Az előző részeket itt olvashatjuk vissza:
1. rész: A Zöldfa mint a városi társas-élet színhelye
2. rész: A Kanizsai Dalárda a Zöldfában
3. rész: Színházi előadások a Zöldfában
Sorozatom mostani részében a régi Zöldfa szállóban egykor megrendezett hangversenyeket fogjuk áttekinteni.
1862. december
27-én a bajai származású, Franciaországban élő, akkor tizennégy éves Henri
Ketten (Ketten Henrik) gordonkaművész adott koncertet zsúfolt nézőtér előtt. A
sajtó így emlékezett meg fellépéséről:
Ritka élvezet volt ez azért is, mert míg más alkalmakkor a műbarát gyönyörét nem kevéssé zavarta a padok üressége, Ketten neve megtöltötte a termet, s ily számos közönséget mostanában nem láttunk hangversenyen. Mit szóljunk játékáról? Nem érezzük magunkat hivatva a bírálatra, oly hatást gyakorolt az reánk, mint elröppenő tündéries álom, mely ha megszűnt, a tőle való megválás, a veszteség mély érzetét hagyja hátra a kebelben. A közönség türelmetlenül várta a kezdetet, s amikor a már szép külsejével is elragadó ifjú megjelent, a várakozás tetőpontra hágott. Megzendültek az élettelen hangszer húrjai s míg a halk ömlengéssel folyó bájos hangok a Mohamedán képzelt tündérvilágába helyezték a figyelőt, majd ismét a hangok viharjai ráztak fel ábrándszerű állapotunkbóls lelkesülést ébresztettek kebleinkben, mely főfokát érte, midőn a hangversenyző közkívánatra a Rákóczy indulót játszotta el. Tapsvihar s a lelkesült keblek harsogó éljenei jutalmazták a jelest. (Zala-Somogyi Közlöny 1863. jan. 1.)
1863. május 16-án és 17-én két hangversenyt is adott a
Zöldfa nagytermében Erkel Bánk bánjának első Melindája, a magyar operajátszás
egyik legnagyobb alakja, Hollósy Kornélia.
A
magyar csalogánynak nevezett
énekesnő 1862-ben kezdte meg végleges búcsúját az operaénekesi pályától.
Ekkoriban már majdnem egy évtizede férjnél volt, gyermekei születtek, s
családjának
kívánt élni. Búcsúzóul két éves, csak kis megszakításokkal könnyített
országjáró körutat tett, s ennek során jutott el Kanizsára, ahol majdnem
egy
hetet töltött el. Szállása is a Zöldfában lehetett. Itteni
hangversenyeinek
műsora nem maradt fenn, de gyanítható, hogy körülbelül ugyanazokat
énekelte,
mint néhány nappal korábban Kaposváron, amit rögzített a Zala-Somogyi
Közlöny.
Így például Linda cavatináját Donizetti: Linda di Chamounix és Rosina
cavatináját Rossini: A sevillai borbély című operáiból. Az izzó
hazaszeretetéről is ismert művésznő repertoárján mindig tartott magyar
dalokat, bizonyára Kanizsán sem hagyta ki ezeket. Idézzük ismét Kanizsa
hírlapját:
A nagy művésznő megérkeztének híre a körülfekvő megyék távol vidékeiről is összegyűjté a közönséget, s habár a helybeli lakosság nem volt is kellőleg lelkesülve, az izraelita közönséget pedig alig képviselte néhány család, a terem mégis zsufolásig tömve volt. Tapsvihar s koszorukkal lőn üdvözölve a lángoló honszerelmű hölgy, ki megvetve a külföld kinálkozó dicsfényét, nem követé a hulló meteorként csak néha néha nagy zajjal hazatekintő magyar eredetű művészek példáját, hanem megmaradva nemzete szerény körében; bájos hangja kedves nyelvünkön zengedezé örömünket, búnkat. (Zala-Somogyi Közlöny 1863. máj. 10.)
Első estjén korabeli szokás szerint helyi kötődésű
közreműködő is fellépett, mégpedig az akkor már veterán muzsikusnak számító
keszthelyi Svastics János, a verbunkos stílus jeles hegedűse és zeneszerzője.
Hollósy második hangversenye után nagy táncmulatságot rendeztek a Zöldfában,
ahol a helyi Grünbaum József zenekara mellett vendégként a nemzetközileg is
ismert Patikárus testvérek cigányzenekara működött közre.
1863. június 28-án
újra a magyar zenei élet élvonalába tartozó művészek koncerteztek a
nagyteremben: Doppler Ferenc és öccse, Doppler Károly, a kiváló fuvolaművészek,
valamint Siposs Antal zongoraművész.
 |
| A Doppler-fivérek |
A Zala-Somogyi Közlöny a korban szokásos
romantikus szóvirágok mellett így méltatta Doppleréket, akik minden bizonnyal
saját társulásuk számára két fuvolára írott műveiket adták elő:
… sok idő kívántatik ahoz, míg az ily elbájoló és lelket idéző bűvszerű hangok, emlékeinkből elmosódnak. (Zala-Somogyi Közlöny 1862. júl. 10.)
Siposs Antal
néhány évvel korábban még Liszt Ferenc egyik legkiválóbb
növendéke volt Weimarban. Világosi cimbalom című, ismert magyar dalokra írott saját
zongoraparafrázisa olyannyira elbűvölte a közönséget, hogy még tapsolni is
elfelejtett; csak akkor tört ki a viharos tetszésnyilvánítás, amikor a művész
távozni készült a pódiumról.
1867-ben és 1870-ben zongoraestet adott a Zöldfában
Bakody Lajos győri születésű zongoraművész. Szintén többször lépett ezen a
helyszínen pódiumra a Kletzer Feri néven szerte a világban koncertező csellista
feleségével, a szavalóművész Valériával.
Visszatérve a zongoristákhoz, 1869-ben
két estén is fellépett Bánfi Rezső, a sajtó szerint hét, valójában nyolc éves
gyermek-zongoraművész. A helyi lap tudósítója a csodagyermekekkel szembeni
ellenérzéssel ment el a hangversenyre, de lelkesen távozott:
... e geniális ifjú a szó szoros értelmében meglepett bennünket zongora-játékával, kitörő lelkesedéssel hívtuk is ki minden egyes darab után. (Zala-Somogyi Közlöny 1869. ápr. 17.)
1871-ben két alkalommal is hallhatta a kanizsai közönség a magyar zenei élet
egy érdekes figuráját, a hét évig tartó külföldi útjáról éppen hazatért Nagy
Jakab tilinkóművészt, akiről Jókai Mór is megemlékezett Szép Mikhál című
regényében (a 11. fejezetben). A jeles muzsikus előszeretettel játszott ritka, magyar, román és
tót népzenészek által használt hangszereken koncertpódiumon is, muzsikájában
népi dallamokat feldolgozva. Kanizsai koncertjén közreműködött a Zöldfa „házi”
zenekara, Grünbaum József vezetésével.
Néhány kiváló külföldi előadónak is
tapsolhatott a közönség a Zöldfában. Louis Eller, az osztrák születésű,
Párizsban élő, akkor harmincnégy éves hegedűvirtuóz két koncertjéről csak a
Thúry György Múzeumban őrzött szórólapot ismerjük.
Biztosan több komolyzenei
esemény is volt a Zöldfában ezekben az időkben, ám helyi hírlap hiányában ezek
nagyrészt felderíthetetlenek. Pontosabb értesülésekkel 1862, a Zala-Somogyi
Közlöny megindulása után rendelkezünk.
Így Paulina Castri, a párizsi nagyopera tagjának hangversenyéről, aki
1868. december 1-jén zsúfolt ház előtt Donizetti- és Bellini-áriákban hallatá bűbájos
énekét. (Zala-Somogyi Közlöny 1868. dec. 5.)
1875. november 21-én kevesebb, ám
műértő közönség hallgatta meg Európa akkori egyik legjobbnak számító
kamarazenei társaságát, a Firenzei vonósnégyest, amely a műfaj mesterművei
közé tartozó egy-egy Haydn-, Mozart- és Beethoven-kvartettet adott elő.
A többszörösen megújuló tapsvihar élénken tanusítá, hogy a remek játékot a műértő közönség átérezé (Zalai Közlöny 1875. 11. 25.)
Hát ilyen hangversenyélet volt Kanizsán a 19. század derekán...
