Meghalt Petrovics Emil

2011. július 1., péntek

Tegnap este már éppen lefeküdni készültem. Szólt a Bartók Rádió, és az éjféli hírekben meghallottam a mondatot: életének nyolcvankettedik évében elhunyt Petrovics Emil.
A megrendülést talán segít feldolgozni, ha megpróbálom megírni nagykanizsai látogatásait.
Életem egyik nagy ajándékának tekintem, hogy ismertem és tavaly ősszel két alkalommal is beszélgethettem vele. 

Ismeretségünk hosszabb előzményekre nyúlik vissza. Az 1980-as évek végétől részt vettem több televíziós műveltségi versenyben, ezek Czigány György nevéhez fűződtek. Három sorozat is zajlott a Szó zene kép címűből, volt, amelyik másfél évig tartott és ezeket koronázta meg 1996-ban a Liszt Ferenc-vetélkedő. Mindegyikben ott volt Petrovics Emil zsűritagként. Akkor személyesen nem váltottunk szót, a forgatás rendje nem igazán engedte meg, de pontozásaiban, indoklásaiban mindig éreztem, hogy megkedvelt. Ez persze abban soha nem nyilvánult meg, hogy kivételezett volna: amikor megérdemeltem, mindig levonta a kellő mennyiségű pontszámot. Tavaly ezzel kapcsolatban felidéztem neki az egyik, számomra nagyon nehéz pillanatot – mostanra derűs emlék vált belőle , amikor a Liszt-vetélkedőben már majdnem lejárt a válaszadásra szánt idő, s egészen addig csak halandzsáztam, mert csak a legvégén jöttem rá, hogy "A Villa D'Este szökőkútjai" a feladvány. Éppen az egyik leghíresebb Liszt-darabot nem ismertem fel... Emlékszem, akkor Petrovics Emil mosolyogva nézett a zsűri asztalától, s benne volt a tekintetében, de biztatással egybekötve, hogy: na, ebből vajon hogy fog kimászni a kedves versenyző?
Két év múlva a Parlament kupolacsarnokában találkoztunk, ahol  a Kultúra Napja alkalmából Göncz Árpádtól vehettem át kitüntetést, ahogy ő is, persze ő sokkal magasabb szintűt. Az ünnepélyes alkalmon túl is a sors ajándéka volt, hogy egyszerre lehettem ott vele, ugyanis az én kitüntetésemhez ő is hozzájárult, amikor felterjesztőim kérésére Czigány Györggyel és több régi zsűritaggal együtt meleg hangú ajánlást írt hozzá. Így rögtön személyesen is meg tudtam neki köszönni.
Aztán hosszú szünet következett, nem is gondoltam, hogy fogok vele még találkozni. De mindig figyeltem rá, igyekeztem lépést tartani a vele kapcsolatos eseményekkel. Közben elkezdtem kis kutatásaimat a zenei emlékhelyek terén (az ötlet egyébként éppen a tévés vetélkedőknek köszönhetően öltött testet) és 2009 december közepén végre megjelent az első könyvem városom, Nagykanizsa zenei emlékhelyeiről. Küldtem neki egy példányt nyolcvanadik születésnapjára, reméltem, örülni fog neki. A címlapon ugyanis az ő nagykanizsai születésű mestere, Farkas Ferenc látható, akiről írok is szülőháza kapcsán.
Ekkor váltottunk néhány e-mailt, felidéztük a régi vetélkedők emlékeit, hangulatait s ez annyira fellelkesítette, hogy pedzegette: ha kijön a jó idő s újra Szigligeten lesz, lehet, hogy elruccan Nagykanizsára egy kis beszélgetésre. Hát mit mondjak, már a lehetőségtől igen boldog lettem... Jó fél év múlva, szeptember elején egyszer arra mentem be a munkahelyemre, hogy Petrovics Emil keresett telefonon :)) Izgatottan hívtam vissza és azt kérdezte, hogy jó lenne-e, ha másnap délután betoppanna Mártával?
És a megbeszélt időben valóban betoppantak, s újra éreztem azt a régi szeretetet. Leültünk a könyvtár kávézójában és legalább három órát beszélgettünk, de mindenről: Szigligetről, autózásról, családról, kisunokáról, meg persze zenéről is. Pár nappal korábban zajlott a mantovai Rigoletto, amit nálunk a Duna Televízióban lehetett látni és lánya, Eszter akit mint asszisztenst szintén megismertem a régi vetélkedők idején volt a magyar adás vezetője. Így megtárgyaltuk ezt a témát is, helyesebben én kérdeztem inkább az ő véleményét, mert ha valaki otthon van az operajátszásban és éneklésben, az éppen ő. Kifaggattam, hogy meséljen a Rigolettót megszemélyesítő  Plácido Domingóról, aki akkor énekelte el Budapesten Radamest, amikor ő volt az Operaház igazgatója. Mire észrevettük, már majdnem három órát átbeszéltünk, de rövidebbnek tűnt. Ugyanis olyan csodásan lehetett vele beszélgetni, ahogy kevesekkel. Nem felejtettem el közben, hogy kicsoda ő és milyen nagyságrendű alkotóművész, mégis teljesen fesztelenül éreztem magamat a társaságában, mert végig az sugárzott belőle, hogy őt is érdekli, amit én mondok. Szóba kerültek nagy port felvert visszaemlékezései,  az Önarckép álarc nélkül két kötete; mondtam neki: Tanár úr, azért néha égnek állt ám a hajam... Nevettünk. Közben tettünk egy kört a könyvtárban, megmutattam az épületet és az én kuckómat, később kimentünk kicsit a városba, hogy Mártával lássanak valamit Nagykanizsából. És el is telt a délután. Búcsúzóul még megkértem, hogy dedikálja nekem a könyveit. Olyan ajánlásokat írt bele, hogy meg sem merem itt mutatni, mert dicsekvésnek tűnne... Mindenesetre nagyon büszke vagyok rá. Végül kikísértem őket a parkolóba és elköszöntünk. Akkor még nem sejtettem, hogy nem egészen két hónap múlva újra találkozunk, és ismét Nagykanizsán.
Hamarosan tudomásomra jutott, hogy a kanizsai Farkas Ferenc Énekegyüttes most is megrendezi Mindenszentek idején szokásos megemlékezését névadójáról, s a műsor gerincét Farkas Ferenc Rekviemje fogja alkotni. Gondoltam egy nagyot és merészet, mondtam a kórus vezetőjének, Baráth Yvette-nek, hogy hívják meg Petrovics Emilt és kérjék fel, mondjon bevezetőt az esten. Arra gondoltam, ha már nem lenne Szigligeten, vagy más miatt nem tudna eljönni, azt biztosan megtenné, hogy megírja a bevezetőt, amit majd valaki felolvas, azzal is gazdagabb lesz a koncert. De azért titokban reménykedtem, hogy eljön. És hamarosan megjött a válasz, hogy igen, itt lesz!
Koncert előtt két órával Baráth Zoltánnal, a Zeneiskola igazgatójával mentünk fel a szállodába, ahol nagy örömmel üdvözöltük egymást, de tényleg, szabályosan egymás nyakába borultunk... Mivel Zoli is kórustag, mennie kellett beénekelni, így én maradtam vele és Mártával, s szinte ott folytattuk a beszélgetést, ahol a múltkor abbahagytuk. Annak nagyon örülök, hogy el tudtam neki mesélni, hogy még a nyolcvanas években, amikor megjelent lemezen, mennyire beleszerettem a Lysistraté zenéjébe...
Amikor eljött az idő, elsétáltunk a zsúfolásig megtelt Felsőtemplomba, ahol Tanár úr igaz és nagyon meleg szavakkal emlékezett meg mesteréről és atyai barátjáról, Farkas Ferencről. A koncert nagyon szépen sikerült, a kórus a szokásos magas színvonalon énekelt. Petrovics Emil néha megérintette a karomat: most figyeljen Kati, most nagyon nehéz rész jön...

Farkas Ferenc hallgatása közben... Foto: Szakony Attila

A koncertről további képek itt tekinthetők meg. Köztük látható, amint Petrovics Emil éppen bevezetőjét mondja.

Hangverseny után a kórus rendezett egy kis összejövetelt a Tanár úr tiszteletére, aki a következő elismerő sorokat írta emlékkönyvükbe:
Belecsöppentem a zene Éden-kertjébe. Tanárom, mesterem nevét viselő kórus-együttes elénekelte Requiemjét. Kiegyenlített, szinte érzékien zengő hangon, nagyszerű muzikalitással. Farkas Ferenc is örvendezett volna.
A kellemes hangulatban még legalább másfél órát a kórustagok társaságában töltött, s pizza, pogácsa, no meg egy kis finom rozé mellett néhány vidám anekdotát is elregélt Farkas Ferencről, de előzőleg a kórus meghallgathatta komoly szakmai értékelését is.

Itt van néhány fénykép a kis összejövetelről, ezekből néhányat pár nap múlva neki is elküldtem emléknek:






Mivel a tagoknak még maradt megbeszélni valója, én kísértem vissza Tanár urat és Mártát a Centrál szálló főbejáratáig, ott köszöntünk el egymástól...
Mindez 2010. október 31-én történt. Az életéből még hátra levő nyolc hónapban nem tudom, mennyit szerepelt, de nagyon sokat biztosan nem; így Farkas Ferencről szóló nagykanizsai megemlékezése minden bizonnyal legutolsó nyilvános megjelenései közé tartozik.

Mivel én nem biztos, hogy megtalálnám a kellő szavakat  egyéniségének jellemzésére és a veszteség mértékének érzékeltetésére, álljon itt az ő megemlékezése Farkas Ferencről. A néhány konkrét életrajzi tényt kivéve ugyanúgy őróla is szólhatna:


Befejezésül én is az ő gondolatát ismételem: Nyugodjon békében, mi pedig hallgassuk az általa alkotott hangokat.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Kati ! Milyen szerencsés vagy, hogy többször, személyesen is találkozhattál a mesterrel (persze egy egy olyan szintű zenei vetélkedőhöz, mint a Szó -zene-kép , tudás is kell ám !)Nagyon szépen méltatod közvetlenségét, nagy tudását. Emlékszem, ha a Tv-ben hosszan beszélt, reggeloi elhallgattam volna. Főleg az operáról, az Operaházról.
Egyszer én is találkoztam vele személyesen Balatongyörökön. Simándy születésének volt kerek évfordulója. A Vízparton a híres László atya tartotta a misét.Persze ott volt a család, Mádl Ferenc és neje, Raksányi Gellért, Petrovics Emil. A mise után szép hangverseny volt, majd átvonultunk Simándy szobrához. P. E. is méltatta őt.

Balogh Viktória írta...

Fantasztikus a blogod...
Petrovics tanár úrral mi is találkoztunk - a gyerekkórusban is, meg a Vox-szal is (A Hervadáskor-t énekeltük a Bp kórusversenyen pl...)

a fb-on - az ismerőseim közül - én tettem fel a Mester halálhírét...

Sokszor fogok itt mazsolázni!

szeretettel
újsütetű barátod
Viki

Kataliszt írta...

Kedves Névtelen (Éva?), örülök, hogy megosztottad Te is a szép emlékedet...

Kataliszt írta...

Kedves Viki, nagyszerű, hogy ilyen hamar idetaláltál és hogy tetszik a blogom, remélem, sokszor meglátogatsz! Ha nagyon sok időd van, visszafelé is olvasgathatsz benne :)