A Nagykanizsán 1912. november 26-án született Rácz Alajos kántor, karnagy, zenetanár életét eddig két részben követtük nyomon itt a blogon. Először családjáról és viharos pályakezdéséről írtam, majd kántori munkásságáról szóltam. A kanizsai felsőtemplomban működve több jelentős újítást vezetett be, alkalmazva a Zeneakadémián megismert "új időknek új dalait", Kodály Zoltánnak és körének eszmeisége alapján. Rácz Alajos a felsőtemplom keretében 1941-től kiváló kórust is vezetett.
A háborús évek nehézségei után e kórus - s egyúttal a templom zenei élete még fellobbanhatott egy rövid időre. Kanizsa 1944-ben megszűnt legjobb énekkarának, a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör kórusának számos tagja "átigazolt" a templom Szent Imréről elnevezett, a háború következtében megcsappant létszámú kórusába.
Bár az, hogy a Felsőtemplom keretei között működött az énekkar, nem jelenti azt, hogy költségvetési keretet is kaptak volna. Gyakorlatilag önfenntartók voltak, csak a helyszínt kapták ingyen, egyéb költségeiket koncertjeik bevételeiből fedezték. A kántornak pedig nem járt külön díjazás ezért, az istentiszteleteken való zenei közreműködés mellett munkaköri kötelessége volt kórust is vezetni. Mindezt jól mutatja 1946-ban stencilezési eljárással kibocsátott évkönyvük...
Olvassunk bele Rácz Alajos előszavába, amelyben elmeséli a kórus megalakulásának történetét:
Már írtam, hogy Rácz Alajos zeneakadémiai tanulmányai során meleg kapcsolatot alakított ki mesterével, Bárdos Lajos zeneszerző-karnaggyal, akinek tiszteletére aztán Bárdos-napot rendezett Kanizsán, a zeneszerző személyes részvételével. Délelőtt valamennyi kanizsai - iskolai és felnőtt - kórus részvételével nagyszabású hangversenyt tartottak a gimnáziumban, ahol világi kórusművek hangzottak fel, majd délután ugyanezek az énekkarok egyházzenei hangversenyt adtak; természetesen mindkét alkalommal több Bárdos-mű is felhangzott a szerző vezényletével. A templomi koncert végén ötszáz dalos énekelte a zárókórust.
A háborús évek nehézségei után e kórus - s egyúttal a templom zenei élete még fellobbanhatott egy rövid időre. Kanizsa 1944-ben megszűnt legjobb énekkarának, a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör kórusának számos tagja "átigazolt" a templom Szent Imréről elnevezett, a háború következtében megcsappant létszámú kórusába.
Bár az, hogy a Felsőtemplom keretei között működött az énekkar, nem jelenti azt, hogy költségvetési keretet is kaptak volna. Gyakorlatilag önfenntartók voltak, csak a helyszínt kapták ingyen, egyéb költségeiket koncertjeik bevételeiből fedezték. A kántornak pedig nem járt külön díjazás ezért, az istentiszteleteken való zenei közreműködés mellett munkaköri kötelessége volt kórust is vezetni. Mindezt jól mutatja 1946-ban stencilezési eljárással kibocsátott évkönyvük...
Olvassunk bele Rácz Alajos előszavába, amelyben elmeséli a kórus megalakulásának történetét:
 |
Mint a Zala (ami még ekkor is nagykanizsai hírlap volt!) megjegyezte, a nagykanizsai Bárdos-nap megrendezéséért Rácz Alajos kiváló karnagyunkat illeti elismerés és dicséret.
Mindez történt 1948. április 25-én, vasárnap, alig két héttel a "fordulat" előtt...
A Szent Imre Kórusnak ez lett utolsó nagyszabású fellépése. A hatalomátvétel után hamarosan kormányintézkedés szüntette meg az énekkart. Rácz Alajost is megfélemlítették, abbahagyta a kántori tevékenységet és pályafutását 1950-től az Állami Zeneiskolában folytatta. Csak zárójelben jegyzem meg, a nagyszerű kántor igazán otthonról hozta a munkásemberekkel való szolidaritást: apja, az első részben említett id. Rácz János a század első évtizedétől hosszú időn keresztül a vasutas kórus karnagya is volt és annak idején neki azért volt sok támadásban része, mert 1919-ben a munkásgyűléseken lelkesen vezényelte énekkara élén saját "Világszabadság" című kórusművét. Rácz Alajos templomi kórusának háború előtti légköréről pedig - saját szavai alapján - ezt írta egy újságíró (Zalai Hírlap 1975. április
13.): Ami másutt, más érintkezési formák közt e régi világban elképzelhetetlennek tűnt, náluk természetessé vált: borbélysegéd, ügyvéd, tanárember, üzemi munkás, cselédlány együtt énekelt Rácz Alajos első, hírneves kórusában. Ez a kis közösség száműzte a „nagyságozást” és az emberek közé sorompót emelő egyéb hivatalos hajbókolást.
Az 1945 utáni időkben, párhuzamosan a Szent Imre Kórus rövid utolsó fellobbanásával Rácz Alajos egy másik kórusnak, a MAORT énekkararának is a karnagya lett mintegy másfél évtizedre.
Külön fejezetet jelentenek Nagykanizsa zenei életének történetében az olajbányászathoz kapcsolódó művészeti csoportok. Szimfonikus zenekaruk 1946-ban alakult meg, 120 tagból álló vegyeskaruk is ekkoriban jött létre, mindkét csoport első karnagya Enge János, a leánygimnázium tanára volt. Miután ő elköltözött a városból, az üzem új karvezetőt keresett. Levélben fordultak Bárdos Lajoshoz, hogy ajánljon nekik valakit - ő pedig csodálkozva válaszolt, hogy nincs szükség az ő közbenjárására, hiszen egykori kedves növendéke, Rácz Alajos ott él Kanizsán, miért nem kérik fel őt? Így lett Rácz Alajos 1950-ben a MAORT Jó Szerencsét Munkás Dalkör karnagya. A kórus 1952-től Erkel Ferenc Kórus néven az olajipari művelődési házban működött. Rácz Alajos jó másfél évtizedig vezette az együttest, amelyet a bányász szakszervezet országosan legjobb kórusává tett. Kanizsai és megyei szerepléseik mellett több országos dalosfesztiválon szerepeltek kiemelkedő sikerrel, rádiófelvétel is készült velük. Bárdos továbbra is rajta tartotta szemét Rácz Alajos karnagyi tevékenységén, többször eljött új kórusához Kanizsára, vezette próbáikat - sőt, komponált is számukra.
Fejezzük be itt a mai részt. Legközelebb Rácz Alajos zeneiskolai éveit idézem fel.
Mai zenénk Bárdos Lajos egy népszerű feldolgozása, a Tábortűznél. Eredetileg cserkész-dal volt, de én úttörő-változatára is emlékszem :)
Mai zenénk Bárdos Lajos egy népszerű feldolgozása, a Tábortűznél. Eredetileg cserkész-dal volt, de én úttörő-változatára is emlékszem :)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése