Folytassuk a Nagykanizsán 1912 egy szép szeptemberi reggelén agyonlőtt színésznő történetét, akinek gyilkosa a következő pillanatban öngyilkosságot követett el. Mindketten azonnal meghaltak. A holttesteket a Kölcsey utcában annak a háznak az udvarára vitték, ami előtt az eset történt, s amely, mint írtam, valahol ott lehetett, ahol most a könyvtárépület hátsó frontjához vezet le a kis lépcső..
A Zalai Közlöny újságíróját erre a kis lírai szösszenetre ihlette a látvány:
 |
| Zalai Közlöny 1912. szept. 19. |
Joó István zsebében a rendőrség búcsúlevelet talált, amelyben az egzaltált férfi közös elhatározásnak próbálta beállítani szörnyű tettét.
A színésznő édesanyját, akinek lánya volt egyetlen támasza, rendkívüli módon megtörte a tragédia. Hogy bulvár-kitaláció volt-e vagy sem, akár igaz is lehetett, amit a Zala írt, miszerint az anya egy nap alatt megőszült. Az ő személyét tekintve követett el mindkét kanizsai újság egy kis kegyes csalást, amikor özvegyként, Benes Józsefné néven írtak róla, akinek férje szerintük a nagyváradi színház karmestere volt. A múltkor megmutattam Eszti halálának anyakönyvi bejegyzését, ott pedig az látható, hogy anyja neve Vörös Julianna, s az apa neve kihúzva, azaz Eszti 22 évvel azelőtt úgy tűnik, szerelemgyerekként született... Persze attól még igaz lehet a muzsikus apa, aki a helyi újságok szerint hegedülni tanította lányát. Eszti hamarosan annyira vitte, hogy beülhetett a színházi zenekarba, vágyai azonban a zenekari árokból a színpadra vonzották. Eleinte kisebb társulatoknál tanulta a szakmát, s a tehetséges és szép barna lány nem sokkal a tragédia előtt került először nagyobb színházhoz, Pécsre, amely ebben az időben valóban az egyik legerősebb vidéki színtársulat volt. Ígéretes, szép jövő állt előtte...
Mivel a gyilkosságnak szemtanúja is volt és maga a gyilkos is meghalt, az eset egyértelműsége miatt a rendőrség nem rendelt el boncolást és hamar megtarthatták a temetést itt Nagykanizsán. Joó Istvánt szintén Kanizsán temették el, de pár nappal később, mert, mint szintén a helyi sajtó írta, megvárták özvegye ideutazását. S hogy ez tényleg így volt, igazolja a múltkor megmutatott hivatalos bejegyzés, amelyből látszik, hogy Joó István halálát felesége jelentette be a kanizsai anyakönyvi hivatalban (Eszti halálát pedig Hild László temetkezési vállalkozó).
A színésznő temetésén több ezren voltak, a tolongás életveszélyes formát kezdett ölteni, ki kellett hívni a rendőrséget is, hogy segítsen kordában tartani a tömeget. Esztit a kanizsai evangélikus lelkész búcsúztatta (látszik is a halotti anyakönyvben Eszti vallási hovatartozása) és egy színésztársa mondott emlékező beszédet. A színház ének- és zenekara két gyászdallal járult hozzá a szertartáshoz.
Sikerült kinyomozni, hol van Eszti sírja. Bár azóta már más nyugszik benne, megvan az eredeti sírköve is, amit még édesanyja állíttatott s egy Weiszberger nevű kőfaragó készített fehér márványból:
Veres Eszter, Veres Eszter! Mily drámai a nevének hangzása is! Olyan, mintha valamely népszínmű vagy Arany-ballada hősnője viselte volna. Talán a név e komor eseményeket jósló árnyalata is hozzájárult ahhoz, hogy kegyetlen meggyilkoltatása oly elemi erővel markolt bele a lelkünkbe. Szép leány volt és mély komolyságával megkapó. Sudár volt a termete, dús hajzata barna és nagy, csodálkozó szemei mélytűzűen feketék. Viselkedésében végtelen egyszerű, visszavonult és oly rendíthetetlenül komoly, mint aki hiszi, hogy reá az életben még komoly feladat vár.
A Zalában szeptember 18-án megjelent sorok bennem egy másik tragikus sorsú operettszínésznőt is felidéztek: Erdősy Eugéniát, akinek negyedszázaddal korábban szintén golyó általi halál jutott osztályrészéül és ő is a kanizsai temetőben nyugszik. Érdekes, hogy mindkettőjüket kifejezetten komoly személyiségként jellemezték, ami ellentétben áll azzal, amit az ember egy operettszínésznőről gondolna. De elhiszem ezeket a jellemzéseket. Eugénia esetében ezt éppen a halála hitelesíti. Vörös Eszterről pedig azt gondolom, hogy az akkor már jó néhány hete Kanizsán tartózkodó színtársulat tagjai olyan közelségben éltek a várossal, azok lakóival, hogy – különösen egy újságíró, akinek ott volt a helye szinte minden előadáson és hivatása is a kíváncsiság – valamennyire emberileg is megismerhette őket, így Esztit is.
Veres – vagy Vörös – Eszti annyi időt nem töltött a pályán, hogy szerepeljen színházi vagy helytörténeti lexikonokban, ezért is írtam meg itt tragikus történetét.
A mini-sorozatomat záró zene hangulatában talán nem illik a tragikus történethez, de tematikájában igen. Hallgassuk meg Lehár Ferenc: Víg özvegy című operettjének egy kevéssé ismert részletét, Valencienne és Camille kettősét. Eszti életében utoljára Valencienne szerepében lépett színpadra a kanizsai Arénában 1912. szeptember 15-én.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése