Kellemes húsvéti ünnepeket!

Amikor ezeket a sorokat írom, mindenki szenved, vagy legalább is bosszús a hidegtől és a hótól. Talán húsvétkor már szebb idő lesz...

Ezért is gondoltam, hogy addig is legalább virtuálisan látogassunk el a szicíliai tavaszba Mascagni Parasztbecsületének húsvéti kórusával. Az operából csodálatos filmet készített Franco Zeffirelli 1982-ben Plácido Domingo és Jelena Obrazcova főszereplésével. Benne a szereplők, jellemek, szituációk kongeniális megjelenítése mellett – mint ebben a kis részletben is látható – szabályos néprajzi hitelességgel mutatta meg egy szicíliai falu mindennapjait.

A kórusrészlet 7 perc 50 másodperc körül kezdődik:




Ide másolom a libretto részletét: 

Regina coeli, laetare, Halleluja!
Quia quem meruisti portare, Halleluja!
Zengjünk himnuszt az Isten fiának,
Aki sírját dicsőn feltöré,
A halálból új életre támadt 
S fényözönbe repült fölfelé!

Ezzel a zenével kívánok minden kedves Olvasómnak kellemes húsvéti ünnepeket és kívánok végre igazi tavaszt...

Utóirat: A posztot még tegnap írtam. Ma, csütörtökön, amikor közzé is teszem, már reményteljesebb az idő :) 

Milyen apa Plácido Domingo?

Egészen friss esemény, hogy Plácido Domingo 72 évesen! ismét új szerepben mutatkozott be a New York-i Metropolitanben. Ez a szerep a Traviata apafigurája, Giorgio Germont.

Sajnos, az előadást eddig még nem közvetítették élőben, nem tudom, készült-e, vagy még készül-e róla videofelvétel. Hangban néhány fontos részletéhez azért máris hozzá lehet jutni kedvenc videomegosztó portálunkon, így idősebb Germont nevezetes áriájához is:

Mint látszik, a Met még mindig Willy Decker 2005-ös rendezésében játssza a Traviatát. Ez a változat a Salzburgi Ünnepi Játékokra készült. Az akkori előadás – nyugodtan kimondhatjuk –, az egyetemes operatörténetbe is bevonult, ebben vált Anna Netrebko gyakorlatilag egyetlen estén a 21. század operadívájává. Akkor Thomas Hampson énekelte idősebb Germont-t, eredendően rokonszenves egyéniségét sikeresen elfojtva merev, fantáziátlan nyárspolgárnak ábrázolva az apát, aki inkább képes fiát szerencsétlennek és boldogtalannak tudni, mint hogy a külvilág szemében folt essen családja becsületén.

A rendkívül érdekes rendezésbe most nem szeretnék részletesen belemenni, ez önmagában is megérne egy posztot. Mindenesetre Willy Decker kiszakította az operát eredeti környezetéből, maivá, azaz gyakorlatilag kortalanná, egyetemesebbé tette. Ezáltal a konfliktusok és a jellemek sokkal kiélezettebbekké váltak. A rendezői koncepció meghatározó látványeleme a hatalmas óra, amely állandóan jelzi Violettának és a nézőnek is, hogy a lány végig versenyt fut az Idővel, a Halállal, aki megszemélyesítve is végig színen van, s az utolsó jelenetben konkrét szereplővé, Violetta orvosává válik.

Összehasonlításként érdemes a salzburgi előadásban megkeresni ugyanazt a jelenetet, idősebb Germont áriáját és a rákövetkezőket, ami 1 óra 6 perc 20 másodperc körül kezdődik és összehasonlítani a friss előadással.

Nos, ezen a ponton lennék kíváncsi Domingo szerepfelfogására. Amióta bariton szerepeket énekel, jó néhány apafigura került repertoárjába. Ám ezek az apák többnyire nagy lelkek, mint például Boccanegra, aki megleli a módot, hogy politikai hitvallását és lánya iránti szeretetét, annak az ő ellenségéhez fűződő szerelmét kezelni és összeegyeztetni tudja. Ám Giorgio Germont nyárspolgár, neki csak családja jó híre a fontos, nem a boldogsága, és képes habozás nélkül érzelmileg megzsarolni Violettát. Igaz, közben meglátja a lány igazi lényét is, úgyhogy azért nem teljesen embertelen. Amikor később fia nyilvánosan megalázza Violettát, elítéli őt. A legvégén helyrehozni is megpróbálja az éppen általa gerjesztett konfliktust, csak már későn. Idősebb Germont megszemélyesítőjének tehát elég kényesen kell lavíroznia a társadalom elvárásainak való megfelelés ábrázolása és az emberség megmutatása között. Az eredeti előadásban Thomas Hampson a ridegséget hangsúlyozta, aki a nagy zsarolási jelenet végén, amikor Violetta beleegyezik, hogy elhagyja Alfredót, csupán annyit kérve tőle, hogy mint lányát, úgy ölelje meg, hogy legalább egy pillanatra ő is érezhessen családi összetartozást – akkor Hampson/Giorgio Germont ezt a gesztust először nem is bírja megtenni, majd amikor Violetta közeledik hozzá, szinte viszolyogva reagál (55' 15" és 59' 55" között). Nem tudom, Domingo hogy csinálja például ezt a jelenetet, érdekes lenne látni. Lehet, hogy ő joviálisabb apát formál Germont-ból és az emberségére teszi a hangsúlyt. Persze, Domingo korábban énekelte Alfredót színpadon és a pazar Zeffirelli-filmben egyaránt, úgyhogy pontosan ismeri és át is élte az ő lelkiállapotát, érzelmeit. A mostani előadásban az ő jelenetét megmutató részlet alapján úgy látom, a fiával való nagy összecsapásban mintha kevésbé lenne agresszív Hampsonnál. Ugyanakkor, bár éppen az a rész nem vehető ki pontosan, úgy tűnik, az apai pofon itt is elcsattan (5' 48" körül), ami viszont ellentmond a joviálisabb apafelfogásnak.

Szóval van itt kérdés bőven, mindenképpen nagyon szeretném látni videofelvételen a teljes előadást...

1848. március 15-én este a Nemzeti Színházban

Nemzeti ünnepünk kapcsán ma az eseményeknek egy olyan oldaláról beszéljünk, amiről ritkán szoktak megemlékezni. Arról, hogy március 15-ének estéjén milyen zenéket hallhatott az, aki jelen volt a Nemzeti Színházban.

A helyszín:

A Nemzeti Színház akkor alig valamivel több, mint tíz esztendeje állt a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán. Jórészt közadakozásból emelték és már maga a létezése is a magyar nemzeti függetlenséget, a magyar nyelv és a nemzeti kultúra erejét jelképezte. Elég sokáig mind a prózai, mind a zenés színjátszás otthona volt, ami bizony súrlódásokat is okozott a két ágazat között. Csak több évtized elteltével épülhetett fel először a zenés népszínmű otthona, a Népszínház (1875), majd az Operaház (1884).

Az est karmestere:

Erkel 1845-ben - Barabás Miklós rajza

Erkel Ferenc, aki 1848 márciusában harmincas évei végét taposta, a Nemzeti Színház főzeneigazgatója volt. Mint zeneszerző, két operáját mutathatta be színházában. 1840-ben a Bátori Máriát, amely szép magyaros címe ellenére idegenből átvett fiktív történetet beszélt el zenében. Ám premierjének napján nevezték először az addig Pesti Magyar Színház névre hallgató épületet és intézményt Nemzeti Színháznak. Erkel első operájával mintegy beletanult a mesterségbe, s annak tanulságait remekül hasznosította következő dalművében, az 1844-ben színre került Hunyadi Lászlóban. Ezt a művét már joggal nevezhetjük első magyar nemzeti operánknak.

1848 forradalmi estéjének zenei előzményei közé tartozik, hogy Bartay Endre színigazgató 1843-ban, majd 1844-ben pályázatot hirdetett nemzeti költeményeink, a Szózat és a Himnusz megzenésítésére. Mint azóta is minden magyar tudja, a Szózat pályázatot Egressy Béni, a Himnuszét pedig Erkel Ferenc nyerte. Dallamaik, ha nem is azonnal, mert kellett némi idő az akkori kommunikációs körülmények között, de elterjedtek és utat találtak a zsűri után az egész nemzet szívébe.

A tervek és a valóság:

1848. március 15-nek estéjére a Nemzeti Színházban a Két anya gyermeke című színmű előadása volt kitűzve, amiben a Nemzeti prózai társulatának szinte minden nagy művésze játszott: Szentpétery Zsigmond, Egressy Gábor, Lendvay Márton, Laborfalvi Róza. A szereplők között volt Egressy Béni is, aki afféle színházi mindenesként zeneszerző, betanító, színész, operaénekes, rendező is volt egyben.
Íme, az aznapi  plakát:

Forrás: dka.oszk.hu

A falragasz e példányából aztán történelmi dokumentum lett, hiszen rávezették a tervezett műsorváltozást. Március 15-én a déli órákra nyilvánvalóvá vált, hogy a nap történései nem egy korabeli bulvárdarabot igényelnek esti műsorként. Így az igazgatóság, azaz személyesen Bajza József, a Nemzeti prózai részlegének igazgatója elrendelte, hogy Katona József Bánk bán-ját kell játszani (Erkel Bánk bán-ja akkor még éppen csak formát ölteni próbálkozó terv volt, bár Egressy Béni talán már megírta a librettót).

Az aznapi plakátra kézzel ráírták, előrelátóan, múlt időben, hogy helyette a Bánk bán került színre (a "Darabváltozás" bélyegző nyilván jóval később kerülhetett rá). Ám ez is csak terv maradt. Az előadás ugyan elkezdődött, viszont amikor megérkezett a színházba a Táncsics Mihályt kiszabadító tömeg, még a Bánk bánt is félbe kellett hagyni. A színházban történteket a korabeli Pesti Hírlap így írta meg:

A sajtó-szabadság kivívásából és Stancsics kiszabadításából megérkezett nép betódul, minden padok megtelnek, a fulladásig nyomott népnek a páholy-tulajdonosok nyújtanak le kezet s emelik fel magukhoz. Kiáltások hangzanak: "Halljuk a Rákóczi indulót!" Egressy Gábor Petur bán maszkjában kiáll a közönség elé és megkérdi: "Folytassuk a Bánk bánt, vagy énekeljünk a Hunyadi Lászlóból?" Újabb kiáltások: "Halljuk a Hunyadit, a Marseillaiset, a Rákóczit, a Himnuszt...!" Majd a kiáltások elhallgatnak, a várakozás csendje üli meg a termet. Erkel beinti a "Meghalt a cselszövő"-t, a tömeg Metternichet átkozza. Aztán a Himnusz következik, majd a Rákóczi és a Marseillaise. Füredy népdalokat énekel, aztán újra felcsendül a Himnusz, a Szózat, a Marseillaise, a Rákóczi; ki tudja hányszor, szinte a végkimerülésig..."

Füredi Mihályt is Barabás Miklós rajzolta le

Kis kiegészítés: a népdalokat – azaz minden valószínűség szerint inkább népies magyar műdalokat – éneklő Füredi Mihály a magyar operajátszás egyik kiemelkedő baritonja, a kovácsmesterből lett operaénekes volt.

A Pesti Hírlap egy későbbi lapszámából még kiderül egy zenei adalék: a tömeg kikövetelte Erkeltől, hogy a zenekar játssza el Hunyadi hattyúdalát. Ez egy lassú verbunkosra épülő tragikus közzene, amely az operában Hunyadi László elfogása után hangzik fel.

Történt még más is azon az estén a Nemzeti Színház színpadán: ekkor, gyakorlatilag a közönség színe előtt szeretett egymásba a Táncsics kiszabadításából és hazakíséréséből csapzottan, sáros csizmában odaérkezett Jókai Mór és a Bánk-beli Gertrud királyné jelmezét viselő Laborfalvi Róza...

Mai zenénk Erkel Hunyadi nyitányának részlete, éppen a Meghalt a cselszövő dallamával indul:

A pénzhamisító hegedűs

Mai történetem arról szól, hogy azért a muzsikusok sem voltak mindig angyalok :)

1920 nyarán történt Nagykanizsán, hogy egy fiatal, kifejezetten jó hegedűst letartóztattak pénzhamisításért.

Pesek Ignácnak hívták, bár nevét Peschek és Pessek alakban is lehetett olvasni a helyi sajtóban. Állítólag Szarajevóban született, de Nagykanizsára egy cseh katonai alakulat önkénteseként keveredett 1917-ben, hogy aztán néhány évre meg is telepedjen nálunk. Jóképű, snájdig, jól öltözködő, úriasan viselkedő, harminc év körüli fiatalember volt. Kezdett magyarul is tanulni és úgy tűnt, a város befogadta. Főfoglalkozásként zenét tanított az akkoriban néhány évig városunkban működő katonai reáliskolában (mert akkoriban ott is, sőt, a kereskedelmi iskolában is tanítottak zenét...), amely a régi víztorony közelében álló laktanyaépületekben működött. A tanítás mellett többször fellépett különböző hangversenyeken, ahol például Paganinit is játszott, s még az is előfordult, hogy zenekedvelő hölgyek babérkoszorúval ajándékozták meg. Az úri társaság is kedvelte. Akkoriban Kanizsa a házimuzsikálás mekkájának számított és Pesek gyakran kapott meghívást illusztris családokhoz zenei estélyekre.

Ekkor ütött be a mennykő és derült ki Pesek titkos tevékenysége...

A kanizsai rendőrség látókörébe került egy Göntér nevű pincér, akinek nem volt állása, ám ahhoz képest jó színvonalon élt. Gyanús lett amiatt is, hogy rengeteget járkált a környékbeli falvakba és sejthető volt, hogy rosszban sántikál. Így lakását megfigyelés alá helyezték. 1920 egy szép júliusi reggelén Pesek lépett ki tőle, szokás szerint hegedűtokkal a kezében. Amikor igazoltatták és megmotozták, megtörtént a nagy lebukás. Kiderült, hogy a hegedűtokban rengeteg hamisított pénz rejtőzött.

Hogy megértsük a pénzhamisítás lényegét, egy kis történelmi leckére van szükségünk. 1920 júliusát meglehetősen kaotikus időszak előzte meg: a világháborús évek, 1918 őszén az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, a Károlyi-kormány, utána a Tanácsköztársaság 133 napja, végül pedig 1920 júniusában Trianon.

A Monarchia felbomlása azt is jelentette, hogy többek között pénzügyileg is elszakadtunk Ausztriától. Érvényben maradtak a korábbi, még az Osztrák-Magyar Bank által kibocsátott bankjegyek, ám csak hivatalos felülbélyegzéssel.

Itt van például egy 1920-ban használatos felülbélyegzett 10 koronás:

Jól látszik a bélyegző, ami nem tűnik különösebben bonyolult mintájúnak, szinte kínálta magát hamisítani...

Nos, Pesek és társai nem magát a bankót hamisították, hanem a bélyegzést, de voltaképpen ez is pénzhamisítást jelentett. Bandájuk tagjai járták a Kanizsa környéki falvakat, az egyszerű falusi emberektől szereztek, csaltak ki felülbélyegezetlen pénzeket, amit aztán ők láttak el bélyegzővel és hoztak forgalomba. Azokat a bankjegyeket akkor már nem lehetett volna hivatalosan lebélyegeztetni, mert lejárt az erre előírt határidő, ezt használták ki. Később kiderült, hogy nemcsak ők... A falvakban egyébként az emberek tájékozatlansága, illetve az új rendszer iránti bizalmatlansága következtében maradtak jócskán lebélyegezetlen bankjegyek, mert hivatalosan már érvénytelenné váltak. A Zalai Közlöny szerint Pesek csapata több milliós nagyságrendű hamisítást követett el ilyen módon.

Hogy Pesek milyen helyet foglalt el a banda hierarchiájában, nem lehet pontosan tudni. Volt, hogy őt tartották a banda egyik fejének; ő maga persze későbbi kihallgatásain igyekezett kisebbíteni "érdemeit", és azt vallotta, hogy egyébként is ki akart szállni a buliból, csak nem engedték. Viszont – szintén a helyi újságok szerint – ő volt az, aki a bélyegzőt és a bélyegzéshez szükséges egyszerű szerkentyűt készítette, vagy szerezte. A nyomozás során meg is mutatta a rendőröknek, hogy hol rejtette el őket: stílszerűen egy nagybőgő tokjában... Az is kiderült, hogy Peseknek nem ez volt az első svindlije: zenélésből származó jövedelmét korábban meglehetősen nagy volumenű csempészettel egészítette ki Kanizsa és a Murán túli területek között.

Az ügy amiatt is nagy port vert fel városunkban, mert a bandában több jó házból való fiatalember is részt vett... Többeket letartóztattak és folytak a vizsgálatok, kihallgatások.

Ebben az időben a rendőrség az úgynevezett városházi bérházban működött, a mai Ady utca 1. alatt, amely épület akkor a Fő utca és az Ady utca sarkán álló, 1945-ben leégett szép városházánkhoz csatlakozott. Bent az udvaron voltak a börtöncellák az előzetesben levők számára.

Letartóztatása után körülbelül egy héttel, július 23-án Pesek vakmerő szökésre határozta el magát: amikor mosdóvizet venni vitték a rabokat az udvarra, eldobta a kancsót és kirohant a bérház Ady (akkor Kazinczy) utcai kapuján. Átfutott a Posta akkor még üres telkén, majd a Király utcán át Kiskanizsa felé igyekezett. Az őrök persze üldözőbe vették. Pesek a Király utcában berohant egy ház udvarára, amelyben akkor szappangyár működött. Ott egy hatalmas hordót talált, tele szennyvízzel. Beleugrott és teljesen elmerült a biztosan nem túl jó illatú folyadékban. Ám a szemfüles rendőrök észrevették a felfelé szálló buborékokat. Így szegény Peseket, mint egy ázott ürgét nyakoncsípték és visszavitték a fogdába...

Itt van az egyik újságcikk, amelyben minderről beszámoltak:

Zalai Közlöny 1920. július 24.

De folyamatosan tudósított a történtekről a Zala is, így a két újságból próbáltam meg összerakni a történteket.

Aztán teltek a hetek, folyt a nyomozás. Már november vége volt, amikor egy alkalommal Peseket újra kihallgatásra vitték. Akkoriban a bíróság és az ügyészség a mai Bolyai Általános Iskola, azaz a régi Zöldfa szálló falai között működött – éppen ott, ahol régen annyi hangverseny és bál volt még a szálló fénykorában (erről már írtam itt a blogban). Amikor vége lett a kihallgatásnak, két őr kísérte Peseket vissza a fogdába. A Zöldfa Bátori utcára néző kiskapuján léptek ki, amikor Pesek ismét akcióba lépett. Könyékkel megtaszította az őröket, rájuk csapta a kaput és futásnak eredt. Átugrotta a Bátori utca útbaeső házának alacsony deszkakerítését és újra Kiskanizsa, azaz távolabbi fő célja, a Mura folyó felé szaladt. Az őrök persze most is futottak utána. Állítólag háromszor is rálőttek, de nem találtak, mert közben ők is szaladtak. Ez szerencse volt, mert járókelők is voltak arrafelé. Így Peseknek sikerült némi előnyre szert tenni, amit aztán tovább fokozott.

Ha az ember olvassa a kanizsai újságokat, szabályos folytatásos krimiben érezheti magát, ahogyan követi az eseményeket július közepe óta. Pesek szökése után jöttek is a híresztelések: állítólag találtak egy szénaboglyát, ahol pihenhetett valamennyit, aztán látni vélték, vagy tényleg látták Szepetneken, majd Rigyácon. Lovas rendőrök vették üldözőbe és bizony mégsem találták meg. Vakmerő szökése elnyerte jutalmát: sikerült átjutnia a Murán, valószínűleg korábbi csempész-kapcsolatai révén. Tíz év múlva a Zalai Közlöny valóságos filmjelenetként idézte fel a sztorit: szerinte már Pesek nyomában voltak a lovasrendőrök, amikor az utolsó pillanatban, kabátját levetve beleugrott a Murába, átúszta, és a túlsó partról még vissza is integetett tehetetlen üldözőinek. Ha belegondolunk, hogy akkor december legeleje volt, nem tartom túl valószínűnek, hogy tényleg így zajlott le, inkább az újságíró fantáziája működhetett. A lényeg azonban igaz.

1921-ben került sor az ügy bírósági tárgyalására. Ennek kapcsán írta a Zalai Közlöny, hogy Pesek állítólag a zágrábi operaház zenekarában hegedül, majd újabb tíz év múlva azt, hogy valahol cseh földön kamatoztatja zenei tehetségét...

A tárgyalásra már csak a "kis halak" maradtak a börtönben, ugyanis a pincér már a letartóztatása előtt megpattant. A maradék vádlottakat pedig nagyrészt szabadon engedték, beszámították büntetésükbe az előzetes letartóztatásban töltött hónapokat. Így ültek el az ügy hullámai...

Később még volt egy érdekes utójáték. Az említett, és még a letartóztatások előtti utolsó pillanatban megszökött Göntér nevű pincér időközben Alsólendván kocsmát nyitott. Eltelt tíz év, úgy gondolta, hogy most már baj nélkül visszajöhet, legalábbis pár napra, mert honvágya volt, és mert Kanizsán akart bort vásárolni kocsmája számára. Akkoriban ha külföldi állampolgár – és Alsólendva Trianon után már külföld volt – több napra érkezett a városba, tartózkodási engedélyt kellett kérnie a rendőrségtől. A pincér szabályosan le is jelentkezett, megkapta a papírt, majd a rendőrség folyosóján a kijárat felé igyekezett, amikor szembe jött vele egy detektív, aki az ő ügyükben is nyomozott. Egyből felismerte akkori elszalasztott bűnözőjét, akit nyomban le is tartóztatott. Hogy aztán mi lett a folytatás, azt már nem találtam meg a korabeli újságokban...

A történetet most is a Kanizsa Televízió K'Arc műsora kedvéért kotortam elő. Tegnap történt a forgatás, és amennyire tudom, március 19-én fog adásba kerülni :)