Primadonna mint blogger 2.

Erdősy Eugénia 1880-ban

Folytassuk a csemegézést Erdősy Eugénia, a Nagykanizsáról Berlinbe származott operettprimadonna hazaküldött írásaiban.

A második csevegésben, melyet 1882. március 26-i dátummal küldött el a Harmonia szerkesztőségének, sokat beszél Lola Beth, a fiatal lengyel-zsidó származású énekesnő vendégszerepléséről, aki a berlini udvari opera színpadán Elzát énekelte a Lohengrinben.

Lola Beth is Marchesi asszony mesteriskolájában tanult, mint Eugénia, később aztán egészen a Metropolitan operáig jutott. Eugénia nehezményezte, hogy Lola berlini fellépéseit túlságosan nagy sajtókampány előzte meg. Kicsit hosszasabban idézem a mondatait, hogy ismerkedjünk hősnőnk stílusával, szakmai véleményével és finom humorával:

A porosz fővárosnak nagy eseménye volt tegnapelőtt este. Nem Bismarck herceg mondott le ötvenkettedikszer, ennél is nagyobb: Lola Beth kisasszony lépett fel először, mint "Elza". Rég tapasztalt dolog, hogy a teljesen ismeretlen nagyságoknak mindig árt az, ha előre rengeteg hírét trombitálják s az igazgatók és ezzel foglalkozó egyéb urak mégis folyvást teszik ezt, legtöbb esetben az illető művész vagy művésznő tudta nélkül.

Aki tudja azt, hogy Lola Beth csak tizenkilenc éves, bizonyára nem fogja azt várni tőle, hogy Pattit, Luccát vagy Wiltnét lefőzze, pedig a hirdetett milliónyi bámulatos tulajdonságok után mindenki azt várta tőle. A lapok egyébbel sem voltak tele napok óta, mint Lola Beth hangjával, szépségével, sokan aztán már előre azon szándékkal mentek oda, hogy lehetőleg csalódjanak s elmondhassák, hogy "na, hát ez az a híres Lola Beth?"

Pedig ez annyit emlegetett fiatal művésznő nemcsak kitűnő, de mondhatni tüneményszerű énekesnő. Ha előre nem tesznek neki ily képzelhetlenül rossz szolgálatot a várakozás égbe csigázásával, bizonyára egész Berlin el lett volna ragadtatva Lola Beth által. Akkor őt magát is gyönyörűnek találták volna, míg így arcvonásait egyenként kritizálva kijelentették, hogy ragyogó szép szemeit leszámítva szabálytalan arc és csak csinos. Oh, azok a goromba kritikusok!

Lola Beth az én kedves kis lengyel kollegám, szintén Marchesi-tanítvány. Hangja szép, zengő, behízelgő lágyságú, bámulatosan tiszta. Énekiskolája természetesen kitűnő. Ő maga óhajtaná a drámai énekszakot betölteni, hangja azonban inkább utalja őt a líraira, ha ugyan nem fejlődik még s nem tömörödik meg később. Szép magas alak telt idomokkal, kifejező szép arccal, melynek ragyogó ékszerét a fennebb érintett sugárzó szempár képezi. Eltagadhatatlanul igen tetszett de még jobban tetszik, ha a várakozást nem csigázzák úgy föl a kezdő énekesnő iránt.

Lola Beth egy 1898-as újság címlapján

Lola Beth egyébként 1899-ben Nagykanizsán is járt és áriaestet adott a Kaszinóban. Ekkor Eugénia már a kanizsai temetőben nyugodott.

Eugénia írásainak az aktuális eseményeken túl másik fő témája a Berlinben működő vagy vendégszereplő magyar színészek, énekesek, muzsikusok. Emleget két operaénekest, akik éppen Boieldieu: Párizsi János című operájában lépnek fel. A címszereplő egy bizonyos Ernst: keresztnevét nem mondja, csak annyit, hogy korábban a budapesti Nemzeti Színháznak volt széphangú tenoristája és szintén keresztnév nélkül Pollak kisasszonyt, "a kis magyarnő"-t (die kleine Magyarin), aki ugyanebben az operában az apródot énekelte. Őt ezekkel a szavakkal dicsérte:

A kedves művésznő megigézi a berlinieket, kezdenek érte bolondulni. Előadását oly hév, oly bensőség jellemzi, hangja oly kedves csengő, egész egyénisége oly szerény, hogy a berlinieknek csakhamar kedvence lőn.

A hölgy valószínűleg Therese Pollack (1854-1937) szoprán énekesnő volt, aki, miután Siegmund Weltlinger hőstenorral kötött házasságából gyermeke született, visszavonult a színpadtól. Hogy ő mitől volt magyar, nem tudom, esetleg működhetett korábban Magyarországon valamelyik németül játszó társulatban. Az Ernst nevű tenoristának nem akadtam nyomára.

Elmeséli Eugénia, hogy saját színházában, a Frigyes-Vilmos-ban sem ő az egyetlen magyar:

Különben, mellesleg mondva, vagyunk itt magyarok szép számmal. A különböző színházaknál annyi jó magyar van, hogy kitelnék belőlünk egy ici-pici magyar légió. Íme a "Furcsa háború" első előadásán, melyet a szerző Strauss maga igazgatott, hárman énekeltünk magyarok. Szika, a Frigyes Vilmos színház primo uomoja, a Budapesten is ösmert tenorista: Wellhof, kiben német neve után senkise gondolna magyart s végül, majd elfelejtem, csekélységem, ki Strauss személyes kívánságára énekeltem Elza szerepét (de nem "Lohengrin-ből). Még a díszletfestőnk, Kilányi is magyar.

Azt hiszem, némi jegyzetet kell fűznöm ehhez a bekezdéshez is. A furcsa háború (Der lustige Krieg - szó szerint Vidám háború-nak is szokták fordítani), a Keringőkirály, ifj. Johann Strauss friss operettje volt; Bécs után ez a berlini előadása volt az első külföldi bemutatója. Premierjét maga a szerző vezényelte és valóban az ő személyes kívánságára kapta benne Elza, a hollandi menyecske szerepét Erdősy Eugénia. Itt hősnőnk megenged magának egy kis iróniát, miszerint nem a Lohengrin Elzájáról van szó. Ha már akkor létezett volna, ide biztos kitett volna egy szmájlit :)

És a két úr, akiket említ:

Reinhold Wellhof (1850 Kronstadt - 1909 Berlin) német színész és énekes. Nyilván nem volt magyar, ám volt köze Magyarországhoz, s ez Eugéniának már elég volt, hogy honfitársnak minősítse. Pályáját Temesváron kezdte, később egy vándorszínész társulattal Délmagyarországon is játszott. 1877/78-ban színész és rendező Sopronban, onnét került Berlinbe. Szerepköre táncoskomikus volt.

A másik említett kollégának már a neve is magyar: Szika János (1844 Pest -1916 Bécs). Szika Jani néven is közismert volt. Orvosnak készült, de pályát módosított, először a pesti német színházban játszott, majd Bécsbe került. Ő volt az első Eizenstein Johann Strauss Denevérjének Theater an der Wien-beli ősbemutatóján, s ahogy egy régi lexikon írja, ezzel egy csapásra Bécs kedvence lett. 1880-ban Berlinbe szerződött, Eugénia színházához, így számos előadásban partnerek lettek. Róla több joggal el lehetett mondani, hogy magyar, mint Herr Wellhofról: Jani Bécsben például több magyar, illetve magyar vonatkozású szerepet is játszott. Berlinben is népszerű volt, mint színháza első tenoristája, "primo uomo"-ja.

Szika Janit második csevegésében is megemlíti Eugénia, s így jellemzi:

Itt van például Szika, e pompás hangú, szép színpadi alakkal és temperamentummal bíró tenorista...

Szerencsére találtam róla is egy fényképet, így megszemlélhetjük szép színpadi alakját (Johann Strauss: Egy éj Velencében című operettjében, partnere Marie Geistinger):

Forrás: M. Prawy: Johann Strauss. Bp., Atheneum 2000

Két csevegésében Eugénia magáról is ejtett el infókat. Megerősítette pl. azt az eddigi ismeretünket, hogy Mathilde Marchesi volt a tanára; azt is, hogy maga Johann Strauss ragaszkodott személyéhez a Lustige Krieg berlini bemutatóján. Egy hasonlatából azt a teljesen magánjellegű apróságot is megtudhatjuk, hogy úszni tanult. Tréfásan idézi fel az emléket:

... mi is ússzunk az árral, "ájnc", "cváj", "ki a fő a vízbúl, etyenesd!" - mint egykor úszómesterem mondotta.

Amennyire tudom, ez a "mester" nem túl jó módszerrel oktatott, mert úszáskor éppen nem kiemelni kell a fejet a vízből, de ez más kérdés... Hogy Eugénia hol tanulhatott úszni? Tudjuk, hogy volt egy nyaralója Balatonberényben, ahol sok időt eltöltött a színházak nyári szüneteiben, de Berény akkoriban még nagyon csendes hely volt, nem valószínű, hogy lett volna ott úszómester. Viszont 1878 nyarán nővérével, Kornéliával Balatonfüreden nyaralt, ahova 1880 nyarán vendégfellépésekre is visszatért - talán ott lehetett alkalma úszóleckéket venni. Csevegéseiben ugyan nem említi, de ha már sportról esik szó, térjünk ki rá, hogy nagy szenvedélye a lovaglás volt. Hírneve és pompás gázsija ellenére szerényen élt Berlinben; a mindennapi kilovaglás volt egyetlen költséges hobbija, ami jót tett tüdejének és általános kondíciójának is. S ez bizony nagyon ráfért, hiszen, mint mondtam, szezonban előfordult, hogy hónapokon keresztül minden este játszania kellett.

E két írásából megismerhettük Eugénia bájos stílusát és kedves, soha nem bántó, magát sem kímélő, csipkelődő humorérzékét. Kár, hogy kis sorozata abbamaradt. De azt gondolom, hogy ebből a két "csevegés"-ből is, hozzávéve a kanizsai sajtóban megjelent cikkeket, visszaemlékezéseket, túl énekesi-színészi tehetségén, egy rendkívül rokonszenves és értékes emberi egyéniség bontakozik ki.

Ez érződik abból a bekezdésből is, amellyel ő az első csevegését zárta, én pedig ezt a másodikat - azzal a kiegészítéssel, hogy amennyire tudom, színháza mégsem ment el olyan messzire vendégszerepelni, így nem kellett fáznia:

De képzelje és szörnyülködjék el: a "Frigyes Vilmos színház" igazgatója szerződést kötött, hogy egész társulatával Szent Pétervárra megy vendégszerepelni. Ha mind igaz, amit a lapok írnak azokról a nihilistákról és dynamit bombákról, akkor ugyan minket ott furcsa vendégszeretettel fognak várni. És aztán, ha rólam megtudják, hogy magyar nő vagyok, egyenesen Szibériába küldenek. Mit tanácsol tehát ön, elmenjek-e a társulattal Oroszországba (a lelkem is fázik, ha arra a hidegre gondolok) vagy pedig megmaradjak itt?