusa, Francis Toye így írt erről:

Mi adhatott volna ennél jellemzőbb hátteret egy olyan ember születéséhez, aki minden más muzsikusnál több kitalált anekdota tárgya lett, számos tréfa valódi vagy vélt atyja; akinek tevékeny pályafutása lényegében véve egy kérdőjellel fejeződött be, mielőtt még elérte volna 38. évét, életútjának felét; akinek igazi dicsősége és sikere a legnagyobb kiábrándultsághoz vezetett, akinek ragyogó szellemessége csak a mély kétségbeesés álarca volt, akinél a látszat teljes és tökéletes ellentéte a valóságnak; s mindez úgy összebonyolódva, hogy a mai napig sem tudja senki biztosan megmondani, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik? Isten kétségkívül kezdettől fogva kedvét leli a tragikomédiában; ezért elhatározta hogy lejátszatja Gioacchino Rossini életét.

Keresztnevét pedig állítólag úgy kapta, hogy Anna Rossini vajúdása alatt férje izgatottan járkált fel és alá pesarói lakásuk szomszédos szobájában. Felesége minden egyes kiáltásánál megfordult és átkokat szórt a szentek szobraira, amiket azért sorakoztattak fel, hogy áldásos hatásukkal megkönnyítsék a szülést. A kiáltások egyre keservesebbek lettek, mire az izgatott apajelölt botot ragadott s elkezdte szétzúzni a hálátlan szobrokat. Kisfia akkor sírt fel, amikor éppen Szent Jakab (Gioacchino) szobra következett volna...

Bolondos és rendszertelen neveltetése ellenére Rossini már egészen ifjan operaszerző lett, első operájának bemutatásakor tizennyolc éves volt. Mesterműve, A sevillai borbély valóságos vígoperába illő premierje idején huszonhat esztendős. Fordulatokban gazdag élete elsősorban Bolognához kötődött, de élt Párizsban és Bécsben is, s felsorolhatatlan, hány helyen töltött még rövidebb-hosszabb időt Nápolytól Londonig. Fantasztikus sikerekben bővelkedő pályafutás után harmincnyolc évesen felhagyott a zeneszerzéssel és életének még hátralevő majdnem négy évtizedében a jó és kellemes életnek, benne a szakácsművészetnek szentelte magát. Sajnos ezt a kényelmes életet aztán hosszú betegségek és idegrendszeri zavarok árnyékolták be. Kisebb darabokat még írt, főleg híres szombat esti összejöveteleire. Műhelyét ezen évtizedek alatt egyetlen nagyszabású alkotás hagyta el, a Petite Messe Solennelle (Kis ünnepi mise).

Elhallgatásának okát számos zenetörténész igyekezett megfejteni. Szerintem a titokhoz legközelebb Pernye András jutott A bel canto tündöklése és bukása című tanulmányában (megjelent a Hét tanulmány a zenéről című kötetében).

Rossini ételek iránti előszeretete még egészen ifjú korában jó ösztönzést kapott, amikor megismerkedett Domenico Barbaja impresszárióval, aki jó szemmel látta meg a tehetségeket és szerződtette az ifjú Rossinit két nápolyi operaháza, a San Carlo és a Teatro del Fondo zenei vezetésére és évi két új opera írására. Házát és konyháját is megnyitotta a fiatal szerző előtt, aki ott vált igazán ínyenccé. Rossini cserében elszerette és feleségül vette Barbaja primadonna-kedvesét, a kor egyik legnagyobb énekesnőjét, Isabella Colbrant...

Szerzőnk 1813-ban (huszonegy évesen!) komponálta Tancredi című operáját a világ elsőként megnyílt nyilvános operaháza, a velencei Teatro La Fenice számára. A bemutató előtti este a híres alténekesnő, Adelaide Malanotte, a címszerep alakítója (akkoriban gyakran énekeltek nők férfi szerepet) hatásosabb belépőt követelt magának, mondván, hogy az eredeti áriát nem hajlandó elénekelni. Az ifjú szerző, miként Stendhal meséli, kétségbeesve tért haza szerény fogadójába. Itáliában akkoriban minden estebéd, a legelőkelőbb főúré éppúgy, mint a kezdő zeneszerzőé egy tál rizzsel kezdődött. S mert a rizst csak nagyon kevéssé főzötten, "al dente" szerették, minden házban minden szakács a tervezett tálalás előtt négy perccel feltette a kérdést: Bisogna mettere i rizi? (feltehetjük a rizst?) Amikor Rossini hazaért, a fogadóbeli pincér tőle is ezt kérdezte. Mire négy perc múlva a rizs feltálalásra került, készen is volt az új ária, amit ezért "rizs-áriának" neveztek. Ez a híres "Di tanti palpiti" (Mennyi szívdobbanás), ami aztán akkora siker lett, hogy hamarosan egész Velence ezt énekelte. Még bírósági tárgyalásokon is csendre kellett inteni a dallamot dúdolgató közönséget.

De boldog idő lehetett, amikor még az ilyen zenékből lett sláger...

Forrás: claudiosanchioni.altervista.org

Amikor Rossini már a zeneszerzéstől visszavonulva Bolognában, majd Párizsban élt, nagy házat vitt. Ő maga is szívesen főzött, különösen makarónit. Mindenek felett szerette a csirkepástétomot, a libamájat és a szarvasgombát. Hát nem volt kicsinyes...

Gyakran forgatta a nagy Brillat-Savarin híres könyvét, Az ízlelés fiziológiáját, de a bolognai konyhához sem lett hűtlen: külföldi időszakaiban nagy örömet szereztek neki barátai sonka, sajt és felvágott küldeményei. Egyszer azt írta, hogy ezeket többre becsüli, mint az összes kitüntetését.

A borokhoz is kiválóan értett. Még aktív idejében komponálás közben általában egy üveg tokajit tartott a keze ügyében. Ha valamelyik operájának nem volt sikere, mert azért legifjabb éveiben ilyen is előfordult, ezt édesanyjának szóló levelének margóján egy borospalack rajzával jelezte: a fiasco ugyanis borosüveget és kudarcot egyaránt jelent, s a rajz mérete tükrözte a sikertelenség mértékét.

Amikor már megtehette, kiváló borospincét állított össze. A világ minden tájáról gyűjtött borokat, még Peruból származó nedűje is volt, s ezekkel szívesen büszkélkedett vendégeinek. Egy alkalommal Rotschild báró gyönyörű üvegházi szőlőt küldött neki, mire Rossini így reagált: Akármilyen felséges is a szőlője, a boromat nem szívesen veszem be pirulákban. Mire a báró legközelebb néhány palack híres Chateau-Lafitte borral ajándékozta meg.

A magyar származású Auer Lipót hegedűművész elmondásában, Norman Lebrecht neves zenei író A komolyzene anekdotakincse című könyvében idézi Rossini filozófiáját a gasztronómia és a zene - valamint a szerelem kölcsönhatásáról:

Az étvágy ugyanaz a gyomornak, mint a szerelem a szívnek. A gyomor a karmester, aki a szenvedélyek nagyzenekarát vezényli és működésbe hozza. A fagott és a pikoló, ahogy elégedetlenül kotyog vagy vágyakozóan csipog, az üres gyomrot személyesíti meg számomra. Másfelől, a tele bendő az öröm trianguluma, az élvezet üstdobja. Ami a szerelmet illeti, az par excellence prima donna, istennő, aki kavatinákat dalol az agynak, megrészegíti a fület és elbűvöli a szívet. Az evés, a szerelem, az ének és az emésztés az életként ismert vígopera négy felvonása és úgy követik egymást, mint a pezsgő buborékjai. És bolond, aki ahelyett, hogy kiélvezné hagyja elszállni őket.

Mindezek mellett Rossini mindig mértéket tartott, a minőséget a mennyiség elé helyezte. A sors fintora, hogy idős korára különböző betegségeinek szövődményeként elvesztette az ízlelés képességét. 

S aki szökőévben február 29-én született, 13-án, pénteken hunyt el 1868 novemberében.

Gasztronómia iránti szenvedélyét máig "a la Rossini" receptek őrzik bélszínből, szarvasgombából, libamájból, tojásból. Sőt, pezsgőkoktél is viseli a nevét.

Coctail Rossini

Íme egy saját receptje, amelyet levélben osztott meg egy bizonyos Angelinával:

Ám a zenénél, kedves Angelina, most jobban érdekel egy újfajta saláta felfedezése, melynek receptjét elküldöm önnek. Végy provanszáli olajat, angol mustárt, francia ecetet, kevés citromot, feketeborsot és sót, ezt jól keverd össze, és adj hozzá finoman szeletelt szarvasgombát. A szarvasgomba olyan ízt ad a salátának, amely a végtelenségig meghosszabbítja az ínyenc extázisát.

Tessék, kedves olvasók, neki lehet állni :)

Végül egy utólagos kiegészítés a poszthoz:
Szeretném ajánlani unoka-sógornőm gasztroblogjának egy írását, amit éppen az én posztom inspirált. Több érdekes új infó és egy igazán ínycsiklandozó fénykép is található benne, utóbbi a Rossini-módra készült bélszínről :)

Felhasznált irodalom:

Fajth Tibor: Gioacchino Rossini. Bp. Gondolat, 1972
Stendhal: Rossini élete és kora. Bp. Bibliotheca, 1958
Toye, Francis: Rossini. Bp. Zeneműkiadó, 1981
Lebrecht, Norman: A komolyzene anekdotakincse. Bp. Európa, 2002  

Utazgassunk Liszt Ferenccel 4.

Hosszabb szünet után folytassuk svájci kalandozásunkat a 25 éves Liszt Ferenccel és szerelmével, Marie d'Agoult grófnéval 1835 nyarán.

Itt visszaolvashatjuk a korábbi részeket:

1. Bevezetés
2. Tell Vilmos kápolnája
3. Alpesi vizek partján

Szemezgessünk tovább Marie naplójából:

Álló nap követtük a Rajna folyását festői vidéken át, s másnap Laufenbe érkeztünk, arra a helyre, ahol hatvan láb magasságból zúdul alá a folyó, Európa legszebb és legpompásabb vízesése.

...

Egész napot szántunk rá, hogy fölkeressük a környék mindazon helyeit, melyeket Ebel nélkülözhetetlen útikalauza megtekintésre érdemesnek tart. Ellátogattunk a hohrheimi toronyhoz, a wolfsbergi kastélyba... 

Lábjegyzet:
Liszt és Marie Johann Gottfried Ebel útikönyvét forgatta. A frankfurti származású Ebel 1790-ben járt először Svájcban. Annyira megigézte, amit ott látott, hogy három éven keresztül utazgatott keresztül-kasul, gyűjtötte az információkat és hamarosan megjelentette hézagpótló útikönyvét, hosszú évtizedeken keresztül minden Svájcba látogató utas "bibliáját".
  
Néhány lappal később Marie így írt:

Ó, mennyire felvidított az egyetemes és valóban Istenben rejtekező élet! Mennyire kitágította tüdőmet a tiszta hegyi levegő, mily roppant erővel fedte föl előttem a létezés kimondhatatlan jótéteményét ...

Akadtak nehézségeik is: viharok és a nehéz terep miatti fáradtság. Ne felejtsük, amikor ezt a nagy utazást tették, Marie három-négy hónapos terhes volt.

Másnap a Reuss folyását követve indultunk el felfelé. Sziklák és szakadékok közé szorított utunkat helyenként égszakadás nehezítette, és mivel ilyenkor egyéb érzelmeimhez félelem is társult, szinte már nem is éreztem, hogy "én" volnék. Mire felértünk a hospenthali fennsíkra, annyira elfáradtam, mint hosszú futás vagy megerőltető testgyakorlatok után. Ezért nem bántam, ha Franz nélkülem kapaszkodik fel a Szent Gotthárd-hegy hófödte csúcsára, inkább a remek hospenthali fogadóban vártam meg, hogy visszatérjen.

Hospenthal mai képe

Marie szavai után hallgassuk tovább a Zarándokévek első, svájci kötetének darabjait.  Ma négy kisebb darabot választottam, melyek - hasonlóan a múltkor hallgatott művekhez - nem konkrét helyhez kötődnek, hanem az akkori élmények, hangulatok zenei visszatükröződései. Lisztnek nemcsak ezek megörökítése volt fontos, hanem egyúttal saját zenei nyelvének kialakítása. Addig mint fenomenális zongoristát ismerte a nagyközönség, ő pedig a zeneszerzés terén is fel akart nőni, más és jobb műveket írni, mint korábban komponált, nagyrészt csak saját virtuozitására épülő darabjai. Már a korai Egy utazó naplójában is komolyan tetten érhető ez a törekvése, s az abból később kinőtt, sokkal érettebb Zarándokévekben pedig még inkább.

Nem sikerre pályázom - írta a korai ciklus előszavában; műveimet azoknak írom, "akik a művészetnek magasabb rendeltetést szánnak, mint az üres órákban való szórakozást, és akik többet kívánnak tőle, mint futó örömöket."

Következzenek a zenék, nem teljesen a ciklus sorrendjében a Zarándokévek első kötetéből:

No. 6 PASTORALE:

Címében is a pasztorális hangulatot ragadja meg, ami mondhatni, egy külön forma, illetőleg műfaj az európai zenetörténetben. Bennem az a kép jelenik meg, amint a pásztorfiú vidáman baktat nyájával, miközben ugrálnak a barikák a zöldben...  Akár egy-két lila tehén is legelészhet a környéken🌝

No. 7  EKLOGA (Églogue):

Az előbb hallott darab közeli rokona, csak egy kicsit visszafogottabb. De ugyanaz az egyszerűség, derű és némi svájci népzenei beszűrődés jellemzi.

No. 8 HONVÁGY (Le mal du pays):

Az előző két dúr hangnemű darab után a Honvágy - témájából adódóan - mollban íródott. Ettől függetlenül ő is rokona az előző kettőnek, csak nosztalgikusabb, bár vannak benne fellobbanások... Egyszerűsége szinte már prófétikusan vetíti előre az idős Liszt zongoraműveinek puritán stílusát. Hamburger Klára elemzése szerint nyitó dallama az alpesi kürtök jellegzetes, emelt kvartos motívumát idézi.

No. 5 VIHAR (Orage):

A Vándorévek svájci kötetében ez az egyetlen darab, ami teljesen új, aminek nem volt korábbi változata Az utazó naplójában. C-moll hangnemben íródott és száguldó oktávmeneteivel, szenvedélyes dühével tökéletes megjelenítője zongorán a vad természeti jelenségnek. Itt, a pasztorális darabok egyszerűsége mellett bizony a virtuóz Liszt is visszatér :)





Folytatása következik!

A muzsikáló kanizsai polgármester 5.

Itt visszaolvashatjuk a korábbi részeket:


1. rész: Származása, családja, zenei tanulmányai
2. rész: Pályakezdése, családalapítása
3. rész: Polgármesterként a város zenei életéért
4. rész: A kántor-kérdés és a Prihoda-ügy


Dr. Krátky Istvánt 1914-től főjegyzőként és a polgármester helyetteseként, 1931-től pedig polgármesterként rendkívüli megbecsülés övezte Nagykanizsán. Közismert volt demokratikus, nyilas-ellenes elveiről is. 1944 áprilisában, nagyon hamar Magyarország német megszállása után felfüggesztették polgármesteri pozíciójából, majd kényszernyugdíjazták. Ekkor ügyvédi irodát nyitott és magánügyvédként dolgozott. Csatlakozott hozzá fia, az időközben szintén ügyvédi diplomát szerzett, és a frontról, majd a francia hadifogságból hazatért dr. Krátky Tibor. 

Ám a polgármester nemcsak a nyilasoknak állt útjában: 1951-ben elvették lakását, kénytelen volt balatonberényi nyaralójából átjárni dolgozni, ahova közben lánya családját is kitelepítették. 1952 egy éjszakáján pedig, amint veje és fia a Gulyás-testvérek 1988-ban bemutatott Törvénysértés nélkül című filmjében elmesélték, dr. Krátky István és fia távollétében a többi családtagot, a három kis unokát is beleértve a Hortobágyra hurcolták. A családfő habozás nélkül követte őket, miközben az ÁVH az ügyvédi irodáját is bezáratta. Ekkor már szívbeteg volt. Tizenöt hónap internálás után raktárkezelő lehetett csak Budapesten a Nyugati pályaudvaron. Munkásszálláson aludt, miközben családja Ócsa községben húzta meg magát. 1956 hideg telén, február 10-én - napra pontosan polgármesterré választásának 26. évfordulóján - meghalt a Budapest és Ócsa között közlekedő vonatban. Mint már írtam, Ócsán temették el, majd utolsó kívánságának megfelelően 1957. április 26-án Nagykanizsán a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

Utójáték:

Nagykanizsa közgyűlése 2005-ben dr. Krátky Istvánt posztumusz díszpolgári címmel tüntette ki, melyet fia vett át. Dr. Krátky Tibor a legnehezebb idők elmúltával, mivel ügyvédi hivatását továbbra sem gyakorolhatta, tolmácsként, fordítóként tartotta el magát és édesanyját. Nem alapított családot, mert a háborúból súlyos gerincproblémákkal tért haza. Nővére, Mária gyermekei, unokái és dédunokái jelentették a családját, akiket sajátjaként szeretett. Édesanyja, az egykori szép Lajpczig Lolly 1991-ben, ő maga 2009. január 1-jén hunyt el. Mindketten a kanizsai családi sírboltban nyugszanak.

Dr. Krátky Tibor végrendeletében az édesapját polgármesterként megörökítő, a város által a régi városháza impozáns közgyűlési terme számára valamikor az 1930-as évek vége felé megrendelt festményt, - amelyet a családnak sikerült megmenteni - Nagykanizsa városára hagyta azzal, hogy a mindenkori polgármester dolgozószobájának dísze legyen.

http://kanizsaujsag.hu/hirek/2270/hazatero-kratky-portre/

Kanizsa sokak szerint legnagyobb polgármesterének emlékét utcanév őrzi és 2014 őszén megalakult a Krátky István Zenei és Kulturális Közhasznú Egyesület. Lehetne még többet tenni emlékének ébren tartásáért. Ezzel a sorozattal én is ehhez kívántam hozzájárulni.

Végül egy tartalomjegyzék a korábbi részekről:

1. rész: Származása, családja, zenei tanulmányai
2. rész: Pályakezdése, családalapítása
3. rész: Polgármesterként a város zenei életéért
4. rész: A kántor-kérdés és a Prihoda-ügy

Felhasznált irodalom - a külön megnevezett újságcikkeken kívül:

Barbaris Lajos: Nagykanizsa. /Magyar városok monográfiája/ Bp. 1929
Károlyi Attila: Nagykanizsa város elöljárói. Nagykanizsa, szerzői kiadás, 2005

Kocsis Katalin: Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye. Nagykanizsa, Czupi, 2009

Gulyás Gyula - Gulyás János: Törvénysértés nélkül: a hortobágyi munkatáborok (1950-1953). Bp. Láng, 1989

Kanizsaujsag.hu 2009. február 17.

Piarista Diák (A Magyar Piarista Diákszövetség lapja) 68. szám, 2009. március

Zala - nagykanizsai hírlap 1876-1922 évfolyamai a www.nagykar.hu oldalról

Zalai Közlöny - nagykanizsai hírlap 1874-1945 évfolyamai a www.nagykar.hu oldalról

Állami anyakönyvek a familisearch.org oldalról

Mikor született Erdősy Eugénia?

Talán harminc éve is van annak, hogy kutatgatom Erdősy Eugénia, a Nagykanizsáról elszármazott, Bécsben és Berlinben híressé vált operett-énekesnő életútját - szinte azóta, hogy egyszer, ifjú könyvtáros koromban megláttam sírkövét a kanizsai temetőben.

Ez a kutatás az utóbbi négy-öt évben igazán csúcsra járt és egy hosszú sorozatot is eredményezett itt a blogomban. Maradtak még persze fehér foltok, viszont nyíltak új kutatási lehetőségek az internet révén is. Így kiderült, hogy amit eddig tudni véltem a születéséről, egész biztosan nem igaz...

Erdősy Eugénia Bécsben, egy Johann Strauss-operett főszerepében

Eddig hitelt adtam az Eugénia sírkövén található adatnak, miszerint 27 éves korában halt meg.

Az ebből kiszámítható 1859-es születési évet támasztotta alá őt sok évtizeddel túlélő öccsének, Erdősi Bálint kanizsai iskolaigazgatónak egy olvasói levele is, amit a Zalai Közlönyben jelentetett meg 1932. július 3-án. Ebben Bálint pontos napot nem írt, csak évet (1859) és Eugénia születési helyeként a Varasd közelében található Ludbreg helységet jelölte meg.

Nos, kiderült, hogy Bálint rosszul tudta a helyet és az időt is... Lehet, hogy direkt adta meg ezeket az adatokat, hogy utólag is igazolja a sírkő feliratát (az eredeti fiatalítás talán még Eugénia akaratából történt, primadonnák szoktak ilyent csinálni...). De az is lehet, hogy tényleg rosszul tudta: Bálint volt ugyanis a legfiatalabb testvér, majdnem egy évtizeddel fiatalabb Eugéniánál, akit csaknem 60 évvel (!) túlélt, és az említett cikket is majdnem öt évtizeddel híres nővére halála után írta. Akkor már az elsőszülött testvér, Kornélia sem élt, aki valószínűleg jobban ismerte a család történetét és a már idős Bálint össze is keverhette az időpontokat és helyeket... 

Korábban Eugénia négy testvéréről volt tudomásom és a köztük levő nagy korkülönbségből még arra is gondoltam, hogy a családfő esetleg kétszer nősült. Mára kiderült, hogy valamennyi testvér édesanyja Klein Magdolna volt - aki nemcsak öt gyermeket szült, hanem több, mint a dupláját...
 

Eugénia születését kutatva jöttek elő sorban a testvérek adatai. Ők is fontosak abból a szempontból, hogy a család életébe beleillik-e, belefér-e még egy 1859 körül született gyermek; másrészt, a születési helyekből nyomon lehet követni a család életét, költözködéseit. Mindezen adatokból számomra az derült ki, hogy Eugénia nagy valószínűséggel nem születhetett akkor, amikor Bálint mondta - ezt a testvérek felsorolása után részletesebben megindokolom. Viszont született egy Eugénia Mária névre keresztelt kislány 1856-ban, és szerintem ő a mi Eugéniánk. Születésének napja pontosan nem ismert, ugyanis akkoriban a megkeresztelés dátumát vezették be az anyakönyvekbe, és ez március 8. volt. Talán nem tévedek nagyot, ha születését március első hetére gondolom.

Nyavalád község r. k. anyakönyvéből, 1856-os év (kiemelés tőlem)

Mivel sok kutatás áll mögötte, és a teljes kép kedvéért is, érdemes megörökítenem a család történetének eddig előkerült adatait. Valamennyi adat anyakönyvi bejegyzéssel alátámasztott. Az akkor Zala megyéhez tartozott helységek felekezeti anyakönyvei mikrofilmen a zalaegerszegi levéltárban találhatók, a többi adatra pedig részben a nyilvánosan hozzáférhető familysearch oldalon, részben a csak a levéltárakban használható összesített anyakönyvi adatbázisban bukkantam.

Eugénia szülei Biba Ferenc és Klein Magdolna, vallásuk római katolikus. Nagykanizsán kötöttek házasságot 1842. október 9-én. Esküvőjekor a vőlegény hrzenicai illetőségű volt. A menyasszony kanizsai, és mint sikerült fellelni az anyakönyvben, Nagykanizsán is született: 1825. december 6-án keresztelték meg.

E házasságból született gyermekek: a nap az ő esetükben is a megkeresztelés napja, zárójelben a születési hely. Mellé írtam halálozási adataikat is, illetve a nyilvános netes forrásokat odalinkeltem:

*1843. 07. 08. Kornélia Barbara (Hrzenica). Elhunyt 1928. 01. 22. (Nagykanizsa)
Megjegyzés: a neten levő átirat Barbara néven hozza elő, ám a levéltárban az eredeti dokumentumot megnézve látszik, hogy "Kornelia Barbara" névre keresztelték - lásd a következő képet.  

*1845. 02. 27. Josephus (Hrzenica). Elhunyt 1847. 04. 13. (Miske)

*1846. 11. 25. Catharina Johanna (Miske). Elhunyt 1849. 06. 13. (Miske)

*1848. 03. 15. Anna (Miske). Elhunyt 1849. 03. 07. (Miske)

*1850. 01. 24. Ferenc (Miske). Elhunyt 1873. 12. 9. (Nagykanizsa)

*1851. 11. 20. Joanna (Keresztur). Elhunyt 1853. 07. 17. (Keresztur)

*1852. 11. 17. Josephus (Keresztur). Elhunyt 1852. 11. 18. (Keresztur)

*1853. 12. 12. Nándor (Ferdinandus Eugenius néven anyakönyvezve) (Nagykanizsa). Elhunyt 1931. 04. 21. (Bécs)

*1856. 03. 08. Eugénia Mária (Nyavalád)

*1858. 04. 28. Mária (Nyavalád). Elhunyt 1859. 07. 29. (Nyavalád)

*1860. 12. 11. Josephus (Nyavalád). Elhunyt 1861. 02. 20. (Nyavalád)

*1862. 02. 02. Bálint  (Ferenc Valent néven anyakönyvezve) (Nagykanizsa). Elhunyt 1943. 09. 22. (Keszthely)

Hát, szegény Klein Magdolna... Majdnem húsz éven át szinte egyfolytában terhes volt... Utolsó gyermekének születésekor harminchetedik évében járt. Aztán 1863. április 20-án, amikor legkisebb gyermeke alig múlt egy éves (a legidősebb pedig a huszadikban járt), elhunyt a férje, ő pedig nem ment másodszor férjhez. Nyilván stramm nő lehetett, hogy egészségben túlélt ennyi terhességet és szülést, hiszen életének hatvanadik évében halt meg. Viszont tizenkét gyermekéből nyolcat (!) el kellett temetnie: többségüket csecsemőként, egy fiút tíz éves  korában, az utolsó pedig már elmúlt 23 éves, amikor tüdőbajban elhunyt. Az anya 1885 nyarán bekövetkezett halálakor tizenkét gyermekéből csak  Kornélia, Nándor, Eugénia és Bálint gyászolhatta meg.

A másik kérdés Eugénia születési helye. Bálint 1932-ben azt nyilatkozta, hogy ez Ludbreg (ma Horvátország, Varasd közelében, híres búcsújáró hely). Hát ebben egészen biztosan tévedett. Két legidősebb testvérét az anyakönyvek szerint valóban Ludbregen keresztelték meg, de ők sem ott születtek, hanem a közeli Hrzenica községben. Hrzenicán nem volt plébánia, a község ezen a téren Ludbreghez tartozott. Ezután viszont a család elköltözött, többször is lakóhelyet változtatott és Eugénia akár 1856-ban, akár 1859-ben született, nem valószínű, hogy Hrzenicán vagy Ludbrégen jött volna a világra.

A legidősebb lány, Kornélia megkeresztelésének bejegyzését meg is tudom mutatni:

Az elején jól olvasható, hogy "Ex Hersenitza", tehát a megkeresztelt Hrzenicán született. Neve Cornelia Barbara, törvényes leánygyermeke Franciscus Bibának, aki a ludbregi uradalomban "venatoris", azaz vadász és feleségének, Magdalenának (aki született Klein). Majd a keresztszülők felsorolása következik. A nap 1843. július 8., a forrás pedig a ludbregi római katolikus anyakönyv megfelelő kötete. A piros kijelöléseket én tettem :) 

Mint említettem, Biba Ferenc Hrzenicáról származott és oda vitte fiatal feleségét. Ott jött világra első két gyermekük. További gyermekeik születési helyeit (és a korán elhunytak halálozási helyeit) követve kirajzolódnak előttünk a család életének helyszínei. 1846-ban már Miskén (ma Vásárosmiske, Vas megye) találjuk őket. Néhány év múlva a szintén Vas megyében található, Karakó közelében fekvő Keresztur volt a lakhelyük. Ez valószínűleg a mai Nemeskeresztúr, de az ott született gyermekeket a karakói anyakönyvbe jegyezték be. 1853 után költözhettek az érdekes nevű Nyavalád községbe, amelyet ma Zalaerdődnek hívnak és a mai Vas, Zala és Veszprém megyék határán fekszik. Ha a mi Eugéniánk tényleg azonos az 1856-ban született Eugénia Máriával, akkor ez a születési helye. A dolog azért is érdekes, mert később Eugénia az Erdősy nevet használta művésznévként, amit aztán több testvére is átvett. Vajon tudatos választása volt születési helye ihletésére? Esetleg apja foglalkozása játszott közre? Igaz, a települést csak Eugénia halála után, 1889-ben nevezték át a  Zalaerdőd névre... De annyi bizonyos, mint Zalaerdőd honlapja is írja, hogy a falu határában található az ország egyik legszebb kocsányos tölgyese, ami régen püspöki erdő volt. Ez lehetett azokban az években a családfő "vadászterülete". A helységnek 1790-ből származó későbarokk temploma van, Eugéniát nyilván ott keresztelték meg:

Forrás: magyarregio.hu

Végül a család Nagykanizsán köt ki. Az adatok tükrében úgy tűnik, hogy Bálint abban is tévedett, miszerint apjuk halála után költöztek volna ide. Ugyanis nemcsak apjuk halt meg Kanizsán 1863. április 20-án, hanem Bálint maga is Kanizsán született 1862-ben (február 2-án keresztelték meg).

Még két szempont ahhoz, hogy az 1856-ban született Eugénia Mária valóban a mi Eugéniánk-e. Ha tüzetesen megnézzük a gyermekek születésének listáját, nagy jóakarattal 1859 utolsó, vagy 1860 legelső hónapjaiba még belefért volna egy gyermek világrajövetele. De ha ennyi adatot sikerült megtalálni, akkor kevéssé valószínű, hogy éppen a legfontosabb gyermek adatai kallódtak volna el. Azt is láthatjuk, hogy több esetben elhunyt gyermekük keresztnevét egy következő újszülött újra megkapta. Ezért kutattam sokáig, hogy ez az 1856-ban született Eugénia Mária nem halt-e meg esetleg kisgyermek korában, mert akkor elméletileg előfordulhatott volna, hogy egy 1859-ben mégis világra jött kislány újra ezt a nevet kapja. Ezekben az években a család végig Nyavaládon élt, úgy láttam, nem voltak hiányosak az anyakönyvek és nem találtam ilyen bejegyzést - így ez a negatív találat is az eredeti feltevésemet valószínűsíti.
A napokban előkerült még egy forrás, ami kissé tovább bonyolította a kérdést. Feltették az internetre ugyanis a berlini színházi évkönyveknek az 1800-as évek második feléből fennmaradt köteteit. Nincs meg mindegyik, de az 1887-es szerencsére igen, ami az 1886-os év színházi adatait tartalmazza. Benne Eugénia egy hosszabb nekrológja olvasható (a 227. oldalra ugorjunk!) mely azzal az adattal kezdődik, hogy Nagykanizsán született 1860-ban. Azt gondolom, hogy ezt az aláírás nélküli nekrológot nyilván saját színházának, a Walhalla Theater-nek egy őt jól ismerő munkatársa írhatta s az adat még Eugénia közlése lehetett, talán abból az alkalomból, amikor szerződtették. Minthogy akkoriban nem volt olyan szigorú a fegyelem az ilyen adatok tekintetében, mint ma, nem volt adószám, társadalombiztosítás ésatöbbi, bármelyik színésznő megtehette, hogy kissé fiatalítja magát. Azért ennek az adatnak a megtalálása után újra elmentem a megyei levéltárba, tüzetesen átnéztem a vonatkozó kanizsai anyakönyvet és biztosan mondhatom, hogy Eugénia Nagykanizsán sem 1860-ban, sem 1859-ben nem született meg: mindkét évben teljes volt az anyakönyv, nem tapasztaltam benne hiányzó sorszámot, bejegyzést és sehol nem volt olvashatatlan.   
Feltehetjük még a kérdést, hogy miért Nagykanizsa maradt fenn, mint az énekesnő születési helye? Édesanyja innét származott, ő maga kicsi korától Kanizsán nőtt fel. Egész életében erősen kötődött a városhoz, a színházak nyári szüneteiben mindig hazajött; utolsó kívánsága is az volt, hogy Nagykanizsán temessék el. Sőt, a helyi sajtó már életében rendszeresen "városunk szülötté"-nek, "a mi földink"-nek mondta. És ha tényleg Nyavaládon jött a világra, szebb és egyszerűbb volt helyette Nagykanizsát mondani...

Mindent összevetve azt gondolom, hogy bár teljesen egyértelmű bizonyítékot eddig nem találtam és gyanítom, hogy ilyet nem is lehet találni, legalább kilencven százalék annak a valószínűsége, hogy Erdősy Eugénia 1856 márciusának első hetében született a ma Zalaerdődnek nevezett Nyavalád községben.