A Zöldfa szálló 3.

Folytatom az Erzsébet tér 9. számú, minden kanizsai által ismert épület kultúrtörténetének áttekintését.  

Az előző részeket itt olvashatjuk vissza:

1. rész

2. rész

A fenti régi képeslapon a Zöldfától balra az 1906-ban épült dohányraktár lovagvár-szerű, a 2. világháború legvégén leégett épülete látható.

A Zöldfa szálló emeleti nagyterme volt a helyszíne a Kanizsára vetődő színtársulatok előadásainak is. Amikor pedig az időjárás megengedte, a szálloda kertjében játszottak.

A reformkortól az 1880-as évek elejéig német és magyar társulatok egyaránt felléptek itt, bár a korabeli leírások szerint a kicsi színpad meglehetősen próbára tette a játszókat. A német társulatok általában jobb anyagi helyzetben voltak, gazdagabb kiállítású előadásokat tudtak produkálni, köztük operetteket, sőt, előfordult, hogy operát is. 1871-ben például Joseph Ludwig német társulata előadta Bellini Normáját, a Trubadúrt és az Ernanit. Bár e két utóbbi előadás esetében a Zala-Somogyi Közlöny híradásából nem derül ki egyértelműen, valószínűleg Verdi operáiról van szó, mivel mindkét címet olasz változatban említi. 

Zala-Somogyi Közlöny 1871. 04. 15.

A magyar nyelvű színjátszás lassabban hódított tért. 1846 július elején minden bizonnyal a Zöldfában került sor Havi Mihály és Szabó József  társulatának vendégszereplésére. Mindketten énekesként működtek, majd 1846-ban dal- és tánctársaságot szerveztek, mellyel rögtön külföldre indultak. Céljuk az volt, hogy 

műsorukban oly jelenetek fognak a magyar életből föltüntetni, dallamok, tánczok s prózai előadások kíséretében, mellyekből a külföld a magyar zene és dallam természete, nemzeti sajátságaink, szokásaink, öltözködésünk, szóval kül s beléletünk felöl, a legtisztább s legelferdítés­nélkülibb fogalmakat szerezhet magának. (Pesti Divatlap 1847. júl. 29.)

Repertoárjukon részletek szerepeltek többek között Erkel Ferenc akkor újdonságnak számító Hunyadi László, valamint Thern Károly: Tihany ostroma című operáiból. Játszották Szigligeti Ede: Csikós című népszínművét is. Kanizsán, amely Ausztria és Itália előtti utolsó magyarországi megállóhelyük volt, valószínűleg külföldre szánt műsorukkal, vagy annak részleteivel léptek fel. Amint egy korabeli újságban olvasható, az itteni előadások után

a magyar vándor karaván mégegyszer és utójára gyékényes szekerekbe bújt, és Julius 6-án bátortalan, kétkedő szívvel léptük át hazánk határát […] A határnál megállítánk kocsinkat, s Kölcsei hymnusával vettünk búcsút a ránk mosolygó hazai vidékektől… (Pesti Divatlap 1847. júl. 29.)

1852-ben rövid szezont tartott a Zöldfában Latabár Endre társulata.

Latabár Endre (1811-1873) szobra Miskolcon

A Latabár-dinasztia alapítója színigazgató, operaénekes és színházi karnagy is volt. Kanizsára még a győri színészek élén érkezett, itteni szereplése után hamarosan a miskolci színház igazgatója lett. Déryné Széppataki Róza nevezetes visszaemlékezéseiben olyan színházi embernek festi, aki sokat tett a magyar operajátszás fejlődése érdekében. Kanizsán zenés népszínműveket játszottak, köztük a Házassági három parancs címűt. E mára már elfeledett színdarab dalaiból Latabár néhánynak a szövegét közölte előadásainak népszerűsítésére Kanizsán kiadott, Játékszíni emlény című kis könyvecskéjében. Benne a kanizsai közönségtől versben búcsúzott. Kedves gesztus volt, bár valószínűleg minden szereplési helyen megcsinálta ugyanezt, csak a város nevét kellett aktualizálnia.

A korabeli színházi élet másik jeles egyénisége, Szuper Károly egy

Szuper Károly (1821-1892)

hónapon át vendégszerepelt társulatával a Zöldfában. Két-három naponta tartottak előadásokat, amelyek a helyi Markbreiter nyomdában készíttetett, nagyrészt fennmaradt színlapok segítségével rekonstruálhatók. A Nagykanizsa színházi életét feldolgozó Dobó László szerint műsoruk kiemelkedő értéke, hogy a kor divatos francia szalonvígjátékai mellett sok eredeti magyar művet játszottak, például Szigligeti Ede énekes-zenés népszínműveit. 1862-ben Szuper és társulata újra ellátogatott Kanizsára, s nekik köszönhető, hogy az akkori színházkedvelők a Zöldfa színpadán négy előadáson is láthatták-hallhatták a magyar színművészet egyik legnagyobb egyéniségét, Egressy Gábort. 

1864 farsangjának végén érkezett Kanizsára a Balogh Alajos-féle színtársulat. Ők mutatták be március 9-én a kanizsai közönségnek az első operettet, Offenbach: Varázshegedű című művét. A Zala-Somogyi Közlöny így értékelte a produkciót március 20-i számában:

Az előadás várakozáson fölüli volt, Szigetköziné éneke s játéka kitűnő, Komáromi ügyesen játszott s jól énekelt. Makfai Nina jó, ámbár hangja gyenge. Ki kell emelnünk Dankó Gábor szorgalmas s ügyes zenekarát — mely az operettet 36 óra alatt betanulva, az énekkel összevágólag játszotta.

E néhány sorból azt olvashatjuk ki, hogy a Zöldfa akkori helyi zenekara, Dankó Gábor prímással az élén látta el az előadás kíséretét. Ez valószínűleg nem egyedi eset volt. Néhány nap múlva a társulat Marcsa, az ezred leánya címmel minden bizonnyal Donizetti vígoperáját adta elő, magyarosított szerepnevekkel. A korabeli tudósító ebben az előadásban is kiemelte a címszereplő Szigetköziné – akit a magyar színháztörténet Hetényi Antónia néven tart számon – vidor játékát és szép énekét.

Az 1870-es években még több színtársulat lépett fel a Zöldfában, többnyire a kora tavaszi, illetve őszi időszakban, s legtöbbjük műsorán közönségcsalogató operettek, népszínművek szerepeltek; klasszikusok és nemzeti drámák előadásain jóval kisebb volt a látogatottság. 1869-ben Károlyi Lajos színigazgató már bérleteket is kibocsátott.
A Zöldfa utolsó sikeres színi szezonjai 1871-ben, illetve 1873-ban Bokody Antal nevéhez fűződtek. A korabeli sajtóban a következő pillanatkép és értékelés volt olvasható (idézi Dobó László, forrás megjelölése nélkül):

Lehangolt közönnyel haladtunk a színház felé, de a Zöldfa vendéglő körül szokatlan járás-kelést, csoportosulásokat láttunk. Aztán benyitottunk a színházba […] zsúfolt nézőteret találtunk. És ez nem csak egy est tapasztalata. Zsúfolt házak előtt játszik Bokody úr magyar színtársulata, mióta Kanizsán van. Pedig az utcák komorak és sötétek, rossz a kövezés és nagy a sár… Ezen kellemes tapasztalás után elmondhatjuk, hogy Kanizsa város polgársága a magyar eszmékért lelkesül. A város polgárainak többsége magyar szellemben él és gondolkodik.

Helyi műkedvelő színielőadások is zajlottak a Zöldfában. Ezen a színlapon ott látjuk Biba Ferenc nevét. A fiatal jogász Erdősy Eugénia bátyja volt; az 1872-es előadás után már nem sokáig élt, egy év múlva tüdőbajban elhunyt.

Az 1870-es évek után, amikor az épület megszűnt szálloda lenni, a színházi előadások az akkoriban megnyílt Arany Szarvasban folytatódtak.

Legközelebb a Zöldfában tartott hangversenyekről számolok be.