Zene és gasztronómia: Rossini

2016. március 26., szombat

A most következő posztot még 2011 tavaszán írtam. Az idei szökőév február 29. napján ismét  szerettem volna megosztani a facebook-on, ám az írás szőrén-szálán eltűnt a blogomból. Azért szerencsére nem teljesen veszett nyoma, egy kedves olvasó segített előbányászni az internet bugyrainak legmélyéről. Így rekonstruálás után újra visszateszem jogos helyére. Eddig még ilyen malőr nem történt egyik blogommal sem, és remélem, nem is fog. Lehet, hogy a nagy tréfacsináló Rossini szelleme működött :)

Az eredeti íráshoz képest annyit változtattam, hogy egy anekdotát, amit 2011-ben a Megjegyzés rovatba utólag írtam be, most beépítettem a szövegbe. Ugyanazokat a fényképeket tettem vissza, mint amelyeket először használtam, csak a You Tube videót változtattam meg, mert az eredetit közben törölték.

Akkor kezdjük:    

Ha ezt a két szót, hogy "zene" és "gasztronómia" egymás mellé írja az ember, akkor az első, aki az eszébe jut, az Gioacchino Rossini. A bel canto operák mestere ugyanis nagy életművész és nagy ételművész is volt.

Forrás: amazon.com
Hihetetlen életének elmeséléséhez több tucat blogbejegyzésre lenne szükség. Már a világra is különleges időpontban érkezett: 1792. február 29-én született! Kiváló monográfusa, Francis Toye így írt erről:


Mi adhatott volna ennél jellemzőbb hátteret egy olyan ember születéséhez, aki minden más muzsikusnál több kitalált anekdota tárgya lett, számos tréfa valódi vagy vélt atyja; akinek tevékeny pályafutása lényegében véve egy kérdőjellel fejeződött be, mielőtt még elérte volna 38. évét, életútjának felét; akinek igazi dicsősége és sikere a legnagyobb kiábrándultsághoz vezetett, akinek ragyogó szellemessége csak a mély kétségbeesés álarca volt, akinél a látszat teljes és tökéletes ellentéte a valóságnak; s mindez úgy összebonyolódva, hogy a mai napig sem tudja senki biztosan megmondani, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik? Isten kétségkívül kezdettől fogva kedvét leli a tragikomédiában; ezért elhatározta hogy lejátszatja Gioacchino Rossini életét.

Keresztnevét pedig állítólag úgy kapta, hogy Anna Rossini vajúdása alatt férje izgatottan járkált fel és alá pesarói lakásuk szomszédos szobájában. Felesége minden egyes kiáltásánál megfordult és átkokat szórt a szentek szobraira, amiket azért sorakoztattak fel, hogy áldásos hatásukkal megkönnyítsék a szülést. A kiáltások egyre keservesebbek lettek, mire az izgatott apajelölt botot ragadott s elkezdte szétzúzni a hálátlan szobrokat. Kisfia akkor sírt fel, amikor éppen Szent Jakab (Gioacchino) szobra következett volna...

Bolondos és rendszertelen neveltetése ellenére Rossini már egészen ifjan operaszerző lett, első operájának bemutatásakor tizennyolc éves volt. Mesterműve, A sevillai borbély valóságos vígoperába illő premierje idején huszonhat esztendős. Fordulatokban gazdag élete elsősorban Bolognához kötődött, de élt Párizsban és Bécsben is, s felsorolhatatlan, hány helyen töltött még rövidebb-hosszabb időt Nápolytól Londonig. Fantasztikus sikerekben bővelkedő pályafutás után harmincnyolc évesen felhagyott a zeneszerzéssel és életének még hátralevő majdnem négy évtizedében a jó és kellemes életnek, benne a szakácsművészetnek szentelte magát. Sajnos ezt a kényelmes életet aztán hosszú betegségek és idegrendszeri zavarok árnyékolták be. Kisebb darabokat még írt, főleg híres szombat esti összejöveteleire. Műhelyét ezen évtizedek alatt egyetlen nagyszabású alkotás hagyta el, a Petite Messe Solennelle (Kis ünnepi mise).
Elhallgatásának okát számos zenetörténész igyekezett megfejteni. Szerintem a titokhoz legközelebb Pernye András jutott A bel canto tündöklése és bukása című tanulmányában (megjelent a Hét tanulmány a zenéről című kötetében).

Rossini ételek iránti előszeretete még egészen ifjú korában jó ösztönzést kapott, amikor megismerkedett Domenico Barbaja impresszárióval, aki jó szemmel látta meg a tehetségeket és szerződtette az ifjú Rossinit két nápolyi operaháza, a San Carlo és a Teatro del Fondo zenei vezetésére és évi két új opera írására. Házát és konyháját is megnyitotta a fiatal szerző előtt, aki ott vált igazán ínyenccé. Rossini cserében elszerette és feleségül vette Barbaja primadonna-kedvesét, a kor egyik legnagyobb énekesnőjét, Isabella Colbrant...

Szerzőnk 1813-ban (huszonegy évesen!) komponálta Tancredi című operáját a világ elsőként megnyílt nyilvános operaháza, a velencei Teatro La Fenice számára. A bemutató előtti este a híres alténekesnő, Adelaide Malanotte, a címszerep alakítója (akkoriban gyakran énekeltek nők férfi szerepet) hatásosabb belépőt követelt magának, mondván, hogy az eredeti áriát nem hajlandó elénekelni. Az ifjú szerző, miként Stendhal meséli, kétségbeesve tért haza szerény fogadójába. Itáliában akkoriban minden estebéd, a legelőkelőbb főúré éppúgy, mint a kezdő zeneszerzőé egy tál rizzsel kezdődött. S mert a rizst csak nagyon kevéssé főzötten, "al dente" szerették, minden házban minden szakács a tervezett tálalás előtt négy perccel feltette a kérdést: Bisogna mettere i rizi? (feltehetjük a rizst?) Amikor Rossini hazaért, a fogadóbeli pincér tőle is ezt kérdezte. Mire négy perc múlva a rizs feltálalásra került, készen is volt az új ária, amit ezért "rizs-áriának" neveztek. Ez a híres "Di tanti palpiti" (Mennyi szívdobbanás), ami aztán akkora siker lett, hogy hamarosan egész Velence ezt énekelte. Még bírósági tárgyalásokon is csendre kellett inteni a dallamot dúdolgató közönséget.
De boldog idő lehetett, amikor még az ilyen zenékből lett sláger...



Forrás: claudiosanchioni.altervista.org
Amikor Rossini már a zeneszerzéstől visszavonulva Bolognában, majd Párizsban élt, nagy házat vitt. Ő maga is szívesen főzött, különösen makarónit. Mindenek felett szerette a csirkepástétomot, a libamájat és a szarvasgombát. Hát nem volt kicsinyes...
Gyakran forgatta a nagy Brillat-Savarin híres könyvét, Az ízlelés fiziológiáját, de a bolognai konyhához sem lett hűtlen: külföldi időszakaiban nagy örömet szereztek neki barátai sonka, sajt és felvágott küldeményei. Egyszer azt írta, hogy ezeket többre becsüli, mint az összes kitüntetését.

A borokhoz is kiválóan értett. Még aktív idejében komponálás közben általában egy üveg tokajit tartott a keze ügyében. Ha valamelyik operájának nem volt sikere, mert azért legifjabb éveiben ilyen is előfordult, ezt édesanyjának szóló levelének margóján egy borospalack rajzával jelezte: a fiasco ugyanis borosüveget és kudarcot egyaránt jelent, s a rajz mérete tükrözte a sikertelenség mértékét.
Amikor már megtehette, kiváló borospincét állított össze. A világ minden tájáról gyűjtött borokat, még Peruból származó nedűje is volt, s ezekkel szívesen büszkélkedett vendégeinek. Egy alkalommal Rotschild báró gyönyörű üvegházi szőlőt küldött neki, mire Rossini így reagált: Akármilyen felséges is a szőlője, a boromat nem szívesen veszem be pirulákban. Mire a báró legközelebb néhány palack híres Chateau-Lafitte borral ajándékozta meg.

A magyar származású Auer Lipót hegedűművész elmondásában, Norman Lebrecht neves zenei író A komolyzene anekdotakincse című könyvében idézi Rossini filozófiáját a gasztronómia és a zene - valamint a szerelem kölcsönhatásáról:

Az étvágy ugyanaz a gyomornak, mint a szerelem a szívnek. A gyomor a karmester, aki a szenvedélyek nagyzenekarát vezényli és működésbe hozza. A fagott és a pikoló, ahogy elégedetlenül kotyog vagy vágyakozóan csipog, az üres gyomrot személyesíti meg számomra. Másfelől, a tele bendő az öröm trianguluma, az élvezet üstdobja. Ami a szerelmet illeti, az par excellence prima donna, istennő, aki kavatinákat dalol az agynak, megrészegíti a fület és elbűvöli a szívet. Az evés, a szerelem, az ének és az emésztés az életként ismert vígopera négy felvonása és úgy követik egymást, int a pezsgő buborékjai. És bolond, aki ahelyett, hogy kiélvezné hagyja elszállni őket.

Mindezek mellett Rossini mindig mértéket tartott, a minőséget a mennyiség elé helyezte. A sors fintora, hogy idős korára különböző betegségeinek szövődményeként elvesztette az ízlelés képességét. 
S aki szökőévben február 29-én született, 13-án, pénteken hunyt el 1867 novemberében.

Gasztronómia iránti szenvedélyét máig "a la Rossini" receptek őrzik bélszínből, szarvasgombából, libamájból, tojásból. Sőt, pezsgőkoktél is viseli a nevét.
Coctail Rossini

Íme egy saját receptje, amelyet levélben osztott meg egy bizonyos Angelinával:

Ám a zenénél, kedves Angelina, most jobban érdekel egy újfajta saláta felfedezése, melynek receptjét elküldöm önnek. Végy provanszáli olajat, angol mustárt, francia ecetet, kevés citromot, feketeborsot és sót, ezt jól keverd össze, és adj hozzá finoman szeletelt szarvasgombát. A szarvasgomba olyan ízt ad a salátának, amely a végtelenségig meghosszabbítja az ínyenc extázisát.

Tessék, kedves olvasók, neki lehet állni :)

Végül most tudom ajánlani unoka-sógornőm gasztroblogjának egy írását, amit ennek a posztnak az eredeti változata inspirált. Több érdekes új infó és egy igazán ínycsiklandozó fénykép is található benne a Rossini-módra készült bélszínről :)


Felhasznált irodalom:

Fajth Tibor: Gioacchino Rossini. Bp. Gondolat, 1972
Stendhal: Rossini élete és kora. Bp. Bibliotheca, 1958
Toye, Francis: Rossini. Bp. Zeneműkiadó, 1981
Lebrecht, Norman: A komolyzene anekdotakincse. Bp. Európa, 2002  

0 megjegyzés: