Rácz Alajos - képes ráadás

Végigkísértük közösen a 100 éve, 1912. november 26-án született Rácz Alajos kántor, karnagy, zenetanár életútját. A róla szóló négy folytatásban ugyan tettem közzé fényképeket, de nem fért be minden, amit szerettem volna megmutatni.

Így  készítettem egy utolsó bejegyzést e képek, dokumentumok számára.

Először azonban itt van az egyesített tartalomjegyzék a sorozat gyors áttekintéséhez:

1. rész: A Rácz család története, Rácz Alajos viharos pálykezdése

2. rész: Rácz Alajos, mint a Felsőtemplom kántora

3. rész: Rácz Alajos a MAORT kórusa élén, kapcsolata Bárdos Lajossal

4. rész: Rácz Alajos, mint a nagykanizsai Állami zeneiskola tanára  

Rátérve a képekre és dokumentumokra, elsőként itt van Rácz Alajos születésének bejegyzése a nagykanizsai állami anyakönyvben. Az is látszik belőle, hogy a család akkor az Eötvös tér 17. szám alatt lakott.

Még cseperedőfélben voltak gyermekei, így Alajos is, amikor id. Rácz János 1921-ben családjával átköltözött a Hunyadi utca 22. számú házba. Itt elég hosszasan laktak. Ezen a helyen, ami pedig egy nagyon központi, ám kicsit nyugalmasabb része a városnak, már régóta csak egy düledező fakerítés "díszeleg", amely az elvadult üres telket az utcától elválasztja:

Rácz Alajos házassági bejegyzése következik (1940. október 28.), szintén a nagykanizsai állami anyakönyv megfelelő kötetéből:

Házasságkötésekor ő már abban a házban lakott, ahol aztán egész későbbi élete telt és ebben a házban is hunyt el. Ez a Fő utca 15. számú épület:

Megérdemelne egy emléktáblát...

Kántori korszakát illusztrálja itt egy 1941-es cikkecske a Zalai Közlönyből a Szent Imre Kórus megalakulásáról:

A nagykanizsai Állami Zeneiskola tanáraként eltöltött negyedszázadáról az alábbi csoportképpel emlékezzünk meg:

Csak a rend kedvéért írom ide, hogy Rácz Alajos balról a harmadik. Amúgy pedig lehet böngészgetni a fényképet, hogy ki kit ismer fel rajta :)

A negyedik folytatás végén megmutattam az 1986 június közepén két nap különbséggel elhunyt Rácz Alajos és felesége közös gyászjelentését.

Az utolsó fényképpel látogassunk el sírjukhoz a nagykanizsai köztemetőbe (XXVII. parcella 11. sor 7. sír):

Akitől Kanizsa 150 évvel ezelőtt táncolni tanult: Lakatos Sándor

Nagykanizsa tánctörténetében az első ismert név Lakatos Sándoré. Számos tánctanfolyama mellett, amelyek révén az 1860-as években állandó lakása is városunkban volt, hosszú pályájának tapasztalatait megörökítő könyvének, az első magyar tánckönyvnek megjelenése is Kanizsához köthető.

 

 

A lexikonok róla szóló rövid szócikkeiből egy országjáró tánctanár pályaképe bontakozik ki, közben pesti megjelenésekkel és tevékenységekkel, de pályája java része a vidékhez kötötte: Győrtől Szegedig és még tovább járta az országot, több helyen, köztük Kanizsán hosszabb-rövidebb ideig megtelepedve. De, mint majd látni fogjuk, ő mégis sokkal több volt, mint egy egyszerű vándor tánctanító: egyúttal táncalkotó koreográfus is. S már itt előlegezzük meg: egész pályáját mélyen áthatotta a magyar hazafiság, amely nála egészen korszerű módon, egységben és összefüggésben nyilvánult meg a Magyarország területén élő nemzetiségek kultúrájának befogadásával és terjesztésével.

 

1819. december 9-én Kecskeméten született. Ennek hivatalos bejegyzése szerencsére fennmaradt a kecskeméti katolikus anyakönyvben, bár nem könnyű megtalálni: Sándorként ugyanis hiába keresnénk, az később felvett művészneve volt. Eredeti keresztneve, mint apjáé – Zakariás. Később látni fogjuk, miért nem ezen a néven működött. 

 

 

Családjáról és pályaválasztásáról fia közölt adatokat apja második kiadásban általa kibővített és szintén Nagykanizsán megjelentetett tánckönyvében. Eszerint az előkelő, székely eredetű csikszentsimoni Lakatos család sarja:

 

Atyja, Lakatos Zakariás, penziónált császári sorhad kapitány, – és végre urodalmi bérlő volt. Anyja Jászkun ivadék, a nemes Ernyess családból.

 

Fia beszéli el, hogy tanulmányait szülővárosában kezdte, de megigézte a színpad és vándorszínésznek állt. Ötven éves jubileumából visszaszámolva ez 1833-ban történt, 14 éves korában. Apja nagyon megharagudott rá és kikötötte, hogy sem nemesi előnevét, sem eredeti keresztnevét nem használhatja – így lett Lakatos Sándor.

Két éven át ette a vándorszínészek keserű kenyerét, de aztán a táncos hivatás mellett döntött. Időközben nyilván pontosabban tisztába jött saját tehetségének természetével, és egyébként is úgy látta, hogy hazájának akkor használ jobban, ha táncos lesz, mert ott sokkal nagyobb a hiány, míg színészekben jobb az utánpótlás.

Homály fedi, hogy hogyan, kitől tanulhatott; nagy valószínűséggel leginkább autodidakta módon és vándorlásai közben is elleshetett sok mindent. De bizonyos, hogy kiváló és technikás táncossá fejlődött s egyúttal biztos kitekintése volt korának európai táncművészetére. Az akkori két fő irányzat, a német és a francia iskola közül ő a francia mellett tette le voksát, mintaképének Jean-Georges Noverre-t, a balett nagy megújítóját tekintette.

 

Hogy milyen színpadi táncos lehetett, megvilágítja ez a Károly fia által elbeszélt történet:

 

Mint tánczos, Lakatos egyike volt azon keveseknek, kit mint mondani szokás a közönség tenyerén hordozott. Magyar magány és oláhtáncza páratlan volt a maga nemében; e két tánczban senki sem tudta fölülmúlni, és Fitos Sándoron kívül – még csak meg sem közelíteni. Ez utóbbi egy verseny tánczolás alkalmával 1843-ban Kecskeméten, midőn ott Hevesi színtársulata működött volt, szívesen nyujtá Lakatosnak, az elismerés koszorúját, s ezentúl nem vindikálta volt többé a tánczban Lakatos felett az elsőséget, s az utolsó perczig a legönzetlenebb barátsággal viseltetett azon művész társához, mely – saját szavai szerint „egyetlen, ki a tánczban lepipálta." Ezen versenytánczra, éltes egyének még igen jól emlékeznek, s bevallják, hogy ilyet még nem pipáltak Kecskeméten. Lakatos, 4–5 legnehezebb figurát, és minden magas rúgást lábhegyen csinált, melyre a legkitűnőbb ballet művészeknél is ritkán van példa. A közönség tetszésnyilatkozata, a szó szoros értelmében valóságos tombolásban tört ki.

 

A leírásból azt is kiolvashatjuk, hogy Lakatos tudott spiccen táncolni, amit ma már férfitáncosok nem is csinálnak. Ezzel Pesten híres druszáját, Petőfit is lenyűgözte, aki e tudománya miatt tréfásan a „lábászok lábászá”-nak nevezte. Erre a jelzőre a Petőfi-szakirodalomban még nem sikerült ráakadni, de igaz lehet, mert stílusa, hangulata nagyon is Petőfire vall…

 

Lakatos 1847-ben Szőllősy-Szabó Lajossal, a magyar táncművészet hőskorának másik kiemelkedő alakjával 12 tagú magyar tánctársaságot alakított, amellyel nagy sikerrel szerepeltek országszerte, még Moldvába is eljutottak. Ekkoriban, a 40-es évek utolsó éveitől alkotta meg híressé vált koreográfiáit, amelyekkel általában a korszak közhangulatára reflektált a tánc nyelvén. Átdolgozta és leegyszerűsítette Szőllősy-Szabó 1843-as Magyar körtáncát, kivette belőle a nehezebb figurákat, csak főbb alakzatait hagyta meg az eredeti zenére, így alkalmassá tette arra, hogy társastáncként, mintegy a francia négyes magyar megfelelőjeként sokkal jobban elterjedhessen. Eredeti zenéjét Rózsavölgyi Márk írta; a darab ma is közismert Körmagyar vagy Első magyar társastánc címmel. 

 

Lakatos saját önálló tánc-kreációja volt a lengyel-magyar barátságot megjelenítő Testvértánc (1851) és a magyar motívumokból megalkotott Ősapáink toborzója (Szabadi Frank Ignác zenéjére, 1858). 1860-ban Egyesüljünk! címmel készített egy koreográfiát magyar, tót, horvát, szerb és román táncok motívumaiból, majd 1867-ben Örömvigadó címmel a koronázás tiszteletére. Színpadi táncra utaló címeik ellenére ezeket is mint báli táncokat alkotta meg, bár többet először valóban színpadon mutattak be (a Testvértáncot például a Nemzeti Színházban). De emleget a régi sajtó egy Kinizsi tábori tánca című, több tételből álló koreográfiáját, amelyről azt mondják, ez volt az első magyar balett.

 

Szóljunk magánéletéről is: 1844-ben Győrben házasodott meg. Itt az anyakönyvi bejegyzés, ahol hivatalos nevén mint Zakariás szerepel, de neve mellett ott van, hogy "tánczmester".

 

Felesége Takáts Klára, két gyermeke született: Ottilia, aki fiatal lányként meghalt, és a már említett Károly, akiről még lesz szó. Későbbi nekrológjából érdekes dolog derült ki: volt két nevelt gyermeke, Zoltán és Adrien, legvégső éveiben, amikor anyagi okokból még mindig rá volt kényszerülve a tanításra, Zoltán segített neki.

 

Jöjjenek végre a nagykanizsai vonatkozások!

 

Lakatos Sándor, komoly táncos múlttal a háta mögött 1862 végén, Győrből indulva jelent meg először Nagy-Kanizsán (akkoriban még így írták hivatalosan városunk nevét), és meghirdette első tanfolyamát. Ezt – a Zala-Somogyi Közlöny szerint – jelentős anyagi befektetéssel tette (termet kellett bérelni, jó zenekart szerződtetni, stb.), ám kevés sikerrel, mert Kanizsán akkor még egy Berkovics nevű tánctanár "mozgatta a lábakat". A második alkalom már nagyobb érdeklődést vonzott, harmadszorra pedig vállalkozása kifejezetten sikeressé vált és Berkovicsról nem esett több szó a helyi sajtóban...
Ettől kezdve 1870-ig legtöbb idejét városunkban töltötte. Hozzájárulhatott ehhez, hogy rokona volt a jeles kanizsai orvos és szőlész/borász, Tersánczky Józef.  Itt volt abban az évtizedben a főhadiszállása (1864-ben az újság már kanizsai lakosnak mondta, fia, Károly itt járt a piarista gimnáziumba) és két kanizsai tánctanfolyam között tőlünk rándult el Keszthelyre, Egerszegre, Kaposvárra, Csurgóra, Sümegre is tanítani.

 

Azokban az időkben, sőt, még évtizedekkel később is, aki a társadalmi életben érvényesülni akart, perfekt tánctudással is kellett rendelkeznie. Az akkori táncoknak, például a 19. század második felében még dívó francia négyesnek, mint úgynevezett formációs táncnak pontos koreográfiája volt; nem lehetett akárhogy ellejteni, alkalmazkodni kellett a többiekhez, s ehhez pontosan kellett ismerni a koreográfiát. A páros táncok esetében is tudni kellett a pontos tánclépéseket, valamint minden szezon előtt megtanulni az új tánckreációkat. A tánctudás azért is fontos volt, mert nem csak Lakatos idejében, de még a 20. század első felében is nagyon sokszor a táncparketten dőltek el a házasságok. Sok család erején felül áldozott szépreményű fiatal lányai báli ruháira, kiegészítőire, tánciskolai képzésére... Így Kanizsán (is) fontos szerepe volt a tánctanfolyamoknak, amit sokáig vándorló táncmesterek tartottak, akiknek Lakatos Sándor az egyik legkiválóbb képviselője volt. 

 

A kanizsai sajtót olvasgatva kiderül, hogy Lakatos Sándor gyerekeknek és fiataloknak egyaránt tartott, általában két hónapos tanfolyamokat. A záró koszorúcskákon, növendékei tudásának bemutatása mellett ő maga is fellépett fia társaságában, saját művészi koreográfiáival. 1863. január 10-én például ezt írta a Zala-Somogyi Közlöny:

 

… ellejtette az általa szerzett "öreg oláh és fia" kaluzser táncot is, mely fényes bizonyságát adta annak, hogy Lakatos nemcsak a magyar, de más nép táncában is hív utánzója a természetnek, s teremteni tud. Ha láttad az erdélyi havasok fiának szökdeléseit sajátos ujjongásaitól kísérve, úgy eszmésítve [eszményesítve] láthatod Lakatosban.

 

Ez a "kaluzser", vagy más néven "kalugyer" tánc eredetileg román fegyvertánc volt, botokkal járták Dél-Erdélyben.

1863. február 1-jén koszorúcskájának előzeteseként ezt olvashatták a kanizsaiak szintén a Zala-Somogyi Közlönyben:

 

Az eseményről készült beszámoló pedig rögzítette:

Lakatos Sándornak múlt számunkban jelentett gyermektáncos próbatéte tényleg megtörtént f. hó 5-én. Szép közönség volt jelen, s azt mondhatjuk, hogy a műértőket bámulatra ragadta azon fényes eredmény, melyet a jeles tánctanító ily rövid idő alatt felmutatott. Mintha egy balletszemélyzet lejtette volna a különböző nemzetek magán- s társas táncait, oly könnyűséggel s minden megerőltetés nélkül lebegtek tova a lánykák. A magyar férfimagánytáncot Rózsavölgyi Antal tanító úr fia kiváló ügyességgel járta el valamint több gyermekei sőt 4-5 éves kis leánya is mindnyájunk bámulatára a lehető legjobb eredményről tanúskodván, méltó örömöt nyújtottak az apának, ki a művészet iránti szeretettől áthatva tágas szobáját iskolának önként ajánlotta fel. [...] Mint halljuk, Lakatos egy új táncot készül kiadni, ilyen cím alatt: "Zala-Somogyi bokázó" a következő részletekben: Látogatás. Kézfogó. Esküvő. Lakodalmas. A derék művész eddigelé kiadott művei kezességet nyújtanak afelől, hogy a mű méltó lesz a két testvérmegyéhez, valamint sokoldalú tehetségű szerzőjének is becsületére fog válni. F. hó 14-én Lakatos "Utolsó farsangi táncvigalmat" fog tartani, mely közben családja közreműködésével tót, oláh és cigány bohózati táncokat fog eléadni, valamint egy pár színműtöredéket is [...]

 

Hogy a Zala-somogyi bokázó koreográfiája valóban elkészült, erről is a Zala-Somogyi Közlöny adott hírt az évi április 3-i számában:

 

Lakatos Sándor april 6-án nagyszerű tánckoszorút rendez, mely közben legjobb tanítványai közül 16-an az általa most szerzett "Zala Somogyi bokázó" című társastáncot fogják ellejteni.

 

A továbbiakban nem idézem ennyire részletesen ezeknek az éveknek az eseményeit, de Lakatos egészen 1870-ig, azaz több, mint nyolc évig működött rendszeresen Kanizsán.

 

Érdemes áttekinteni a helyszíneket, amelyekhez kanizsai tartózkodásai köthetők. 1863 novemberétől a Szeglet utca 20. alatt lakott. Ez ma, amint Tarnóczky Attila azonosította, körülbelül a Kölcsey utca 8. számú telket jelenti. A következő évben szemben, a mai 7. szám alatt egykor állott ún. Hajmási-házban lakott. Mint az egyik fenti cikkben olvashattuk, tánctanfolyamát egy időben Rózsavölgyi Antal tanító úr (és remek muzsikus) otthonában tartotta, aminek helye még nem derült ki, 1865-ben pedig egy bizonyos Blümlein úr házában, ami lehetséges, hogy a mai Eötvös tér 27.

Báljait, majd később magukat a tanfolyamokat is a ma a Bolyai iskolának otthont adó Zöldfa szállóban tartotta:

 

 

Így és ezeken a helyszíneken (is) folyt tehát a táncmester élete 1862 és 1870 között, kanizsai támaszpontjáról elkalandozva más településekre is.

 

1870 márciusában mondott búcsút Nagy-Kanizsának. Sopronba költözött, ahol színházi táncmester lett, ám rövidesen az ország másik oldalán találjuk: Aradon, Szegeden, végül Hódmezővásárhelyen.

 

Hogy nem csak Kanizsán, hanem más városokban is kedvezően ítélték meg, példaképpen egy tudósítás a Szegedi Híradó 1871. december 20-i számából:

 

Czerkovitz-Prinz Janka aszszony nőnöveldéjében múlt vasárnap délután tartatott a növendékek táncpróbája, mely alkalommal Lakatos Sándor tánctanító a táncot a valódi művészeti fölemelkedettség fokán mutattatta be tanítványai által a nagy számmal egybegyült főleg hölgyekből álló közönségnek. A táncpróba alatt alkalmunk volt meggyőződni, hogy itt nem a jelentőség nélküli gépleges félszeg ugrások, hanem oly ízlésteljes tánc taníttatott, melynek hullámzatánál minden tagmozdulatot a plasztika szép szabályai jellemeznek. A növendékek valamennyien babért arattak táncaikkal, melynek legfényesebbje Lakatos urat illeti, kapcsolatban a szülők általános megelégedésével.

 

Szegedről az 1879-es nagy árvíz űzte el: először Gyulán hirdetett tánctanfolyamot, majd állandó jelleggel Hódmezővásárhelyen telepedett meg. Ott ülte meg 1883-ban pályájának félévszázados jubileumát, amiről a Zala-Somogyi Közlöny tudósított december 12-i számában. Összegzéséből megtudjuk, hogy élete során mintegy 8000 növendéke volt. Mivel több településre rendszeresen visszajárt, sok olyan család létezett, amelyeknek több nemzedékét is oktatta.

 

Érdemes idézni felhívásából, amellyel jubileuma alkalmából a vásárhelyi közönséghez fordult, ugyanis szinte összegzi benne életét és pályája legfontosabb törekvéseit (megjelent a Hód-Mező-Vásárhely című helyi hírlap 1883. november 11-i számában):

 

Mélyen tisztelt közönség! Ötven éve már, hogy jó és balszerencse közt eszem a magyar művészet igen gyakran keserű kenyerét; ötven éve, hogy kedves hazánk fiatalságát a szerény polgár gyermekétől kezdve föl a grófi koronáig oktatom művészetemben, és pedig mindenekelőtt a leghazafiasabb irányban, mert mindig tudatában voltam annak, hogy egy nemzet nem csak nyelvben, hanem tánczában is él; igen, mert tánczunk szintén hagyományon alapuló nemzeti emlék, a mely összeforr velünk, mint a nyelv, s melyet ennélfogva felednünk nem lehet, nem szabad! mert ha egy nemzet ősi hagyományait elfeledi, szokásait mellőzi, megtagadja, elvesz az idők mindent elsöprő viharai közepette ... És ha ezt a mélyen tisztelt közönség tekintetbe veszi, akkor talán beismeri azt is, hogy szegény öreg Lakatos bácsi 50 év elpergése alatt jó munkát végezett, tehetségéhez és hivatásához képest, szolgálta ő is hazáját, czélokért küzdött, és becsületben őszült meg terhes pályáján. — És ezt büszkén el is mondatom: ősz hajszálaimon nincsen semmi szenny! szegénynyé lettem ugyan, mert a szegénység a művész osztályrésze, de becsületben gazdagságom nagy. Most, midőn majdnem 70 év súlyával vállamon 50 évi működésemet emlékünneppel kívánom megülni kedves tanítványaim körében az iparegylet helyiségében, erősen reményem, hogy e kedves város közönsége, melyben immáron én is itthonos vagyok, – nem fogja tőlem kegyes pártfogását megtagadni, s nem vonakonand ünnepélyemet becses megjelenésével szerencséltetni, megtisztelni, hadd örüljön egy kissé már a szegény Lakatos bácsi is, kinek hosszú művészeti pályáján úgy is volt elég oka a búslakodásra!... Isten hozza hozzám kedves városom közönségét! És legyenek nálam agg szivemnek minden erejéből üdvözölve!

Lakatos Sándor, táncművész.

 

Ennyi munka után öregkora szinte nyomorúságos volt. Vagyontalanként, nyugdíjrendszer hiányában rákényszerült, hogy még 70 évesen is dolgozzon. Többször átment Szentesre tanítani, mert Hódmezővásárhelyen egyre kevésbé talált tanítandó fiatalokat.

Ekkoriban hírül adta a kanizsai sajtó, hogy szeretne visszatelepülni Nagykanizsára. Hogy ez miért nem történt meg, nem tudható, de városunk akkori társaséletét ismerve nagy valószínűséggel több lehetősége adódott volna tanfolyamok tartására, mint Vásárhelyen. Így bizony hatvanas évei végét, 72 évesen bekövetkezett haláláig elég nagy szükségben élte meg családjával. Olyannyira, hogy az említett vásárhelyi hírlap 1885. október 18-án így emelte fel szavát a veterán táncmester érdekében:

 

… De az öreg úrra nálunk az utóbbi időben igen nehéz napok járnak. Hiába buzdítja a tánczkedvelő ifjúságot, hiába esd a családoknál, hogy adjanak tanítványokat, egyetlen egy tanítványa sincs, s e miatt hetek óta nagy nyomorban van, feleségével s az általa felnevelt két árvával öregségére éhen várja a nemesszivüek emberbaráti segedelmét. Nem alamizsnát vár ő, hanem tanítványokat, mert aki hosszú idejét a táncztanítással töltötte, azzal kereste kenyerét, az vénségére más munkára képtelen. Felkérjük tehát mindazokat, kiknek serdülő gyermekeik vannak, adják oda őket Lakatos úrhoz táncziskolába, illem tanulásra. Lám Braun, a kontár tánczmester, a kinek táncziskolája valóságos immorális hely volt mindig, vagyonosodik, s a ki az ország egyik leghivatottabb s leghírnevesebb tánczművésze, az meg éhen hal városunkban.

 

Utolsó évei azért is voltak nehezek, mert a városban több kontár tánctanár is kapott engedélyt, akik elszipkázták növendékeit. Ráadásul olyan esetet is leírt a hódmezővásárhelyi sajtó, amikor egy ilyen tánctanár meg nem engedett eszközökkel, szinte ipari kémkedéssel szerezte meg Lakatos egyik koreográfiáját.

Néhány tanítvány azért még akadhatott, ugyanis 1892 nyarán, halála előtt alig több, mint egy hónappal is hirdetett tanfolyamot; ebben az időszakban már nem édes fia Károly, hanem fogadott fia, Zoltán volt segítségére.

 

1892. július 29-én bekövetkezett haláláról két nap múlva adott hírt a helyi sajtó:

 

Lakatos Sándor híneves táncztanitó, ki a szegedi árvíz óta városunkban lakott, e hó 29-én este, életének 74- dik évében elhunyt. Temetése a II. ker. Szegvári utcza Lengyel-féle házban levő lakásáról ma délután leend. A boldogultnak a tánczszerzés és tanitás terén kiváló érdemei vannak. Régebben az ország egyik első rendű táncztanítója volt, kitől a legintelligensebb úri családok gyermekei tanulták a tánczokat. […] Utóbbi időben teljesen elhagyatva nyomorgott, mitől a halál megszabadította.

Itt van hivatalos bejegyzése a hódmezővásárhelyi r. k. anyakönyvben:

 

 

 

Hódmezővásárhely római katolikus temetőjében helyezték örök nyugalomra. Hamvai minden bizonnyal ma is ott pihennek, de sírját felszámolták...
 

Az első magyar tánckönyv Nagykanizsán jelent meg

Ami miatt Lakatos Sándort még jobban számon kellene tartanunk Nagykanizsán, az az, hogy ő írta meg az első magyar táncos szakkönyvet (vagy legalábbis annak érdemi részét), amely a mi városunkban látott napvilágot, első kiadásában Lakatos Sándor magyar tánczkönyve címmel.

A Zala-Somogyi Közlöny már 1864-ben említette, hogy Lakatos Sándor több évtizedes táncoktatói munkájának tapasztalatait könyvben foglalja össze. 1865 januárjában közölt is belőle részletet: egy hosszabb, általános eszmefuttatást, amelynek végén írója a szülők számára sorakoztat fel érveket gyermekeik táncra taníttatása érdekében. A hírlap 1868. október 10-i számában már konkrét és kifejezetten részletes előfizetési felhívást tett közzé a kötetet Lakatos Sándor kézirataiból össze-szerkesztő Bátorfi Lajos tollából. Benne Bátorfi hangsúlyozza a könyv úttörő és nagy hiányt pótló jellegét és felsorolja legfőbb fejezeteit.

 

A kanizsai Wajdits-nyomdából 1869-ben kikerült kötet másik kanizsai közreműködője a jeles orvos, Tersánczky József, aki A tánc mint testgyakorlat címmel orvosi szempontból értekezett a táncról, méghozzá figyelemre méltóan korszerű elvek alapján. Síkra szállt például a bálokban résztvevő, s a partnereiknek tulajdonképpen kiszolgáltatott hölgyek azon jogáért, hogy ha fáradtak, vagy más okból nem volna kedvük éppen táncolni, akkor rosszallás nélkül visszautasíthassák a felkérést.

Könyve érdemi részében, amelyet bő illemtani rész is gazdagít, Lakatos Sándor a kor különböző típusú táncainak részletes leírását adja magyarázattal, ábrákkal és térrajzokkal. Ezek a táncok: a már említett, eredetileg a kor egy másik jeles táncosához, Szöllősy-Szabó Lajoshoz fűződő, Lakatos által átdolgozott Körtánc, amely ebben a változatban kora legnépszerűbb társastánca lett, saját önálló koreográfiái közül pedig a Magyar füzértánc (cotillon), a Magyar magántánc, a Lengyel tánc (mazur) és a Francia négyes.

A kötet külön értéke Lakatos Sándor 1869-es keltezésű szép portréja, amely megőrizte az utókornak a táncmester arcvonásait (lásd a poszt legelső képét).

 

A 135 oldalas könyvet 1871-ben új kiadásban, „tetemesen átdolgozva” és új címen ismét kiadta Wajdits, több mint 200 oldalon.

 

 

Érdemes hosszú alcímeivel együtt áttekinteni a címlapján közölt információkat, mert kiderül belőle, hogy ez már inkább Lakatos Károly könyve:

 

Címét a Wajdits kiadó valószínűleg azért változtatta meg, mert így beleillett kis sorozatába, amelyben elsőnek 1864-ben a Rajta fiúk vigadjunk, majd a Rajta lányok mulassunk kötetei jelentek meg.

Bár Károly átdolgozásában a könyv tartalma oldalszám szerint gazdagodott, ez mégis inkább hátrányára vált, mert főleg az elméleti fejtegetéseket bővítette, a táncleírásokat viszont korlátozta. Szemlélete is jóval maradibb, mint apjáé. Az utókor azt viszont értékelheti beavatkozásában, hogy a magyar tánctörténettel foglalkozó oldalakon máshol nem publikált életrajzi adatokat közöl apja származásáról, családjáról, pályakezdéséről.

Elképzelhető, hogy abban az időben, amikor a szellemi tulajdont még nem védte szerzői jog, Károly – az akkor még bőven a pályán működő – apja beleegyezése nélkül végezte el ezt az átdolgozást. S ez már valóban csak hipotézis, de mivel 1892-ben az öreg táncmester temetése után a köszönetnyilvánítást csak nevelt gyermekei, Adrien és Zoltán írták alá, ez mutathat arra, hogy Károly – emiatt? – nem lehetett jóban apjával.

 

Mivel Lakatos Károly is kötődött Nagykanizsához, írásomat az ő sorsával zárom.

 

Lakatos Károly (1853-1914)

 

Az 1853. július 23-án Győrben született fiú az 1860-as években – míg apja rendszeres tánctanfolyamokat tartott városunkban – a kanizsai piarista gimnáziumba járt. Apja táncosnak nevelte, ő is közreműködött fellépésein és besegített tanfolyamaiba, sőt, mint láttuk, később táncos könyvét is átdolgozta és kiadta. Ám Károly neve nem táncosként, hanem ornitológusként és vadászként maradt fenn a magyar kultúrtörténetben. Valószínűleg ennek eredete is apjához kötődik, akiről még idős korában is írta a szegedi sajtó, hogy szenvedélyes vadász. Károly viszont professzionális szinten lett az, a selmecbányai akadémián szerzett erdész- és vadászmester diplomát. Egymás után jelentek meg könyvei. Nagyon sok cikk szerzője is volt, amelyek különböző folyóiratokban láttak napvilágot, országos hatókörű szaklapokban és szegedi lapokban. Pályájának különlegessége, hogy írásai Angliában a hazainál jóval nagyobb sikert és elismerést értek el, rendszeresen közölte őket az egyik legelőkelőbb angol vadász- és sportlap, a Field, melynek szakreferense és munkatársa volt.

Utókorában több lexikonban szerepel, folyóiratcikkek is szólnak róla, sőt, 1997-ben Czvalinga István tollából egy kismonográfia is napvilágot látott róla, ám érdekes módon egyik sem írt (nem tudta, vagy nem tartotta fontosnak írni?) családjáról, táncművész apjáról és saját táncos múltjáról. Pedig egészen bizonyosan Lakatos Sándor fia volt a Magyarország orvmadárfaunája és más kötetek szerzője. Ezt az a kis történet is alátámasztja, miszerint nem sokkal Kanizsáról való elköltözésük után Károly egy hatalmas parlagi sast lőtt Szeged környékén. Mint a Zalai Közlöny 1872. július 14-i számában megírta, apja szerette volna, ha egykori iskolája, a kanizsai piarista gimnázium szertárának ajándékozza; ám a hatalmas madár kitömése nem sikerült, így a szándék meghiúsult.

Károly 1875-ben megnősült, a hódmezővásárhelyi zenede igazgatójának lányát, Kristoffy Gizellát vette feleségül; egy lányának találtam nyomát, az 1878-ban született Vandának.

 

Sorsa hasonlóan alakult, mint apjáé: vadász-szakíróként elismertséget vívott ki, ám utolsó éveit ő is nehéz anyagi körülmények között élte le, amelyet még súlyosbított gyógyíthatatlan betegsége, az idegsorvadás, amelynek következtében elborult elmével halt meg 1914. április 15-én. Másnap így írt a szegedi Délmagyarország hírlap:

 

Lakatos Károly, az ismert nevű szegedi ornithológus, ma délelőtt Budapesten a Moravcsik-féle szanatóriumban meghalt. Lakatos Károly évtizedeken keresztül Szegeden élt és innen küldözgette tárcáit, elbeszéléseit, vadászati és erdészeti szakközleményeit a fővárosba, ahol a lapok szívesen helyt adtak nagy tudásról és írói készségről tanúságot tevő közleményeinek. Több szakmunkát is írt, amelyek nagy elismerést arattak országszerte. Az utóbbi években Lakatos Károly teljesen elszegényedett és utolérte a magyar tudós sorsa: a városi muzeumban foglalatoskodott csekély fizetésért és megfeszített erővel kellett dolgoznia a megélhetésért. Betegsége nem régen munkaképtelenné tette, ma pedig a halál megváltotta szenvedéseitől.

A budapesti Kozma utcai Új köztemető egyik félreeső zugában helyezték örök nyugalomra. Temetésén özvegyén kívül alig néhányan voltak... Az utókor, pontosabban a Vadász Könyvklub Egyesület 1997-ben méltó síremléket állíttatott – ha nem is pontosan földi maradványai fölé, mert azt már bizonyosan nem lehetett kinyomozni, de legalább a parcellába, ahol eltemették.

 

A Vadász Könyvklub Egyesület facebook-oldaláról

 

 

 

 

Felhasznált irodalom:

Elekesné Weber Edit: Magyar táncok: vezérkönyv a magyar tánc tanításához. Bp. szerzői kiadás, 1935

Kaposi Edit: A magyar társastánc-szakirodalom forráskritikai vizsgálata 1. = Tánctudományi tanulmányok 1984-1985. Bp. Magyar Táncművészek Szövetsége, 1985

Tóth Tamás: Csongrád megye temetőiben nyugvó jeles személyek adattára. Szeged, szerzői kiadás, 2008

Czvalinga István: Lakatos Károly emlékezete. Bp. TerraPrint, 1997

100 éve született Rácz Alajos 4.

A mai, utolsó folytatásban Rácz Alajos zeneiskolai korszakát szeretném bemutatni.

Ehhez kicsit kanyarodjunk vissza az időben. Rácz Alajos már a háború előtt óraadóként több iskolában is tanított, bár nem mindenhol éneket - a tanonciskolában például közismereti tárgyakat, de hát nyilvánvalóan kellett a pénz... Ám a 30-as évek második felében már iskolai énekkart is vezetett, az akkori II. körzeti elemi iskolában - ez a mai Rozgonyi Iskola. Velük vett részt a Ketting Ferenc által 1937-ben megszervezett legelső nagykanizsai Éneklő Ifjúság hangversenyen. Ott Kodály Karácsonyi pásztortáncát énekelték, azt a gyönyörű kis darabot, amit éppen a 2. folytatás végére tettem fel hallgatni valónak :)

Az elmúlt alkalommal írtam, hogy mint kántor 1948-ig működhetett. Az akkori politikai változások idején zaklatták, megfélemlítették, a Szent Imre Kórust kormányhatározattal feloszlatták. Szerencsére maradt számára kivezető út, hiszen zeneakadémiai végzettséggel rendelkezett. Rövid ideig a Zrínyi iskolában tanított éneket, majd kezdetben óraadó, 1950-től pedig rendes tanára lett a nagykanizsai Állami Zeneiskolának. Innét ment nyugdíjba 1975-ben.

Ebben az intézményben ugyanazt a "vonalat" folytatta, mint egyházkarnagyként, a kodályi zeneoktatási koncepció gyakorlatban való bevezetését. Ennek módszereit a szolfézs tanáraként Kanizsán ő vezette be, próbálta ki a gyakorlatban és terjesztette. Nyugdíjba vonulásakor elmondhatta, hogy mintegy 5000 növendéke volt, köztük a zeneiskola akkori tanári karának háromnegyed része...

Amikor néhány héttel korábban e sorozat első részét közzétettem, két reagálás is érkezett egykori tanítványaitól. Bár ezeket ott el lehet olvasni a kommentárok rovatban, a lényegüket ide is bemásolom, annyira fontosnak, informatívnak tartom őket, s egyúttal remekül felidézik az akkori légkört és Lojzi bácsi személyiségét:

Én összhangzattant tanultam tőle a Zeneiskolában, neki köszönhetem, hogy belelátok a harmóniák világába. [...] Minden óra után rohantam haza, hogy az otthoni pianínón a frissen tanultakat gyakorolhassam.
A másik kapcsolatom Lojzi bácsival a Vegyipari Technikum Zenekarához (ilyen is volt!!!!) fűződik. Bár csak egyszerűbb vonós darabokat játszottunk, de ez, és azt megelőzően az Úttörőzenekar volt az előszoba a Szimfonikus Zenekarhoz, amelybe bekerülni akkoriban nagy megtiszteltetés volt.

Lojzi bácsi a vegyipari technikum vonószenekara élén

Egy másik volt növendéke így emlékezett:

Szeretett Lojzi bácsitól nagyon sok évig tanultam szolfézst, zenetörténetet, és összhangzattant. [...] Nagyon szigorú, de igazságos tanár volt. A szigorára jellemző, hogy a tábla mögött feleltünk, hogy ne tudjunk súgni egymásnak. [...] A zene szeretetét már általános iskolás korunkban belénk nevelte a régi Művelődési házban tartott vasárnapi matiné-hangversenyeken, Ő szokta ismertetni az adott zeneművek keletkezésének történeti előzményeit.

Újra megköszönöm a véleményeket és az első kommentelőnek az értékes és ritka fényképet külön is. A kép, a lányok szoknyahosszából és egyéb jelekből ítélve szerintem 1969/70 körül készült :)

A két emlékezés felidézi, hogy a szolfézstanítás mellett Lojzi bácsi vezette a zeneiskola úttörőzenekarát, az akkori vegyipari technikum vonószenekarát és foglalkozott zenei ismeretterjesztéssel. Mindezek mellett még a 60-as évek elején tagja volt egy országos munkacsoportnak, amely az alsó fokú zeneoktatás reformján dolgozott. Később általános iskolai megyei szakfelügyelő is lett és vezette a kanizsai zeneiskola mellett működő zeneoktatói munkaközösséget. S ha jól emlékszünk az előző folytatásra, másfél évtizeden át, 1967-ig még az országos hírű olajbányász vegyeskarnak is ő volt a karmestere! Szívügye volt a népzene, a népzenei ismeretterjesztés. Még nyugdíjas éveiben is sokat járt a környező falvakba, segíteni az ottani pávaköröket, kórusokat.

Lojzi bácsi élete hetvennegyedik évében, 1986. június 17-én hunyt el, két nappal szeretett felesége halála után. Philemon és Baucis... 

A sorozathoz felhasznált források:
 
Csizmadia Ferenc nyugdíjas nagykanizsai tanár szóbeli közlései, 2009
Csizmadia Ferenc: A nagykanizsai "Jézus Szíve" plébánia templomban működő Szent Imre Kórus története. Kézirat,1988
Gábor Jenő: Szemelvények Nagykanizsa amatőr zenei- és énekkari életéről. Kézirat, 1970 körül
Jubileumi évkönyv. 50 éves a nagykanizsai zeneiskola. Zalaegerszeg, 1976
Horváth Ildikó: Szolfézzsal, népdal-mentéssel, mű-ismertetéssel. 40 év a zenekultúra terjesztésének szolgálatában. = Zalai Hírlap 1971. június 28.
Kocsis Katalin: Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye. Nagykanizsa, 2009
N. V. Sz. É. forgatókönyvek 1907-1957. Összeáll. a nagykanizsai Vasutas Kulturotthon vezetősége, 1957
A nagykanizsai Szent Imre Kórus évkönyve. Kézirat, 1946
T. A.: Emberek, dalok, évtizedek. = Zalai Hírlap 1975. április 13. 

 

Blogszületésnap

Ma két éves a blogom!

Ebből az alkalomból evezzünk kicsit könnyedebb vizekre, de mégis maradjunk a legnagyobbaknál: elsősorban fő kedvencemnél, Plácido Domingónál, akihez a csodálatos hegedűművész, Itzak Perlman társul. A most megtalált videoklip bónuszként még Nagykanizsához is kapcsolódik. Ennek külön örülök, hiszem városom zenei életének történetével már elég sokat foglalkoztam itt a blogban. Többek között egy hosszú sorozatot szenteltem Sigmund Romberg apjának, Rosenberg Ádámnak, s rajta keresztül persze világhírűvé vált fiáról is írtam.

A következő dal az ő Diákherceg (The Student Prince) című operettjének szerenádja. Ezt hangszerelték át Domingo és Perlman számára, de maga a dallam teljesen eredeti Romberg :)

Íme:

100 éve született Rácz Alajos 3.

A Nagykanizsán 1912. november 26-án született Rácz Alajos kántor, karnagy, zenetanár életét eddig két részben követtük nyomon itt a blogon. Először családjáról és viharos pályakezdéséről írtam, majd kántori munkásságáról szóltam. A kanizsai felsőtemplomban működve több jelentős újítást vezetett be, alkalmazva a Zeneakadémián megismert "új időknek új dalait", Kodály Zoltánnak és körének eszmeisége alapján. Rácz Alajos a felsőtemplom keretében 1941-től kiváló kórust is vezetett.
A háborús évek nehézségei után e kórus - s egyúttal a templom zenei élete még fellobbanhatott egy rövid időre. Kanizsa 1944-ben megszűnt legjobb énekkarának, a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör kórusának számos tagja "átigazolt" a templom Szent Imréről elnevezett, a háború következtében megcsappant létszámú kórusába.
Bár az, hogy a Felsőtemplom keretei között működött az énekkar, nem jelenti azt, hogy költségvetési keretet is kaptak volna. Gyakorlatilag önfenntartók voltak, csak a helyszínt kapták ingyen, egyéb költségeiket koncertjeik bevételeiből fedezték. A kántornak pedig nem járt külön díjazás ezért, az istentiszteleteken való zenei közreműködés mellett munkaköri kötelessége volt kórust is vezetni. Mindezt jól mutatja 1946-ban stencilezési eljárással kibocsátott évkönyvük... 
Olvassunk bele Rácz Alajos előszavába, amelyben elmeséli a kórus megalakulásának történetét: 

Már írtam, hogy Rácz Alajos zeneakadémiai tanulmányai során meleg kapcsolatot alakított ki mesterével, Bárdos Lajos zeneszerző-karnaggyal, akinek tiszteletére aztán Bárdos-napot rendezett Kanizsán, a zeneszerző személyes részvételével. Délelőtt valamennyi kanizsai - iskolai és felnőtt - kórus részvételével nagyszabású hangversenyt tartottak a gimnáziumban, ahol világi kórusművek hangzottak fel, majd délután ugyanezek az énekkarok egyházzenei hangversenyt adtak; természetesen mindkét alkalommal több Bárdos-mű is felhangzott a szerző vezényletével. A templomi koncert végén ötszáz dalos énekelte a zárókórust.

Mint a Zala (ami még ekkor is nagykanizsai hírlap volt!) megjegyezte, a nagykanizsai Bárdos-nap megrendezéséért Rácz Alajos kiváló karnagyunkat illeti elismerés és dicséret.

Mindez történt 1948. április 25-én, vasárnap, alig két héttel a "fordulat" előtt...

A Szent Imre Kórusnak ez lett utolsó nagyszabású fellépése. A hatalomátvétel után hamarosan kormányintézkedés szüntette meg az énekkart. Rácz Alajost is megfélemlítették, abbahagyta a kántori tevékenységet és pályafutását 1950-től az Állami Zeneiskolában folytatta. Csak zárójelben jegyzem meg, a nagyszerű kántor igazán otthonról hozta a munkásemberekkel való szolidaritást: apja, az első részben említett id. Rácz János a század első évtizedétől hosszú időn keresztül a vasutas kórus karnagya is volt és annak idején neki azért volt sok támadásban része, mert 1919-ben a munkásgyűléseken lelkesen vezényelte énekkara élén saját "Világszabadság" című kórusművét. Rácz Alajos templomi kórusának háború előtti légköréről pedig - saját szavai alapján - ezt írta egy újságíró (Zalai Hírlap 1975. április 13.): Ami másutt, más érintkezési formák közt e régi világban elképzelhetetlennek tűnt, náluk természetessé vált: borbélysegéd, ügyvéd, tanárember, üzemi munkás, cselédlány együtt énekelt Rácz Alajos első, hírneves kórusában. Ez a kis közösség száműzte a „nagyságozást” és az emberek közé sorompót emelő egyéb hivatalos hajbókolást.

Az 1945 utáni időkben, párhuzamosan a Szent Imre Kórus rövid utolsó fellobbanásával Rácz Alajos egy másik kórusnak, a MAORT énekkararának is a karnagya lett mintegy másfél évtizedre.

Külön fejezetet jelentenek Nagykanizsa zenei életének történetében az olajbányászathoz kapcsolódó művészeti csoportok. Szimfonikus zenekaruk 1946-ban alakult meg, 120 tagból álló vegyeskaruk is ekkoriban jött létre, mindkét csoport első karnagya Enge János, a leánygimnázium tanára volt. Miután ő elköltözött a városból, az üzem új karvezetőt keresett. Levélben fordultak Bárdos Lajoshoz, hogy ajánljon nekik valakit - ő pedig csodálkozva válaszolt, hogy nincs szükség az ő közbenjárására, hiszen egykori kedves növendéke, Rácz Alajos ott él Kanizsán, miért nem kérik fel őt? Így lett Rácz Alajos 1950-ben a MAORT Jó Szerencsét Munkás Dalkör karnagya. A kórus 1952-től Erkel Ferenc Kórus néven az olajipari művelődési házban működött. Rácz Alajos jó másfél évtizedig vezette az együttest, amelyet a bányász szakszervezet országosan legjobb kórusává tett. Kanizsai és megyei szerepléseik mellett több országos dalosfesztiválon szerepeltek kiemelkedő sikerrel, rádiófelvétel is készült velük. Bárdos továbbra is rajta tartotta szemét Rácz Alajos karnagyi tevékenységén, többször eljött új kórusához Kanizsára, vezette próbáikat - sőt, komponált is számukra.

Fejezzük be itt a mai részt. Legközelebb Rácz Alajos zeneiskolai éveit idézem fel.

Mai zenénk Bárdos Lajos egy népszerű feldolgozása, a Tábortűznél. Eredetileg cserkész-dal volt, de én úttörő-változatára is emlékszem :)