Egészen friss esemény, hogy Plácido Domingo 72 évesen! ismét új szerepben mutatkozott be a New York-i Metropolitanben. Ez a szerep a Traviata apafigurája, Giorgio Germont.
Sajnos, az előadást eddig még nem közvetítették élőben, nem tudom, készült-e, vagy még készül-e róla videofelvétel. Hangban néhány fontos részletéhez azért máris hozzá lehet jutni kedvenc videomegosztó portálunkon, így idősebb Germont nevezetes áriájához is:
Mint látszik, a Met még mindig Willy Decker 2005-ös rendezésében játssza a Traviatát. Ez a változat a Salzburgi Ünnepi Játékokra készült. Az akkori előadás – nyugodtan kimondhatjuk –, az egyetemes operatörténetbe is bevonult, ebben vált Anna Netrebko gyakorlatilag egyetlen estén a 21. század operadívájává. Akkor Thomas Hampson énekelte idősebb Germont-t, eredendően rokonszenves egyéniségét sikeresen elfojtva merev, fantáziátlan nyárspolgárnak ábrázolva az apát, aki inkább képes fiát szerencsétlennek és boldogtalannak tudni, mint hogy a külvilág szemében folt essen családja becsületén.
A rendkívül érdekes rendezésbe most nem szeretnék részletesen belemenni, ez önmagában is megérne egy posztot. Mindenesetre Willy Decker kiszakította az operát eredeti környezetéből, maivá, azaz gyakorlatilag kortalanná, egyetemesebbé tette. Ezáltal a konfliktusok és a jellemek sokkal kiélezettebbekké váltak. A rendezői koncepció meghatározó látványeleme a hatalmas óra, amely állandóan jelzi Violettának és a nézőnek is, hogy a lány végig versenyt fut az Idővel, a Halállal, aki megszemélyesítve is végig színen van, s az utolsó jelenetben konkrét szereplővé, Violetta orvosává válik.
Összehasonlításként érdemes a salzburgi előadásban megkeresni ugyanazt a jelenetet, idősebb Germont áriáját és a rákövetkezőket, ami 1 óra 6 perc 20 másodperc körül kezdődik és összehasonlítani a friss előadással.
Nos, ezen a ponton lennék kíváncsi Domingo szerepfelfogására. Amióta bariton szerepeket énekel, jó néhány apafigura került repertoárjába. Ám ezek az apák többnyire nagy lelkek, mint például Boccanegra, aki megleli a módot, hogy politikai hitvallását és lánya iránti szeretetét, annak az ő ellenségéhez fűződő szerelmét kezelni és összeegyeztetni tudja. Ám Giorgio Germont nyárspolgár, neki csak családja jó híre a fontos, nem a boldogsága, és képes habozás nélkül érzelmileg megzsarolni Violettát. Igaz, közben meglátja a lány igazi lényét is, úgyhogy azért nem teljesen embertelen. Amikor később fia nyilvánosan megalázza Violettát, elítéli őt. A legvégén helyrehozni is megpróbálja az éppen általa gerjesztett konfliktust, csak már későn. Idősebb Germont megszemélyesítőjének tehát elég kényesen kell lavíroznia a társadalom elvárásainak való megfelelés ábrázolása és az emberség megmutatása között. Az eredeti előadásban Thomas Hampson a ridegséget hangsúlyozta, aki a nagy zsarolási jelenet végén, amikor Violetta beleegyezik, hogy elhagyja Alfredót, csupán annyit kérve tőle, hogy mint lányát, úgy ölelje meg, hogy legalább egy pillanatra ő is érezhessen családi összetartozást – akkor Hampson/Giorgio Germont ezt a gesztust először nem is bírja megtenni, majd amikor Violetta közeledik hozzá, szinte viszolyogva reagál (55' 15" és 59' 55" között). Nem tudom, Domingo hogy csinálja például ezt a jelenetet, érdekes lenne látni. Lehet, hogy ő joviálisabb apát formál Germont-ból és az emberségére teszi a hangsúlyt. Persze, Domingo korábban énekelte Alfredót színpadon és a pazar Zeffirelli-filmben egyaránt, úgyhogy pontosan ismeri és át is élte az ő lelkiállapotát, érzelmeit. A mostani előadásban az ő jelenetét megmutató részlet alapján úgy látom, a fiával való nagy összecsapásban mintha kevésbé lenne agresszív Hampsonnál. Ugyanakkor, bár éppen az a rész nem vehető ki pontosan, úgy tűnik, az apai pofon itt is elcsattan (5' 48" körül), ami viszont ellentmond a joviálisabb apafelfogásnak.
Szóval van itt kérdés bőven, mindenképpen nagyon szeretném látni videofelvételen a teljes előadást...
.jpg)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése