A két Foscari - az irodalomban

Ismerkedjünk tovább a Velence középkori történelme által inspirált Verdi operával. A két Foscari sorsa a történtek után hosszú évszázadokkal rendkívüli népszerűségre tett szert. Mint a későbbi kutatások kiderítették, némi romantikus mázt is kapott. Ez a népszerűség a nagy angol költőnek, Byronnak köszönhető.

Richard Westall: Byron

Byron, azaz George Gordon Noel Byron, Lord of Newstead (1788-1824) az európai irodalom-, kultúr- és eszmetörténet egyik rendkívüli alakja, maga volt a megtestesült romantika. Szerb Antal úgy jellemezte őt, hogy mint író nem futotta ki teljes formáját, inkább csak trónörökös volt, akiből nem lett király. Alakja mégis messze kimagaslik az irodalom kereteiből és mint byroni jelenség él és hat tovább az emberiség belső történelmében. Byron olyan életet élt, ecsetelte Szerb Antal, hogy mellette korának írói csak sápadt szobaemberek. Az élet ormain járt: előkelő, gazdag, szép és csodálatosan okos volt, minden lépését országos felháborodás és világraszóló mániákus rajongás kísérte, hölgyek elájultak, amikor belépett egy terembe, maga a pápa foglalkozott szerelmi bonyodalmaival, palotát tartott, hadjáratot vezetett, és amikor meghalt, Goethe a Faustban gyászénekkel siratta el. Nagy pozőr volt, ugyanakkor őszintén és becsületesen fájt a szíve a szenvedőkért és elnyomottakért; a szabadság-eszme nem üres irodalmi téma volt számára, hanem egész lényét átható valóság, amiért meg is tudott halni...

Nos, Byron az 1810-es évek közepétől idejét Itália különböző városaiban töltötte. Abban az Itáliában, amely mindig különös erővel vonzotta a ködös Anglia művészetének nagyjait (is). 1816 novemberében, több közjáték után érkezett meg Velencébe. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az egyik ilyen közjáték, még útban Itália felé az a híres időszak volt, amikor az év nyarán a nagy költőtárssal, Shelley-vel találkozott a Genfi-tó partján. A ma is létező Villa Diodatiban ők ketten és Shelley szerelme, későbbi felesége szórakozásból kezdtek rémtörténeteket írni. Ekkor született meg Mary tollából az azóta kultikussá vált  Frankenstein-regény...

De kövessük Byront Velencébe. Élete itt is, közben-közben más városokkal kombinálva, elképesztő iramban zajlott, különösen a hölgyek terén - ám maradt ideje és energiája Velence "velenceségére", sőt, az itáliai szabadságmozgalmakra is. Később a Childe Harold-ban így rögzítette a várossal való találkozását:

Sóhajok Hídján, Velence! megálltam,

palota s börtön jobb s balkéz fele;

házaid habból emelkedni láttam,

mintha egy bűvös pálca intene:

ezer év felhős szárnya leng vele

s haldokló Dicsőség mosolyg reám:

a márvány szárnyas Oroszlán fele

hány hódolt ország nézett hajdanán,

míg trónt ültél dicsőn száz szigeted hadán!

Több szállás után a Canale Grande egyik nagy palotájában állapodott meg, a Palazzo Mocenigóban:

Forrás: lordbyronpalace-venice.webs.com

Ezt csak azért említem, mert ez a szintén grandiózus és szintén Velence középkori dogéihoz fűződő palota majdnem szemben van a Foscari-palotával, ahol a múltkor kalandoztunk virtuálisan. Valószínű, hogy abban Byron a valóságban is járt, és persze járt a Doge-palotában; megismerte a két Foscari történetét az egyetlen kivégzett doge, Marino Faliero történetével együtt. Az irodalomtörténet említ egy Sismondi nevű történészt is, aki foglalkozott a témával és akivel Byron Itáliában személyesen is találkozott, bizonyosan neki is szerepe van abban, hogy költőnk mindkét velencei témából tragédiát írt. Ugyanebben az időszakban született egy harmadik drámája, a Sardanapalus, melyben ugyan korábbi kedves keleti témáihoz tért vissza, ám e három műve mégis valamiféle triógiát alkot. Mindegyikben hajlott korú uralkodó vergődik a körülmények és a kisszerű környezet csapdájában, akiknek más lehetőségük nem marad, mint egy utolsó kétségbeesett erőfeszítés, majd ennek kudarca után a méltósággal vállalt halál.

Érdekes, hogy Byronnal körülbelül egyszerre egy angol írónő is foglalkozott a két Foscari témájával. Mary Mitfordnak hívták és egyszerűen csak "Foscari" címet viselő színművét nagy sikerrel mutatták be 1826-ban a londoni Covent Garden színházban a kor nagy színészével, Charles Kembe-lel a címszerepben.

Azért most már lassan tényleg eljutunk Verdihez, de szerintem nagyon érdekesek ezek a gyökerek, érdemes felkutatni őket :)

A mai poszt végén csak egy kicsit hallgassunk bele az operába. Az idősebb Foscari, itt a csodálatos Renato Bruson és menye nagy kettősének részlete bevezet minket az opera hangulatába és dallamvilágába: