Hevesi Sándor és a zene 4.

Ígértem még egy zenei történetet Hevesi Sándorról. Ehhez emlékeztetek a kis sorozatom első részében olvasható életrajzi tényre: Hevesi már gyermekkorától tanult zongorázni, kanizsai gimnazista éveiben különösen erősen, hiszen eredetileg a Zeneakadémián akart továbbtanulni. Erről a részleteket érdemes onnét felidézni.

Fiatal rendező volt a Nemzeti Színházban, amikor az alábbi eset történt a már akkor legenda Jászai Mari és közte.

Jászai Mari mint Gertrudis a Bánk bánban

Innét átadom a szót László Annának, lapozzunk bele az általa írt Hevesi Sándor-monográfiába (Bp. 1960, Gondolat Kiadó, 46-47. oldal):

[Hevesi] a Nemzeti Színházban eleinte nem egészen érzi otthon magát. Alig kezdte el lobogó lelkesedéssel, nagyratörő tervekkel a munkáját, máris magára haragította éppen azt, akit talán az egész élő európai színházkultúrában a legtöbbre becsül: Jászai Marit. A Lucrezia Borgia [Victor Hugo drámája] egyik - éjszaka játszódó képében Jászai az előírt holdfény helyett nappali fényárt követel. Hevesi igen sokat megtenne a nagy tragika kedvéért, de arra nem hajlandó, hogy vétsen a drámai szituáció ellen. Élénken vitáznak, szó szót követ, Jászai - nem csupán színésznőnek, de embernek is kimagasló, csak épp ha mérges, nem nézi, hogy hova sújt - vastag sértéseket, majd egy vastag szerepköteget hajít Hevesi felé. Mindenki azt hiszi a színháznál, hogy a kellemetlen incidenst életreszóló harag követi majd. De Jászai nem azért nagy és igaz jellem, hogy ne merné belátni tévedését. Hamarosan meggyőződik arról, hogy ha Hevesi valamiért vagy valami ellen harcol, soha sincsenek személyi okai, egyedül művészi elvei vezetik. Megbékél a fiatal rendezővel, sőt egy este egyenesen a szívébe zárja. A Nemzeti Színház aznap a Várszínház épületében játszik. Hevesi mint ügyeletes rendező a szabályok szerint az előadás megkezdése előtt másfél órával érkezik. Dolga nincs, de nem szereti a semmittevést. Körülnéz, mindent rendben talál. Észreveszi a mély színpad hátsó zugában, a női öltözőkhöz közel álló zongorát. Úgy érzi, ebben a számára nem egészen barátságos, feladatot sem adó környezetben szükség van valamire, amibe beleviheti a lelkét. A zongorához ül, fejből játszani kezd, szinte önkéntelenül a legszeretettebbet: Mozartot. Az A-dúr variációk betöltik a színpadot. Amikor befejezi és felnéz, látja, hogy Jászai Mari öltöztetőnője áll mellette.

- A művésznő kérdezteti, mit játszott a rendező úr?

Hevesi megmondja. Alighogy az első felvonás után lemegy a függöny, Jászai kéri, játssza el ismét. Ettől fogva gyakran faggatja Mozartról Hevesit, és újból és újból hallani akarja a műveit. Az vonzza a zeneköltőhöz, ami a maga tragikai zsenijéből hiányzik: a lebegő könnyedség. Úgy megszereti Mozartot, hogy életének három legnagyobb bálványa: Shakespeare, Petőfi, Széchenyi mellé állítja negyedik társul. És úgy megszereti tolmácsolóját, Hevesit, hogy barátjának vallja, pedig ritka és drága nála az efféle kitüntető címzés.

Hogy Hevesi mit is játszott akkor pontosan, szerintem kétesélyes. Játszhatta ezt a tényleg simán A-dur variációknak nevezett kis művet, ami voltaképpen átirata a híres klarinétötös zárótételének:

Valamint játszhatta a K. 331-es A-dur szonáta 1. tételét, amely variációs stílusban íródott és alcíme is az, hogy "Téma variációkkal".

Egyébként éppen ez az a szonáta, amiről mostanában sok szó esik, mert Mozart kézírásával 3. tételének egy részét találták meg a közelmúltban az Országos Széchényi Könyvtárban - de mi azért Hevesi Sándor és Jászai Mari kedvéért az első tételét hallgassuk meg: