Ki volt Honti Ilona?

2025 nyarán, miközben a nagykanizsai zeneiskola már javában készül alapításának centenáriumára, Honti Ilona zongoratanár szimbolikusan visszatért régi iskolájába kotta-hagyatéka révén, amelyet unokahúga adományozott az intézménynek.

 

 

A többládányi kotta között még régi, Ilona szülei által használt példányok is vannak, s kézzel lejegyzett zenék. Gáláns ajándékként a Zeneiskola megkapta Honti Ilona 1942-ben, a kanizsai Sándor Mátyás festőművész által készített szép olaj-portréját is, amiről gyönyörű fiatalasszonyként tekint ránk.

 

Korábban már több régi kanizsai zeneiskolai tanár életével, tevékenységével foglalkoztam itt a blogban és kiadványokban is, most eljött az ideje, hogy Ilona életét is megpróbáljam rekonstruálni, amennyire a korabeli források engedik. Szerencsére ezeket eleven emlékezet is kiegészíti és pontosítja: már említett unokahúga, aki fontos információkat osztott meg velem, s az itt mutatott családi fotók is tőle származnak. Nagy köszönet mindezekért!

 

HONTI ILONA

(1903-1998) 

 

Zongoraművész, tanár, a nagykanizsai Városi Zeneiskola első nagy tanári nemzedékének tagja. 

 

Magyar asszonyok lexikona (1931)

 

A negyedik tanévben lett a kanizsai zeneiskola tanára. Addigra annyi zongorista növendék jelentkezett az 1926 szeptemberében megnyílt intézménybe, hogy a város engedélyezett egy új, harmadik zongoratanári státuszt. Ezzel Ilona 1930. novemberében csatlakozhatott az akkor még kis létszámú, ám igazán nívós, zeneakadémiai végzettséggel rendelkező tanárok együtteséhez. Két zongorista kolléganője Fábiánné Pásztor Irma és Kerekes Irén voltak. 

 

A magyar muzsika könyve (1936)

Kerekes Irénhez hasonlóan, aki Miskolcról került Nagykanizsára, Honti Ilona is idegenként, gyökértelenül költözött ide, s aztán teljes pályáját itt töltötte.

 

Hogyan vezetett az útja Nagykanizsáig?

 

1903. július 9-én Losoncon született (ma Lućenec, Szlovákia). Édesapja dr. Honti Rezső losonci ügyvéd, édesanyja a szintén losonci családból származó Stolmann Ilona (az ő apja a Nógrádmegyei Népbank egyik vezető tisztviselője volt). A házaspár öt gyermeke közül a negyedik Ilona volt az egyetlen lány. 

 

A Honti család Losoncon, 1918/19 körül

 

Érdekes elmondani, hogy legidősebb bátyja, az 1896-os születésű Honti József is zongoraművész lett: ő a nagynevű párizsi mestertől,  Isodor Philipp-től és az olasz Ferruccio Busonitól tanult. Az 1930-as évektől az Egyesült Államokban élt, a világcég NBC rádiójának volt zenei vezetője, zenekarának karmestere, mellette koncertező zongoraművész.

1900-ban született Ferenc bátyja diplomata, író és szerkesztő volt Párizsban. Rudolf katona, legfiatalabb testvére, György fiatalon öttusázó élsportoló volt.

 

Egy interjúban Ilona úgy mesélte, hogy édesanyja már öt évesen a zongorához ültette.

 

A kislány Ilona édesanyjával

 

Elemi, majd polgári iskolába Losoncon járt, az ottani iskolai értesítőkben felfedezhető, hogy zongoristaként fellépett iskolai ünnepségeken.

 

Hamarosan nagy törés következett be a család életében, hiszen a történelem Losoncot az 1918-ban frissen megalakított Csehszlovákiához sodorta. Áttelepülésük története nem ismert, de nem lehetett könnyű a helyzetük, bizonyosan ott kellett hagyni szinte mindenüket. Budapesten kezdtek új életet a IX. kerületi Ferenc körút 5. alatt; az apát 1921-ben mint menekült ügyvédet vette névjegyzékbe a Magyar Ügyvédi Kamara, ekkortól dolgozhatott. 

A legközelebbi dátum, amit az áttelepüléskor 17-18 éves fiatal lányról tudunk, az az, hogy 1922-ben a Liszt Ferenc Zeneakadémia növendéke (úgy látszik, szülővárosának elhagyása zenei fejlődésében nem hagyott nyomot): 1922/23-ban Hegyi Emánuel növendéke a zongora előkészítő 3. évfolyamán, majd a következő négy tanév során szintén Hegyi-növendékként elvégzi a zongora négy akadémiai évfolyamát; 1927/28-ban és 1928/29-ben pedig a zongora tanárképzőt is, ott Székely Arnold a tanára.

Nem tudjuk, diplomájának megszerzése után milyen úton-módon került kapcsolatba a kanizsai zeneiskolával, akart volna-e Budapesten maradni, vagy szívesen jött egy olyan városba, ahol talán még soha nem járt. Ismerve az akkori gazdasági, elhelyezkedési nehézségeket, ha megfelelő állást akart, valószínűleg nem volt, nem lehetett más választása, el kellett fogadni, ami egyáltalán adódott. Így 1930. november 8-án ezt adta hírül a Zalai Közlöny:

 

Új zeneiskolai tanárnő Honti Ilona, aki péntek délelőtt a polgármester kezébe letette a hivatali esküt.

 

Amúgy ez a polgármester Krátky István volt, „civilben” kitűnő hegedűs, később gyakran muzsikál együtt Ilonával – aki számára ezzel megkezdődtek a dolgos hétköznapok. 

 

Az 1930 őszén negyedik tanévét megkezdő zeneiskola kezdettől Vannay János szigorú, szakmailag maximalista vezetése alatt áll. A legnépesebb a zongorát tanuló növendékek csoportja: az első tanévben 55-en voltak, míg 1930/31-ben már 105-en iratkoztak be csak zongorára (éppen a felét teszik ki a teljes növendéklétszámnak). Őket ettől kezdve három zeneakadémiai végzettségű tanárnő oktathatja. Ebben az első korszakban a zeneiskolának hegedű, fúvós, valamint magánének főtanszaka létezik még; a gordonka helyzete bizonytalan, néhány év után megszüntetik. A növendékek a Zeneakadémia által jóváhagyott tanterv alapján kiegészítésként tanulnak szolfézst, zenetörténetet, kamarazenét, néhányan zeneszerzést is az igazgatótól.

Az 1944/45-ig terjedő időszakban Honti Ilonának évente átlagosan 20-24 növendéke van, kivéve az utolsó két tanévet, amikor ez a szám erősen megugrik, majdhogynem megduplázódik. Akkoriban ugyanis sok növendék érkezik a visszacsatolt Muraköz területéről, ugyanakkor még 1940-ben kiejtenek, nyugdíjba parancsolnak egy kiváló, a zeneiskola legelső napjai óta működő zongoratanárt, Fábiánné Pásztor Irmát (ő hamarosan egész családjával a holokauszt áldozata lesz). Növendékek mellett egyik iskolai funkcióját Honti Ilona örökli meg, 1940. januárjától ő vezeti a tantestületi jegyzőkönyveket.

 

Zongoraórái mellett Ilona feladata volt még a rendszeres nyilvános szereplés: saját, iskolai rendezvényeken, de más egyesületek, testületek meghívására is.  Szóló fellépésein kizárólag remekművekkel állt közönség elé, s méltó kritikai és közönségsikereket aratott. Legelső ilyen fellépése alig három hónappal Kanizsára költözése után, 1931. februárjában zajlott az ún. Szanatóriumi pikniken - mely nevével ellentétben egy kifejezetten reprezentatív est volt koncerttel, vacsorával és bállal, minden év farsangi időszakában, ahol mindenki megjelent, aki számított... 

 

Honti az elsőrangú interpretátor erényeivel mutatkozott be. Dohnányi víziószerű elmélyedéseiben, az erős melódia-vonal gazdag dekorációiban, Chopin keringőjének csipke-finoman örvénylő hang-bravúrjában, Brahms nehezebben járható útjain egyaránt biztos kézzel és biztos lélekkel jár. Játéka egyenletes, egész dologbeli tudást és nem kevesebb belső muzikalitást árul el. Technikája nyugodt, szép, frázismentes. A bemutatkozás – kitűnően sikerült.

(Zalai Közlöny 1931. febr. 6.).

 

Koncert-repertoárjának minőségére példa, hogy egy 1941-es zeneiskolai hangversenyen Chopin g-moll balladáját és Liszt La Campanelláját játszotta. Produkcióját így értékelte március 3-án Kanizsa hírlapja, a Zalai Közlöny:

 

… tökéletesen elragadta a közönséget. Előadókészsége, technikája, s a közönség lelkét magával vivő tökéletes játéka minden várakozást felülmúlt. 

 

Mellette hivatali kötelessége volt a zongorakíséret is. Míg létezett, ő szokta kísérni a Zeneiskola női karát, de különböző szólóhangszeres kollégáival is kamarázott. A szimfonikus zenekar számára ő, mint zongorista kiesett, de ebben az időszakban tagja volt az Irodalmi Kör messze földön híres, Ketting Ferenc által vezetett vegyeskarának, sőt az Irodalmi Kör vezetőségébe is beválasztották.

 

Az 1930 őszén Kanizsára került fiatal Ilona 1938-ban kötött házasságot Baksa Géza helybeli postatiszttel. 

 

Nagykanizsa állami anyakönyve

Értékes és érdekes családba került: férje édesanyja az a Baksa Jánosné Szabó Mária volt, aki akkoriban Baróti Ria néven publikáló finomtollú írónőként volt közismert. Róla nemrég írtam, ott egy szép fényképet is mutattam, ami Ilonát új családja körében örökítette meg, a következő képet abból vágtam ki:

 

Honti Ilona és férje, Baksa Géza

 

Ám személyes sorsába hamarosan beleszólt a történelem: férje (aki időközben jogi doktorátust szerzett és a kanizsai postahivatal főnökhelyettese lett) a második világháború áldozatául esett. Ilona 1949-ben kötött újra házasságot: férje Baján György műszerész.

 

1945 tavaszán, amikor az élet kezdett normalizálódni a városban és a zeneiskola is beindult, Ilona újra ott volt a tanári karban, ettől az időtől már Ivánkovits Ferenc igazgatása alatt. Előadóművészként ebben az időben teljesedett ki igazán, azért is, mert végre volt módja zenekarral klasszikus versenyművet játszani. 1946 júniusában történt, hogy az újraindult városi szimfonikus zenekar nagy koncertet adott, amelynek egyik műsorszáma Beethoven „nagy” C-dúr zongoraversenye volt, Honti Ilona szólójával.

 

A nagy zongoraversenyben dr. Baksa Gézáné oly zongorajátékot produkált, amely ámulatba ejtett minden hallgatót, mert a legkitűnőbb virtuózokra emlékeztetett. Technikája tüneményesen briliáns volt és ahogy számát lejátszotta, az a legnagyobb muzikalitásról tett tanúságot. (Zala 1946. jún. 28.)

 

Tanári hangversenyeken való közreműködés mellett még az 1950-es években is adott önálló zongoraestet. Utolsó nagy koncertjére 1958-ban került sor, amikor Lukács Ervin vezénylete alatt a MÁV Szimfonikus Zenekarral játszott bérleti hangversenyen.

 

Elkötelezett pedagógus volt, pályája vége felé hangszeroktatási tapasztalatai alapján egy saját zongoraiskolát állított össze növendékei minél eredményesebb haladásának érdekében, mely kéziratban maradt (ezt is tartalmazza kottahagyatéka).

 

1966 nyarán vonult nyugdíjba. Első házassága előtt a Csengery út 18-ban, majd a zeneiskolai iratok tanúsága szerint a Szentgyörgyvári utca 1. alatt lakott, ami a Baksa család otthona volt (ez ma a Katona József utca). Unokahúga emlékezete szerint a Széchenyi tér 6. volt a címe, ami valószínűleg ugyanazt az épületet jelöli, csak a háború után történtek utca-átnevezések. A házat a Hevesi Sándor Művelődési Központ építése miatt lebontották, s Ilona a helyette felajánlott új lakótelepi lakást nem fogadta el, hanem az árán Balatonfenyvesen vásárolt nyaralót, s nyugdíjazása után ott élt. Ott is minden nap gyakorolt, még kilencven éves kora után is. 

 

 

Tolna megyei Népújság 1988. dec. 17.

 

Balatonfenyvesen hunyt el 1998. december 2-án, élete 96. évében.

 

Zalai Hírlap 1998. dec. 9.

 

A városi köztemetőben nyugszik (XXIV. tömb 1. sor 8. sír), a Baján család sírboltjában, de sajnos neve nincs feltüntetve a sírkövön. 

 

 

Ki volt Baróti Ria?

Neve, amely számos variációban olvasható nyomtatásban - mint például Baróti Rya, Baróthy Ria, B. Baróti Ria - ismerősen csengett számomra, bár csak egy kicsit: annyit tudtam, hogy személye Nagykanizsa irodalmi életéhez kötődik. Először menye, Honti Ilona zongoraművész-tanár miatt kezdtem nézegetni, akivel mostanában foglalkoztam, aztán hamarosan saját jogán is.

 

Baróti Ria

 

Szerepel a  Kanizsai enciklopédiában és a Nagykanizsa monográfia harmadik kötetében, de csak nagyon röviden, miszerint valódi neve feltehetően Baksa Jánosné Szabó Mária, és 1928-ban Zalaegerszegen jelent meg Álomasszony című novelláskötete. Az 1928-as évszámon túl semmi közelebbit nem tud róla egyik kézikönyv sem, alapvető életrajzi adatait sem. 

 

1928-ban megjelent novelláskötete

Így nekiálltam a kutatásnak Kanizsa korabeli hírlapja, a Zalai Közlöny, az Arcanum adatbázis, a családfakutató Familysearch és más netes források segítségével, és egész sok mindent sikerült kideríteni. 

 

Nos, a feltételezett név valóban igaz, ő Baksa Jánosné Szabó Mária. 1886. március 3-án a Fejér megyei Polgárdi községben született; apja, Szabó István a község római katolikus tanítója, anyja Kaiser Franciska. 

 

Születésének bejegyzése Polgárdi r.k. anyakönyvében

 

Szülei korábban Tótfalun laktak (ma Tahitótfalu), ott született ugyanis 1874-ben István fiuk, Mária bátyja, aki később jeles irodalmár lett Baróti Szabó István néven (az ő unokája Baróti Géza író, publicista, többek között a Szabó család társszerzője).

A Baróti név a családdal kapcsolatban hivatalosan, anyakönyvi bejegyzésekkel igazolhatóan sehol nem szerepel, de látjuk, hogy később több családtag is használta, így nemesi előnév lehetett - bár Mária apja bizonyosan kántortanító volt, és a fellelt anyakönyvekben sehol nem szerepel nemesi származása, pedig azt általában be szokták jegyezni. 

Mariska, ahogyan a lányt beírta az anyakönyvvezető, 1908. augusztus 6-án szülőfalujában kötött házasságot a dévai születésű Baksa János postatiszttel. 

 

Házasságkötése Baksa Jánossal, Polgárdi

A fiatal házaspár Déván kezdte meg közös életét, ott született két gyermekük: 1909-ben Géza, 1912-ben Márta. Sőt: mivel a poszt elején említett unokaöccs, Baróti Géza is Déván született 1914-ben, úgy tűnik, hogy nem csak a fiatalasszony költözött Fejér megyéből Erdélybe, hanem bátyja is oda települt - talán, mert mint Mária házassági bejegyzéséből látható, szüleik akkor már nem éltek.

Sőt, még jobban megnézve Baróti Ria házassági bejegyzését, utólag tűnt fel számomra, hogy a menyasszony tanúja egy bizonyos Szabó István, aki Déván lakik. Bár a Szabó vezetéknév nagyon gyakori, de az is lehet, hogy ő a bátyja, vagy apai nagybátyja, tehát a családnak már korábban is lehetett dévai kötődése. Ezt egy részletesebb családfakutatás bizonyíthatná.

Déváról a családot egy jó évtized után a történelem sodorta Zala megyébe, Nagykanizsára (bátyja családját pedig Székesfehérvárra). 

 

Az 1920-as évek közepén kezdtek feltűnni "Baróti Rya" aláírással tárcanovellák a Zalai Közlönyben, majd 1928-ban magánkiadásban Zalaegerszegen jelentette meg már említett Álomasszony című novelláskötetét, mely egyetlen kötete maradt. 

Rendkívül ritka könyv, sehol nem kapható, de az Országos Széchényi Könyvtár mellett az Országgyűlési Könyvtár szerencsére őriz belőle egy-egy példányt. 

Gyaníthatóan az újságban megjelent novellák is szerepelnek benne, azokat onnét elolvashatjuk a nagykar honlap segítségével. Ria egyik folytatásos írása Polgárdiba vezet el: egy édesanyáról szól, aki egyszerű, tudatlan asszonyként vette nyakába a nagyvilágot, hogy hazahozassa a nagy háború során Itáliában elesett fia földi maradványait. A többi írás is nagyon emberi, finom hangvételű. Mint a kötetéről megjelent kritika írta:

 

Baróti Ria Álomasszony című könyve jóval túlemelkedik azokon a kereteken, amelyek között a vidéki széplelkek szoktak mozogni. Egész sereg novella tarkítja e könyvet. Egyik sem hosszú lélegzetű és súlyosabb problémát nem vet föl, de kedves, meleg tónusú és úgy hat az emberre, mint valami akvarell- kiállítás. Egészséges, megnyugodott és kiforrott lélek tükre látszik ezekben a novellákban. Apró szerelmek, asszonyi problémák, válságok és örömek, amiket az írónő megszólaltat. A mai lármás, fárasztó és idegölő világban üdítőek ezek az írások, amelyek között főleg a bibliai tárgyúak megkapóak és maradandó értékűek. Az írónőt - és ez nagy dolog - jó ízlés jellemzi. Kerüli a kényes és az olvasóközönség elé nem való témákat s kifejezésmódjában az úri hang jellemzi. Nem mondjuk, hogy mint művész mindent elér már ezzel a könyvével, de az biztos, hogy jó úton halad. (R. K.) Magyar Kultúra (Társadalmi és tudományos szemle) 15. évf. 1928, 149. oldal. 

 

E kritika tükrében is kár, hogy férje halála után nem folytatta az írást. Igaz, ekkor már sajnálatosan kevés ideje maradt: súlyos betegség, méhrák támadta meg, s meghalt mindössze 52 évesen 1939. január 18-án.

 

Halálának bejegyzése a nagykanizsai állami anyakönyvbe

 

Lapja, a Zalai Közlöny két nap múlva igazán szép nekrológgal búcsúztatta. Mivel eddig olyan keveset tudtunk személyéről, ide másolom teljes terjedelmében:

 

Ez a gyász nem csak azoké, akik őt a végtelenségig szerették, mint meleg kis családi fészek fejét. Ez a gyász a Zalai Közlönyé is, amelynek Baróthy Ria éveken át volt finom tollú szépírója. A "Baróthy Ria” írói név fogalom volt Nagykanizsán és sokfelé azon túl is. Csupa lélek áradt ezekből az írásokból, aminthogy írójuk egész lényéből, fiatalon ezüstkoszorús fejéből is a lélek csillogott, mosolygott mindenkire, aki a közvetlen érintkezés közelségéből ismerhette.

Férje, Baksa János postatiszt volt Nagykanizsán s annak korai halála után Baróthy Ria kezéből is kiesett a toll, a nyilvánosság előtt nem találkoztunk többé meleg, színes, belülről, egy nemes emberi egyéniség mélyéről fűtött leírásaival. Azóta még inkább és kizárólag családjának élt.

Igazi Ember volt, jóságos, józan ítéletű, mélyen érző; a durvaöklöző, új élet-stílussal mindig kicsit ijedten szembenálló. Az a fajta ember volt, akiből ma már egyre kevesebb marad. Akiben volt még valami a magyar nagyasszonyok asszonyi erényeiből, nemes ízléséből, fölényes, de szerény okosságából. Aki tudott meleglelkű asszony maradni akkor is, amikor sorsa nehéz próbákra hívta el korai özvegységével s ő azokban is megállta a helyét. Aki mélyen belülről volt vallásos és hűséges honleány s ezt az örökséget át tudta plántálni övéibe is a legszebb hagyatékként. Aki tudta szeretni az embert, az életet, a világot hibáikkal együtt, mert mindent átszűrt és megszépített önmaga poéta-lelkén.

Gyermekei iránt őszinte, meleg részvét nyilvánul meg édesanyjuk elhunytával a város egész társadalmában. 

 

Gyászjelentése szerint a nagykanizsai köztemetőben helyezték örök nyugalomra.

 

Jó lenne tudni, megvan-e még a sírja. Eddig arcvonásait se ismertük, de nemrég, amikor kapcsolatba kerültem menye, Honti Ilona unokahúgával, tőle nagy örömömre kaptam több családi képet, s ezek egyikén Baróti Ria is szerepel. Ebből vágtam ki portréját és tettem a poszt elejére, és most itt a poszt végén a teljes képet is megmutatom, amelyen Ria szerepel fiával, lányával és az ő párjaikkal.

Balról jobbra:

Honti Ilona és Baksa Géza, középen Baróti Ria (azaz Baksa Jánosné Szabó Mária), jobbra Kézdi József és felesége, Baksa Márta. 

 

 

 

A fotó 1938-ban készülhetett, ugyanis Baksa Géza 1938. júliusában házasodott össze Honti Ilonával, 1939 januárjában pedig Ria meghalt; helyszíne pedig minden bizonnyal a Szentgyörgyvári utca elején egykor létezett ház volt, amelyben korabeli források szerint a Baksa család lakott (a házat a Hevesi Sándor Művelődési Központ felépítése kapcsán bontották le).

Itt köszönöm meg Farkasné Merényi Katalinnak, hogy más képek társaságában ezt a fotót is megkaptam tőle, a nyilvánosságra hozás engedélyével együtt. A fotó azért is nagyon értékes, mert tudomásom szerint Baróti Riáról eddig semmilyen fénykép nem volt ismert.  

 

 

Egy (részben) nagykanizsai regény: Adria Csillaga

Igazi meglepetés volt számomra a 2024-ben megjelent regény, ugyanis főhősnője a sztori szerint nagykanizsai, s a történet egy komoly, ha nem is túlnyomó része városunkban játszódik.

 

 

 

Szerzője Huszti Gergely, könyves szakember, szerkesztő, könyvkiadók munkatársa. Szépírói múltja a Mesteralvók ciklus két ifjúsági regénye, az egyikkel jeles díjat is nyert, illetve a Villa Abbázia című regény. Csak zárójelben jegyzem meg, mert nem ez a fontos, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy az író a jeles színészházaspár, Piros Ildikó és Huszti Péter fia, s az Adria Csillagát fiuk nekik ajánlotta. 

 

Úgy látszik, Huszti Gergely vonzódik a ciklusokhoz, mert az Adria Csillaga is egy ciklus, az Úrilányok az Adrián második regénye; a nyitó kötet az említett Villa Abbázia volt. Jó hír, hogy készül a harmadik!

 

Ezek a regények a boldog békeidők szinte utolsó pillanatában játszódnak. Mint az Adria Csillaga fülszövege is írja, a könyv az utolsó békeév, 1913 hangulatát minden ízében megidéző regény, mely a letűnt aranykor napsütötte díszletei között azoknak is emléket állít, akik az árnyékos oldalon éltek.  

 

A regény rendkívül érdekes, fordulatos olvasmány, egyfajta 21. századi pikareszk regény remekül megírt figurákkal, kiválóan jellemzett nőalakokkal. Mint a sorozatcím is mutatja, mindkettőnek nő a központi figurája: az akkori kötöttségekből kimenekülni akaró, sorsát, az Adria Csillaga esetében családja sorsát is nem kis bátorsággal saját kezébe vevő nő. Így eleve nagyon jó olvasni, amihez hozzájárul a remek láttató erővel megírt adriai környezet, s egyáltalán az egész könyv "levegője", ahogyan megidézi, minden ízében feltámasztja a rég letűnt korszakot. De helyi vonatkozásai révén számomra plusz izgalmakat is hordoz, hiszen már régóta foglalkozom Nagykanizsa kultúrtörténetével. 

 

Kíváncsi vagyok, Huszti Gergely miért éppen Kanizsát választotta kiindulási helyszínnek. Amennyire tudom, családi szál nem fűzi őt ide, hogy esetleg itteni látogatások ihlették volna meg. Így magamban azt tippelem, hogy azért, mert akkoriban, elsősorban a Délivasút révén, amely összekötötte Kanizsát az Adriával, másik irányba pedig Budapesttel és Béccsel, valóban Kanizsa volt a Monarchia számára az Adria kapuja; így logikusnak tűnhetett, hogy innét induljon a történet.

 

Forrás: holmi.nagykar.hu

 

A szerző nem csak általánosságban vagy felszínesen emlegeti Kanizsát, hanem eleven és konkrét képet rajzol róla, igazán érződik, hogy mélyen tanulmányozta városunk történetét. Első olvasáskor egyik meglepetés a másik után ért, mert azon kívül, hogy főhősnőjét egy létező kanizsai családba helyezte, más akkori valós kanizsai figurák is az olvasó elé kerülnek, ha nem is mindig személyükben, de az emlegetés szintjén. Nekem a csúcs az volt, amikor a főhősnő, Dalma azon tűnődik, mennyi könyvet hordott haza beteg nagybátyjának Wajditséktól. Ugye ők valóban könyv- és lapkiadó voltak akkor, kölcsönkönyvtárat is üzemeltettek; éppen az ő családjuk hosszú történetéről írtam a legutóbbi Kanizsai antológiába tanulmányt.

 

Wajditsék könyvesboltja a Deák téren, 1887 (hirdetésük a Zalai Közlönyben)

De a regény szereplőinek galériájában ott van Bún Samu, a felsőkereskedelmi iskola igazgatója, a gépgyáras Weiser család, vagy a gazdag kereskedő Rosenfeldék; a helyszínek között a Zöldfa és a Katonarét, s nem hiányzik a kiskanizsai sáskák emlegetése sem. Szóval, ha valaki ezeket, és még több mindent, amit most nem is említettem, tudja Kanizsáról, akkor eléggé bele kellett ásnia magát a város történetébe.

A Sörgyárat még külön is meg kell említeni, mint a történet egyik nagy tragédiájának a színhelyét, ahova valóban a Csengery úton lehetett eljutni, ahogy a regény is mondja. Kíváncsi lennék, honnét tudta Huszti Gergely, hogy tényleg voltak ún. katakombái? 

 

A Sörgyár távlati képe, 1906 (Thúry György Múzeum)

 

 

Namost, az Adria Csillaga természetesen nem dokumentumregény, sőt, nagyon nem az, kanizsai szempontból sem. Így teljesen természetes, hogy ennyi hiteles tény mellett jócskán belép az írói képzelet, sőt, igazából nagyon is érdekes, ahogyan ezek összeérnek.

 

Dalma, a főhősnő a történet szerint a Gutmann család lánya. A Gutmannok valóban meghatározó szerepet játszottak Nagykanizsa történetében. A regényben ez a keret és társadalmi rang megmaradt, de a család felépítésében, tagjainak személyes történetében már az írói öntörvényűség lép előtérbe: a családfő neve nem Vilmos, nemesi előnevük a regényben nem gelsei. Felesleges tovább mondani és hasonlítgatni, hiszen ettől kezdve nem is szabad hitelességet keresni, csak élvezni kell a regényt, mert annyira gazdag az írói fantázia!

 

Igazából nekem egyetlen helyszínnél jelenik meg lelki szemeim előtt egy másik utca, s ott egy konkrét ház. Dalma családi otthona, a Gutmann-palota a valóságban az Erzsébet téren van, a mai 11. házszám alatt, és volt már nagyon régóta, a képzelt történet idejében is, nem a Kazinczy utcában (ami ma az Ady utca). De ezt tényleg csak Nagykanizsával régóta foglalkozó könyvtáros énem tudja, a regény hatása szempontjából nem játszik szerepet. 

 

És ha már ezt megemlítettem, még egy dolgot szeretnék: meg kell védenem a kanizsai hölgyek öltözködését! A regény egy pontján Dalma összehasonlítja az adriai előkelő fürdőhely divatját a kanizsaival, a kanizsai asszonyságok szerinte vásárian hivalkodó darabjaival - igaz, ezt egy valóban luxus ruhaköltemény láttán gondolja. De mégis meg szeretném védeni a kanizsai nőket, legalábbis a jómódú, sőt gazdag körülmények között élőket. 

Az alábbi fotót a Thúry György Múzeum egy divattörténeti kiállításán készítettem. Kicsit életlen, bocs, de mégis megmutatom, mert akár Dalmának is képzelhetjük valamelyik kisasszonyt - esetleg a sötét hajút inkább Krisztinának??? 

 

Kanizsai barátnők 1910 körül

A fennmaradt korabeli fényképek, visszaemlékezések, tárgyi emlékek szerint a hölgyeknek ez a rétege, akik közé a regénybeli Dalma is tartozik, ízlésesen, divatosan öltözködött. Kanizsán is voltak kitűnő divatszalonok, kalaposok, akik haladtak a divatirányzatokkal; sőt, a vagyonosabb rétegnek módjában állt akár Bécsben vagy más külföldi nagyvárosban beszerezni a ruháit. 

 

De ez itt csak két igazán apróság, ami kanizsaiként feltűnt, s egyáltalán nem befolyásolja a regény érdekességét, olvasmányosságát, értékeit. 

Nagyon várom a jövő heti könyvbemutatót, biztosan sok mindent meg fogok tudni arról, hogy Huszti Gergely hogy álmodta meg az egész történetet, miért és hogyan választotta Kanizsát, milyen forrásokat használt, és biztosan előkerülnek más érdekességek is. 

 

Mindenesetre igazán nagyon jó, hogy született egy olyan regény, amiben hangsúlyosan szerepel Nagykanizsa! Ráadásul egy izgalmas, remekül megírt, s megjelenésekor rögtön nagy népszerűséget elért regény, ami kicsit beemeli városunkat az irodalomtörténetbe... 

 

 

 

  

Van egy álmom...

1827. április 13-án született a mindenkori magyar operajátszás egyik legnagyobb, legendás alakja, HOLLÓSY KORNÉLIA. Ő volt Erkel Bánk bán-jának első Melindája. Embernek, nőnek is csodálatos volt, egy időben sokat olvastam róla. Egy nagy utazást is tettem, hogy nyomait felleljem. Nagy adósságom, hogy még mindig nem írtam meg ennek történetét...

 

Kovács Mihály festménye (wiki)

 

Jó húsz éve van egy álmom: ez tényleg csak álom, de akár meg is valósulhatna, csak nem vagyok olyan helyzetben, hogy ezért bármit is tegyek; maximum annyit, hogy itt a blogomban, születésének mai évfordulója kapcsán, most először leírom.

 

Bennem  Hollósy Kornélia alakja régóta összefonódik Rost Andrea személyiségével. Hangfajuk, szerepkörük teljesen azonos. Mindketten édesanyák, ami nagyon fontos. Operaénekesi kiválóságaik mellett mindketten minden más szempontból is kiemelkedő személyiségek. Talán hasonlítanak is 💑, alkatra, és szerintem lelkükben is.

 

 

Egyszóval: álmom az, hogy ha készülne film Hollósy Kornéliáról, akkor Rost Andrea lenne minden szempontból a tökéletes megszemélyesítője.

 

Vagy ha film nem készülhet, akkor Rost Andreának lehetne például Hollósy Kornéliáról szóló estje, hasonló dramaturgiával, mint nemrég A Díva és a Férfi(ak) volt. Lényeg az, hogy valamilyen módon személyesítse őt meg! Legideálisabb persze egy film, egy igazán jól megcsinált film lenne.

Kettejük egyénisége, tehetsége, kisugárzása, életük/karrierjük és minden más tökéletesen egymás mellé rendeli őket! Biztos vagyok benne, hogy Rost Andrea számára minden eddigi sikere után is nagy örömet jelentene a Hollósy Kornéliával való mélyebb megismerkedés, a bőrébe való belebújás - személyesen is és szakmailag is, s akár saját pályájának, életének is egyfajta összegzése lehetne.  

 

Hát akkor most útjára bocsátom ezt az álmomat a világhálón. Hátha eljut olyanokhoz, akik tehetnének is érte - talán Rost Andreához is! 2027 már nincs is annyira messze, akkor lesz Hollósy Kornélia születésének kétszázadik évfordulója, ez adhatna hozzá apropót. Háttéranyagok területén - mint könyvtáros - ezennel a segítségemet is felajánlom!

Pásztor Irma (1894-1944)

A nagykanizsai zeneiskola hangversenytermének névadója

 

 

 

2024. január 31-én Pásztor Irma nevét vette fel a nagykanizsai Farkas Ferenc Zeneiskola nagyterme. Ez az esemény az első fontos lépés abban a folyamatban, hogy neve a feledés homályából visszakerüljön a város emlékezetébe. Az ünnepségen én beszélhettem életéről. Ezt most megteszem itt a blogban is. Bár írtam már régebben is róla, mint Liszt Ferenc zenei unokájáról a Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatomban, ott azonban a nagy témán belül személye valamennyire elveszett. Így most egy önálló posztban mutatom be életútját és tragédiáját.

 

Eredeti neve Pollák Irma Lea. 1894. március 9-én született Nagykanizsán.

Édesapja a kanizsai kereskedőcsaládból származó Pollák (később Pásztor) Miksa (1861 k.–1938), maga is kitűnő zongorista; 1880 óta a város keresett magántanára, mellette 1890-től majdnem fél évszázadon át a kanizsai zsinagóga orgonistája. Édesanyja a szintén kanizsai származású Weisz Franciska. Családi nevüket 1908/09 körül magyarosították. A belváros egy csendes utcájában ma is áll a Pollák család háza, ahol Irma született és fővárosi egy évtizedét leszámítva egész életében lakott.

 

Nagykanizsa, Szent Imre utca 10.

 

 

Irma és néhány évvel fiatalabb húga, Margitka csodagyermekként tűntek fel a város életében az 1900-as évek elején; nyilván édesapjuk tanította őket zongorázni. 1902-ben a büszke apának módjában állt bemutatni tehetségüket a világ akkori egyik legismertebb és legtekintélyesebb zongoraművésze, a bécsi zeneakadémia professzora, Emil Sauer előtt, aki szólóestet adott Kanizsán (zárójelben: hogy ilyen kaliberű művész eljött a városba, jelzi, hogy mennyire muzsikáló város volt Kanizsa abban az időben és micsoda koncertélet volt itt).  A meghallgatásnak folytatása is lett: 1907-ben - a helyi sajtó szerint Sauer érdeklődésére - édesapja elvitte hozzá az akkor 13 éves Irmát Bécsbe, újabb meghallgatásra. A következő évben Irma a budapesti Zeneakadémia növendéke lett. Bár zongorából és zeneelméletből is kitűnőre minősítették, félbeszakította tanulmányait, hogy Thomán István mesteriskolájában tanulhasson.

 

Thomán Liszt Ferenc egyik utolsó, de legkedvesebb növendéke volt, s mestere művészetének és pedagógiai örökségének legautentikusabb letéteményese és továbbvivője, olyan nagyságok tanára, mint Dohnányi Ernő és Bartók Béla. Nála tanult Irma 1909-től, és bár 1912-ben visszatért a Zeneakadémiára és a megfelelő évfolyamok elvégzésével 1915-ben diplomázott, de a források arra engednek következtetni, hogy mindvégig járt Thomán mesteriskolájába is. Mestere kezdettől rendkívül meg volt vele elégedve, mint ahogyan egy, a kanizsai sajtóban nyilvánosságra hozott levele is megerősítette:

 

Tek. Pásztor Miksa úrnak Nagykanizsán. Szívesen elismerem, hogy nagytehetségű Irma leánya az 1909-10. tanévben zongoratanulmányait vezetésem alatt végezte és pedig oly szép eredménnyel, hogy jövőjéhez a legvérmesebb reményeket fűzöm. Budapest, 1910. jún. 11. Thomán István. (Zalai Közlöny 1910. jún. 16.)

Ez idő után adta Irma élete első két nagyszabású koncertjét, mégpedig szülővárosában, néhány nap leforgása alatt: egy szólóestet, majd zenekarral is bemutatkozhatott. Éppen azokban a napokban töltötte be 17. évét...

Szólóestjéről, amelyen hatalmas romantikus műsort játszott, főként Liszt és Chopin közismert darabjait, így írt a helyi sajtó:

[...] játékából egy művész határozott biztos tudása hirdette, hogy ő többé már nem az, kiben a kanizsaiak a csodagyermeket éveken át csodálták, hanem egy kész művész, kinek minden billentése a zongorán sajátos és egyéni, művészetének meggyőző erővel ható érvei.

Zenekari bemutatkozására Nagykanizsa legelső filharmóniai bérletsorozata adott lehetőséget: a székesfehérvári zenekarral, Fricsay Richárd vezénylete alatt Schumann a-moll zongoraversenyét játszotta.

A kitűnő karmester nagyra értékelte a fiatal lány művészi teljesítményét és meghívta városába, Székesfehérvárra, ahol egy estén játszhatott nagyszabású szólóműsort és a Schumann-versenyművet.

A Székesfehérvár és Vidéke így írt:

 

Thomán mester tanítványa, a legtehetségesebb a fiatal zongoraművészek között, kinek bátran jósolhatták ismerősei, mesterei a legfényesebb nevet, Chopin Nocturne-jét és Liszt Rigoletto parafrázisát játszotta mint szóló-számokat s különösen az utóbbival szinte rendkívüli hatást ért el. Bámulatos technikája és dinamikája, mely lányos törékenységével majdnem ellentétesnek látszik, a tanítvány és mesterének zsenialitását egyaránt dicséri.

Ezek voltak az előjátékai a fővárosban is hamarosan kibontakozni kezdődő szép szólista karrierjének. 1915/16-ban Thomán nagyon szép feladatokat juttatott számára a mesteriskolája által a Vigadóban rendezett koncerteken. Ott is bemutathatta, hogyan játssza a Schumann-versenyművet, mellette pedig Dohnányi e-moll és Liszt A-dur zongoraversenyét is előadta, rendkívül elismerő fővárosi sajtóvisszhangokkal.

 

FSZEK Plakáttár

 

 

Mindezek után 1918-tól véglegesen Kanizsán találjuk. Mi történhetett, hogy nem ez a szép karrier folytatódott? Biztos tudomásunk nincsen, sejtésekre lehet csak támaszkodni.

 

Irma nehéz történelmi helyzetben vált diplomás művésszé: már egy éve zajlott az első világháború, amikor diplomáján megszáradt a tinta. A másik ok családi helyzetében keresendő. 1911-ben, amikor pályája kezdett kibontakozni, meghalt szintén nagyon tehetséges húga és így ő maradt szülei egyetlen gyermeke. Azt is tudjuk, hogy 1921-ben férjhez ment egy kanizsai fiatalemberhez, talán ez a kapcsolat már akkor haza húzta. Arról sem tudunk semmit, hogy ő maga hogyan viszonyult a koncertezéshez - lehet, hogy jobban szeretett tanítani és azért is haza jött? Mert első kanizsai idejében ő is magántanítással foglalkozott, mint apja. Ebben a minőségében foglalkozott egy másik kanizsai zongorista csodagyerekkel, a csöpp kis Dános Lilivel. Mellette minden évben adott városában legalább egy nagy szólóestet.

A helyi sajtótermékekben lapozgatva úgy tűnik, ezek olyan szintű interpretációk lehettek, hogy a Zeneakadémia nagytermében vagy nemzetközi színpadokon is sikert aratott volna velük.

 

Olvassunk bele néhány tudósításba!

1918. február 16-án újra Fricsay Richárd dirigálásával léphetett fel a Polgári Egylet nagytermében, Beethoven: Esz-dúr zongoraversenyét játszotta a Schubert és Beethoven műveiből szerkesztett műsorban. A Zalai Közlöny beszámolóját Lukács József piarista tanár, kitűnő muzsikus jegyezte:

Fejlődésének újabb bizonyságát adta Pásztor Irma zongoraművésznő. [...] játéka csupa természetesség. Billentésének van zománcos fénye s minden accentusában benne lüktet az érzés. [...] Beethoven szelleme mintegy újraéledésre lobban az előadás alatt. Drámai erőtől duzzad az minden ízében és stílszerűen finom, pontossággal teljes a kivitelben.

 

1921-ben szólóestet adott a Kaszinóban, a műsor magáért beszél:

Zalai Közlöny 1921. március 20., 2. oldal

1923 tavaszán egy újabb szólóest. Íme az előzetes az újra nagyszabású műsorral ...

Zalai Közlöny 1923. március 11. 3. oldal

 

 

1925. december 14-én egy újabb nagy fellépés:

A Zalai Közlöny főszerkesztője akkoriban a zeneileg is kitűnő Kempelen Béla volt, az ő megbízható értékeléséből idézek:

Fábiánné Pásztor Irma játékában annak dinamikai erélyessége és erőteljessége mellett magukkal ragadtak a zongora billentyűire szinte oda lehelt végtelenül finom pianissimói s technikájának káprázatos felkészültsége. A hogyan ez a zongoraművésznő a hangokat a billentyűkből elővarázsolja, az már jóval felül áll a technika virtuozitásán s egyenesen boszorkányság számba megy. [...] A művésznő egyéniségéhez mindenesetre közelebb fekszik Liszt, mint Chopin vagy Schubert; a tátongó hangörvények, mint a színeknek kaleidoszkópszerű tobzódása, de játékbeli művészete és technikai kvalitásai előtt ép úgy meg kell hajolnunk, mint egyéniségének megfelelő interpretálási készsége előtt. (Zalai Közlöny 1925. december 15.)

 

Az utolsó kritikák már asszonynevén említik: 1921 augusztusában kötött házasságot. Férje a tanári képesítésű Fábián Miksa, a kanizsai Izraelita Hitközség titkára. 1924-ben született meg leányuk, Magda.

 

1926 szeptemberétől teljesen új fejezet nyílt Pásztor Irma pályáján. Ekkor teljesült ugyanis Nagykanizsa több évtizedes álma, végre megnyílhatott a Városi Zeneiskola. Igazgatója a fővárosból érkezett Vannay János, elsőnek alkalmazott tanára pedig Fábiánné Pásztor Irma. 

 

Életét ettől kezdve a zeneiskola töltötte ki. Vannay igazgató, az egykori katonatiszt vaskézzel vezette az intézményt, sokat követelt a tanároktól s nagy fegyelmet tartott, a kiváló teljesítményt azonban elismerte. 

 

Királyi Pál utca 2., a Zeneiskola első otthona

 

 

Az 1926 utáni első időszakban a Zeneiskola egy egykori katonai raktárépület átalakított termeiben működött, 1940 őszén költözött mostani helyére, a Sugár út 18. szám alá. Így Irma mintegy két évig a mai épületbe is járt dolgozni.

 

Zongorista növendékei mellett, akikkel bőségesen el volt látva, hiszen ez volt a zeneiskola "sláger" tanszaka, a kamarazenét is ő tanította. Rendszeresen fellépett tanári koncerteken és a város más rendezvényein, olyan nagyszabású szólóesteket azonban már nem adott, mint 1926 előtt; elképzelhető, hogy főnöke és kartársai nem örültek volna annak, ha régi koncertjeihez hasonló személyes sikereket ér el és túlságosan kimagaslik a tantestületből. De a zeneiskola keretei között megvalósult fellépésein ugyanazzal a művészi erővel játszott. A kanizsai sajtó szerencsére kiemelten sokat írt a zeneiskola rendezvényeiről, s ezeket a visszhangokat majdnem két évtizedig követve kiviláglik, hogy élete végéig koncertképes zongorista maradt. Egyik legszebb személyes sikere egy 1936-os tanári hangversenyen Liszt Rigoletto-parafrázisa volt, amelyet pompás előadásban szólaltatott meg.

 

A zeneiskolában eltöltött csaknem két évtizede alatt Pásztor Irmának módja és egyszersmind kötelessége is volt a kamarazenélés; ezt szerencsére jó társaságban tehette. A zongora – hegedű – gordonka felállású Nagykanizsai Triónak ő volt az oszlopa. A zeneirodalom nagy kamaraműveit szólaltatták meg kiváló előadásban. 1936. június 15-én a Magyar Rádió egy Nagykanizsáról élőben közvetített monstre műsorában ők is játszottak, pozitív országos visszhanggal.

 

A lenti képen egyik gyakori kamarapartnere (1934 előtt), a hegedűs Lemberkovitsné Weber Margit.

 

L. Weber Margit és Pásztor Irma

 

 

Pályája vége felé még egyszer eljátszhatta zenekarral Schumann zongoraversenyét, amellyel negyedszázaddal korábban olyan sikeresen debütált:

 

Külön meg kell emlékeznünk a szólistáról: F. Pásztor Irmáról, aki teljesen ura volt a klaviaturának s a technikai tudáson és felkészültségen túl a schumanni tartalmi mélységeket és szépségeket is bele tudott vinni szép s mindig örömünkre szolgáló játékába. (Zalai Közlöny 1937. április 21. 3. oldal)

Bár Irma – összességében nézve – Kanizsán nem futhatta be a tehetségéhez méltó pályát, legalább volt kenyere, családja, s azzal foglalkozhatott, amit a legjobban szeretett. Az 1930-as években egyre előrébb haladva a felhők azonban kezdtek gyülekezni az ő feje felett is...

 

Első lépésként minden tanárnak saját kezével kellett megírni, hogy az 1939. évi IV. törvény (ez volt az úgynevezett 2. zsidótörvény) hatálya alá esik-e. Íme, Pásztor Irma iratának részlete, dátuma 1940. március 14. Szívszorító volt rátalálni a levéltárban a kanizsai zeneiskola iratai között...

E "jelentés" után még mintegy két és fél évig taníthatott, de mind baljóslatúbb előjelekkel.
Utoljára 1942. január 18-án lépett pódiumra egy tanári hangversenyen mint kamaramuzsikus, előtte egy hónappal pedig élete egyik legszebb sikerét aratta a zeneiskola ún. "liceális" sorozatában, amelynek keretében ismeretterjesztő előadással egybekötött élő zene hangzott fel. Ezen a rendezvényen Beethovenről beszélt és játszott is tőle:

A zenekultúrált közönség megszokta a zeneiskolától, hogy csak elsőrendűt nyújtson. Ilyen volt az idei liceális-sorozat vasárnapi előadása, amelyen a városi zeneiskola kitűnő zongora tanárnője, Fábiánné Pásztor Irma Beethovenről tartott előadást, ismertetvén életét, munkásságát, majd műveiből adott elő. Fábiánné nagy értéke a zeneiskolának. Vasárnapi szereplése teljes egészében érvényre juttatta sokoldalúságát, kiváló képzettségét, művészi teljesítményének széles skáláját. […]

Majd Fábiánné Beethoven Fantázia szonátájából adott elő több tételt amelyben minden szépség, leheletfinom bensőség teljességében jutott kifejezésre.

Fábiánné Pásztor Irmát lelkesen ünnepelte a megjelent díszes közönség, amelynek soraiban ott láttuk Krátky István dr. polgármestert és nejét, dr. Hegyi Lajos városi főjegyzőt és nejét és a város társadalmának számos kitűnőségét.(Zalai Közlöny 1941. december 1., 3. oldal)

Ám ekkor már folyamatban volt nyugdíjazása az említett törvény értelmében, hiába tapsolt neki a polgármester és a "díszes közönség"...

Mint a fenti iratmásolatból is kiolvasható, 1942 végén, negyvenkilencedik évében nyugdíjba parancsolták a zeneiskola kétségen kívül legjobb tanárát. 

 
Nem egészen másfél év múlva, 1944 áprilisában  következett a kanizsai zsidóság gettóba kényszerítése és néhány hét után elhurcolása. Bár egyik korábbi növendéke, a vészkorszakot a kevesek között túlélt Pauk Anna megírta az akkoriban történteket, sajnos nem említette meg Pásztor Irmát, így pontosan nem tudjuk, mi lett a sorsa, melyik transzportba került. Egy biztos: idős édesanyjával (édesapja még 1938-ban, 77 éves korában meghalt), férjével és húszéves lányával elhurcolták s egyikük sem tért haza. Irma éppen ötven éves múlt márciusban...

 

Előkerült még egy irat, amely a Fábián család két hangszerének, egy zongorának és egy pianínónak a sorsával foglalkozott más "elhagyott", azaz a deportáltaktól elrabolt hangszerek között, s amelyeket akkor a piarista gimnáziumnak juttattak. Kelte 1944. július 27., Irma akkor már egész biztosan nem élt... 

 

Lánya a Yad Vashem adatbázis szerint 1945 tavaszáig bírta... Róla maradt egy fénykép: szép lány volt, néhány évvel korábban kitüntetéssel érettségizett a kanizsai Notre-Dame Leánylíceumban. Adatlapja szerint vőlegénye, Várnai Péter, a későbbi kitűnő zenetörténész, Verdi-kutató rögzítette adatait az utókor számára és tőle származik a fénykép is.

 

Nevüket egyedül a kanizsai zsinagóga udvarán, az egykori gettó területén felállított emlékmű őrzi. Fábiánné Pásztor Irmát (a középső törésvonal feletti 2. sorban) egy kék x-szel jelöltem meg, előtte férje, mögötte lánya neve olvasható. Édesanyja neve az emlékmű más részén, a P betűsök között látható.

 

Mivel elhurcolásának idején már nem volt a zeneiskola tanára, az intézmény – legalábbis hivatalosan – teljesen elfeledkezett róla.  S ahogy régi kollégái lassanként nyugdíjba mentek, majd meghaltak, az egyik legjobb nagykanizsai muzsikusnak még a neve is feledésbe merült a városban.

 

2024. január 29-én a hangversenyterem névfelvételével ez tört meg, reményeim szerint. S talán kerül majd emléktábla a Szent Imre utca 10. alatti ház falára is, mely együtt őrizhetné Irma, és vele édesapja, a szintén kiváló zongorista/orgonista/tanár, Pásztor Miksa nevét.