Bulváros ráadás egy zenei emlékhelyhez :)

A zenei emlékhelyeket számba vevő "bakancslistás" blogomban foglalkoztam Tetétlen faluval (Hajdú-Bihar megye), az ottani Zichy-kastéllyal és a mellette álló kis házzal, ahol egykor vendég volt Liszt Ferenc. A helyhez bulvárosnak nevezhető események is kötődnek, és azt gondoltam, hogy kiegészítésül érdekes lesz elmesélni őket: de ezt már ebben a régebbi blogomban teszem meg, ide szerintem jobban illik.

Tetétlen központjában a Zichy-kastéllyal szemben kis domb emelkedik. A birtok korábbi tulajdonosa, egy Komáromy rajta csillagvizsgáló tornyot emeltetett, melyet egy leszármazottja - állítólag - kéjlakká alakított, s benne orgiákat tartottak. Legalábbis így tudta Liszt vendéglátója, gróf Zichy Géza, aki körülbelül háromnegyed évszázaddal később lett tetétleni földesúr. Emlékirataiban a következő olvasható erről (az eredetileg németül írt szöveget Zichy lánya, Zichy Margit közölte magyarul):

... hogy [Komáromy György] vendégei el ne szökhessenek, a lépcsőt lehordatta és cimboráit egy csigára alkalmazott kötélen szállította a toronyba. Folyt a tivornya éjjel-nappal; az erkölcsös paraszt-nép elborzadva hallgatta a meleg nyári éjszakákon az ördög tanyájáról messze kihangzó nevetést és kurjongatást...

A tornyot gróf Zichy Ferenc, aki a Komáromy családtól megvette a birtokot, valamikor az 1800-as évek eleje körül katolikus kápolnává alakíttatta - más források szerint lebontatta és köveiből építették a kápolnát. Amikor 1884 őszén Liszt jó két hetet Tetétlenen töltött, naponta eljárt oda misére...

Egy régi képeslap megőrizte, milyen volt az ördög tanyájából lett istenháza:

Az építmény ma már nincs meg, a község honlapja szerint az 1970-es évek elején bontották le.

Azt már a bakancslistás blogban is említettem, hogy a Zichy-kastélyt az 1930-as években a híres filmsztár, LILIAN HARVEY (1906-1968) vásárolta meg. Az angol származású hölgy eredetileg táncosnőnek készült s filmsztár korában légies alakjáért is csodálták. Nemcsak remekül táncolt, de jól is énekelt, sok zenés film sztárja volt. Főleg német nyelvterületen forgatott, de dolgozott Hollywoodban is. Tetétleni tartózkodásai hálás témát adtak a korabeli fővárosi és debreceni újságoknak.

A Színházi Élet című képes hetilap legrészletesebben 1937. évi 46. számában foglalkozott vele. Befejezésül ezt a képes riportot mutatom meg. A kezdő fényképet feltettem a bakancslistás blogba is, de van még itt több kép és érdemes elolvasni az egész cikket:

Élőben is megnézhetjük a tetétleni várúrnőt - először egy lírai táncjelenetben:

... és egy tűzrőlpattantban:

 

90 éves a nagykanizsai zeneiskola 4.

Amint elmúlt alkalommal írtam, 1925 júniusában megtörtént a leendő városi zeneiskola épületének kijelölése. Hogy az intézmény iránti igény mennyire valós volt, mutatja, hogy a kanizsai szerkesztésű és kiadású Zalai Közlöny című lapban augusztustól rengeteg cikk foglalkozott a leendő iskolával a legkülönbözőbb szempontokból. Hozzászólt a témához - természetesen - az újság akkori felelős szerkesztője, a magas zenei képzettségű Kempelen Béla, többször is, és helyt adott számos olvasói levélnek. Ezek a cikkek sok esetben egészen részletekbe menően foglalkoztak azzal, hogy milyen is legyen az iskola, milyen tanszakai legyenek, honnét hozzák a tanárokat, milyen legyen az ő óraelosztásuk; mintha egy tantestületi értekezlet résztvevői lennének, olyan szinten próbáltak javaslatokkal, elképzelésekkel beleszólni a leendő iskola belső életébe...  Az érdeklődés azért jelezte, hogy milyen nagy volt az iskolával szemben a várakozás. Jelezte egyúttal a türelmetlenséget és a jogos kritikát is, hiszen a városi képviselőtestület, illetve vezetés az épület kijelölése után egy kicsit gyorsabban is léphetett volna a további teendőkkel, első sorban a tanári pályázatok kiírásával. Ha ebben gyorsabbak, már 1925 őszén, ha nem is év elején, de legalább novemberben megnyílhatott volna az iskola - így viszont a következő tanévre maradt.

Szeptember végén dr. Krátky István főjegyző Budapestre utazott, hogy tájékozódjék a zeneiskolai tanári állások betöltésének lehetőségei felől s a Zeneakadémián magával Hubay Jenő rektorral folytatott tárgyalásokat. Közben meghirdették a pályázatot a kijelölt épület átalakításának kivitelezésére, de már ekkor látszott: az ügy késében van. Sőt, december körül az volt érzékelhető, hogy a terv holtpontra jutott...

1926 január végén következett be a fordulat. A Zalai Közlöny a következőket adta hírül:

És igen, bár ekkor azért még nem volt száz százalékig eldöntött dolog, de a katonatisztből zeneszerzővé vált Vannay személyében sikerült megtalálni a megfelelő alapító igazgatót.

Vannay János aláírása, 1936

Jónéhány év múlva Siklós Albert zeneszerző, zeneakadémiai tanár így emlékezett a történtekre (Zalai Közlöny 1933. április 16.):

Talán 12, vagy 13 éve lehetett, hogy egy vezérkarhoz beosztott főhadnagy azzal jelentkezett nálam, hogy komponista akar lenni és ezért el szeretné végezni a zeneszerzés szakot: Vannay János volt. Egymásután kitűnő eredménnyel tette le a vizsgáit. [...] Egy nap azzal jött hozzám Hubay, hogy kit lehetne Kanizsára vinni zeneiskolai igazgatónak. Én erre Vannayt ajánlottam, akit jól ismertem már ekkor és nemcsak kitűnő muzsikusnak, de nagyszerű szervezőzseninek is tartottam ... és nem csalatkoztam benne. 

Azonban 1926 júniusában az egész tervet újabb veszély fenyegette. A városi költségvetést tárgyaló közgyűlésen több képviselő, név szerint dr. Sartory Zsigmond, dr. Balázs Zsigmond, dr. Rapoch Aladár és dr. Gartner Antal egyaránt azt javasolták, hogy a város vegye le a napirendről a zeneiskolát; helyette az épületben leánylíceumot kellene nyitni. Sabján polgármester azonban emlékeztette őket, hogy ugyanez a testület egyszer már megszavazta a zeneiskolát, és egyébként is a Királyi Pál utcai épületet már zeneiskola számára alakították át, leánylíceumnak nem lenne alkalmas.

Ezt a szóváltást csak azért idézem, mert a zeneiskola megnyitása után, a 30-as, 40-es években is számos alkalommal felmerült egyes városi képviselők részéről, hogy fenntartása luxus, meg kellene szüntetni...

Térjünk vissza 1926-ba. Az események végre felgyorsultak: a Zalai Közlöny július 13-i száma már tényként  közölte:

Legközelebb innét folytatom!

90 éves a nagykanizsai zeneiskola 3.

Az előzmények áttekintése után (lásd ITT és ITT) lassan csak megérkezünk a jubiláló, népszerű intézményhez :)

Városi zeneiskola felállításának szükségességéről már a 19. század végén is cikkezett a helyi sajtó. Legvilágosabban Perényi József, a piarista gimnázium tanára fogalmazta meg 1898-ban, miért is lenne rá szükség. Olvassunk bele a Zalai Közlöny 1898. október 8-i számába:

A városunkban működő zenetanárok és tanárnők tagadhatatlanul derekasan állják meg helyüket. [...] De általában véve még sem áll zenei oktatásunk azon a fokon, amelyen állania kellene. [...]

Az igazi zenei oktatásnak egységes alapra fektetett, meghatározott zene-pedagógiai elvek szerint kell haladni. Csakis ily módon érhetjük el a kívánt eredményt. Ilyen eredményt pedig csakis zeneiskola képes elérni. A bizonyos fokozatokba (osztályokba) sorozott növendékek itt elvégzik az előírt tananyagot, mely nem csupán a zenei tudás technikai részére terjed ki, hanem vele egyenlő lépést tart az elméleti oktatás is.

Perényi még úgy képzelte, hogy a városban működő magántanárok tömörüljenek össze  egy zeneiskolába. Alkalmi együttműködések ugyan addig is voltak például hegedű- és zongoratanár között, mindkettejüknek jól jött, hogy könnyebben tudtak vizsga-hangversenyt összehozni, ha növendékeik közösen tanultak be műsorszámokat, de ennél szorosabb munkakapcsolatra nem került sor. A tanárok nyilván féltették saját, bejáratott praxisukat és tudás, módszerek tekintetében sem biztos, hogy társulni tudtak volna. Így az elképzelésnek ez a módja nem alakult ki, bár abban teljesen igaza volt Perényinek, hogy a legfontosabb elv az egységes színvonal, és fontos lenne többféle hangszer és elméleti tárgyak oktatása.

Legközelebb 1911-ben merült fel a terv. Akkor Villányi Henrik, a Felsőkereskedelmi Iskola nagytekintélyű igazgatója pendítette meg a Zalai Közlöny október 12-i számában megjelent cikkében - nyilván a saját iskolájában akkor is folyó zenei tanfolyam (amiről elmúlt alkalommal szóltam részletesebben) tanulságai alapján:

A zeneoktatás városunkban mindeddig magánkezekben volt és ha ma azt ajánljuk, hogy akár társadalmi úton, akár a város segítségével nyilvános zeneiskola létesüljön, nem a kiváló tanerőkkel való elégedetlenség indít e tanácsadásra, hanem a zenei oktatás szervezetlensége és egyenlőtlensége. A magánoktatás a város zenekedvelőinek csak kis hányadára terjed ki és kirekeszti azokat, akik kevés tandíjjal is a zenében kiképzést keresnek. A zongorán és vonós hangszeren kívül más hangszert a városban nem tanítanak. A zeneelmélet, az ének, a fúvóshangszerek teljesen el vannak hanyagolva.

[...] A zeneiskolát a nyilvánosság jellegével kellene felruháztatni, hogy azok, akik az iskolát látogatják, bizonyítványt is kaphassanak. [...] Egy zeneiskolától elvárhatjuk a kanizsai zenei élet fellendítését is. 

Volt még egy érdekes szempontja Villányinak: a zeneiskolát kitörési lehetőségnek látta leányok számára. Akkoriban Kanizsán bizony nem sok lehetősége volt lányoknak tanulni, pedig eljött az az idő, amikor  a családok megélhetéséhez többnyire már nem bizonyult elégnek a férj keresete - emellett egyre több hölgy szeretett volna úgy egyáltalán, saját ambícióból továbbtanulni. Erre Kanizsán a polgári iskola befejezése után sokáig semmilyen lehetőségük nem volt (a Notre-Dame Leánylíceum csak 1931-ben nyílt meg), maximum magántanulók lehettek a gimnáziumban, akiknek a családja ezt meg tudta engedni anyagilag, vagy más városokban, esetleg külföldön tanulhattak tovább. Így a zenében tehetséges ifjú hölgyek számára a városi zeneiskolai bizonyítvány előrelépést jelenthetett volna: lehetőséget felsőfokú zenetanulmányokhoz, de ahhoz is, hogy valamilyen módon hangszertudásukkal kereshessenek pénzt.

 

Aztán jött a háború, és más dolgok váltak fontossá. 1920-ban Fenyves Ferenc már nemcsak beszélt, hanem - mondhatni fantaszta és idealista módon - tenni is próbált. Rövid életű zeneiskolája nemcsak megfelelt az elvárt szempontoknak, hanem kifejezetten korszerű szemléletű volt, mégis bukás lett a sorsa - erről is szóltam legutóbb. Egy hatása azért mindenképpen lett: újra ráirányította a figyelmet egy városi zeneiskola létesítésének fontosságára.

1925 nyarán kezdtek ehhez az események komoly fordulatot ölteni. Első jele az volt, hogy június elején a városvezetés meghívására Kanizsára látogatott Kürschner Emánuel, a pécsi zeneiskola igazgatója, aki megosztotta tapasztalatait az illetékesekkel és valószínűleg jó tanácsokkal is ellátta őket egy városi zeneiskola létesítéséhez. 

Június végén rendkívüli városi közgyűlésen kijelölték a zeneiskola helyét, a Királyi Pál utca 2. alatti régi raktárépületet:

Az épület 1929-ben (forrás: Tarnóczky Attila: Hol-mi)

Legközelebb innét folytatjuk!

90 éves a nagykanizsai zeneiskola 2.

A szép jubileum alkalmából elmúlt alkalommal a Kanizsán működő magán zenetanárokról szóltam. Ma is az előzményeknél maradunk, ebben a posztban a zeneiskola alapítása előtti intézményes zeneoktatás helyszíneit mutatom be. Legközelebb aztán már tényleg rátérek a jeles, 90 éves iskolára, de szerintem úgy teljesebb lesz róla alkotott képünk, ha az előzményeket is ismerjük.

Intézményes ének- és zeneoktatás legkorábban a piarista gimnázium keretében folyt Nagykanizsán. Erre most csak az említés szintjén térek ki, mert korábban írtam már ebben a tárgyban egy öt részes sorozatot, melybe itt belenézhet, akit érdekel:

1. rész             2. rész             3. rész             4. rész             5. rész

A polgári iskolában is tanítottak ének-zenét, erre az 1870-es évektől találhatunk bizonyítékokat. A kanizsai sajtóban évtizedeken át követhetőek a tanévzárók leírásai, bennük pontosan rögzítették az ünnepségen elhangzott zenedarabokat és előadóikat. Ezek áttekintéséből kirajzolódhat a kutató előtt az iskola korai zenei élete. Egy példát mutatok, az 1882 júniusában megrendezett tanévzáró igényes műsorát:

Az iskolában több kiváló énektanár működött: az 1870-es években BERECZ IMRE, aki később Győrben az evangélikusok megbecsült kántora lett, majd HOCK JÁNOS. Ő is nagyszerű muzsikus volt, de nehéz ember lehetett, mert mind tanári, mind katolikus kántori minőségében súlyos konfliktusai támadtak a várossal és a ferencesekkel...

A polgári iskola zenei aranykora 1916-ban kezdődött, ekkor került Nagykanizsára KETTING FERENC, s lett az iskola ének- és rajztanára. Felfejlesztette az énekkart és az iskola keretei között minden évben nagy zenés műsoros esteket, színielőadásokat rendezett, melyek kiemelkedő városi kulturális eseményekké váltak. Ezeken keresztül több tanítványában fedezett fel kiemelkedő zenei tehetséget, akiket ő tanított először és ösztönözte zenei pályára lépésüket.

Ketting Ferenc ezt a munkát a zeneiskola megnyitása után is tovább folytatta, s mellette karnagyként a város egészének zenei életéből is kivette részét - de ez majd egy másik írás tárgya lesz.

A városi zeneoktatásnak érdekes intézményes előzménye volt a Felsőkereskedelmi Iskolában folyó zeneoktatás.

Ez volt a régi Felsőkereskedelmi Iskola. Forrás: Hol-mi

Egykor ezen a helyen állt - Csengery út 10.

Az 1856-ban az Izraelita iskolában bevezetett kereskedelmi képzést folyamatosan fejlesztették fel középfokú, majd felsőkereskedelmi iskolává. Az intézmény 1887-ben egyedülálló kísérletként zenei tanfolyamot indított a múltkori részben már említett STERNECK ZSIGMOND vezetésével. Rájöttek ugyanis, hogy a kor kedvelt szórakozásában, a házimuzsikálásban való tevékeny, és minél színvonalasabb részvétel rendkívül módon segíti a vállalkozókat, kereskedőket személyi kapcsolatok kialakításában, s ezek jótékony hatással vannak az üzletmenetre is. Sterneck a tanfolyam keretében több hangszerfajtán való játékot és magánéneket is tanított, kiválóan fel tudta használni univerzális tehetségét. Tanár és tanítványok a tanév végén vizsgahangversenyen mutatták be haladásukat, amelyen fellépett az iskola ének- és zenekara is. A minimum két évtizedig létező tanfolyam voltaképpen egy városi zeneiskolát pótolt a maga szerény, de fontos módján.

A szervezett zeneoktatásnak volt még egy fontos előzménye Kanizsán, mely rendkívül mostoha körülmények között és rövid ideig működött, ennek ellenére egészen páratlan eredményeket ért el.

Ez volt az ún. Fenyves-zeneiskola, mely majd egyszer egy részletesebb feldolgozást is megérdemelne a blogban.

Most csak összefoglalom a lényeget:

Fenyves Ferenc - kanizsai születésű - tudományegyetemet végzett tanár sokoldalú képzettséggel (matematika, etika, francia nyelv) az első világháború és következményei által megtépázott Nagykanizsán létrehozott egy Közművelődési Társulat nevű egyesületet, melynek keretében többfajta képzést, tanfolyamot indított - az általános pénztelenségben és állás-nélküliségben kitörési lehetőséget próbált nyújtani a kanizsaiaknak. Képzései között nyelvtanfolyam, gép- és gyorsírás, iparművészeti-kézműves tanfolyam, leányoknak gimnáziumi előkészítő szerepelt, és elindított egy zenei tanfolyamot is, melynek apropóját az adta, hogy

Dános Lili

felfedezte kicsi unokahúga, DÁNOS LILI páratlan zenei tehetségét. Zongora, hegedű és magánének tanszakokat hirdetett meg, tanárként zeneakadémiai hallgatókat alkalmazott, ő maga csak az adminisztratív ügyeket intézte, hiszen nem volt zenész. A tanterv az országos zeneakadémia anyagához igazodott és iskolája rövid fennállása alatt minden évben lehetősége volt legjobb növendékeit a zeneakadémián levizsgáztatni, ahol olyan bizonyítványt kaptak a kérdéses évfolyamokból, mintha ott helyben tanultak volna - ezt manapság akreditációnak hívják.

Zalai Közlöny 1923. június 3.

(Az újsághírben szereplő "nagykanizsai zeneiskola" a Fenyves-zeneiskolát jelenti, hiszen 1923-ban még nem létezett a mai városi intézmény.)

Az 1920/21-es tanév adatait ismerjük pontosan: ekkor zongorát több mint 150, hegedűt 20, magánéneket 23 növendék tanult, hat tanár irányításával.
Két zongorista csodagyerek karrierje indult a Fenyves-zeneiskolából: a már említett kanizsai Dános Lilié és a fenti cikkben is szereplő, Zákányból bejáró VENETIANER RÓZSI pályafutása is: évekkel később mindketten zeneakadémiai diplomát szerzett művészekké és maguk is zeneakadémiai tanárokká váltak. De nemcsak ők lettek a növendékek közül muzsikusok - egyszer majd tényleg megírom részletesebben ennek az iskolának a történetét és akkor szólok a többiekről is. Azért még egy nevet megemlítek, aki a fenti újságkivágásban szerepelt: BÍRÓ KATÓ egykori növendéket, aki zenetanári pályáját éppen a kanizsai városi zeneiskolában kezdte, majd a fővárosba került - ő lett például Marton Éva operaénekesnő első tanára...

Három tanév után azonban nemcsak a zeneiskola, hanem az egész, őt fenntartó Közművelődési Társulat és vezetője, Fenyves Ferenc - mai fogalommal élve - karaktergyilkosság áldozata lett. Sokak szemében szálka volt Fenyves Ferenc származása, s abban az időben, az 1920-as évek elején még az alapjában véve toleráns Nagykanizsán is erős antiszemitizmus volt érzékelhető. A Zalai Közlönyben - gyaníthatóan felsőbb utasításra - az iskolát támadó, félinformációkat és torzításokat tartalmazó cikkek egész sorozata jelent meg. A felelős szerkesztő később ugyan bocsánatot kért, de az elvetett mag már kinőtt... Sajnos a város vezetése sem ragadta meg a lehetőséget, hogy átvegye, továbbvigye a tanfolyamot, felfejlessze városi zeneiskolává. Így Fenyves Ferenc egész kulturális-oktatási vállalkozása hamvába halt. Teljes sajtó-hallgatás közepette múlt ki: 1923 őszén még elkezdődtek a zeneórák, de nem lehet tudni pontosan, hogy meddig tartottak...

Három év múlva aztán megnyílt végre a Városi Zeneiskola. Legközelebb innét folytatom.