Tánc Tagore előtt

Mielőtt folytatnám Verdi: A két Foscari című operájával való foglalkozást, szeretnék megemlékezni a Tánc világnapjáról egy rendkívüli  történettel. Szereplői: egy fiatal lány, akiből később híres festőművész lesz és egy nagy költő-filozófus. Történik az 1930-as évek elején. Helyszín: a messzi India, erős nagykanizsai vonatkozással. Gondolom, a kanizsaiak közül sokan már sejtik, hogy kihez, kikhez fog vezetni a sztori, de kezdjük az elején.

1908 novemberében Nagykanizsán festőiskolát nyitott Sass Ferenc – eredeti nevén Brunner Ferenc – festőművész. Legelső növendéke a városi rendőrkapitány lánya, Farkas Böske volt. Szerelem szövődött közöttük és alig fél év múlva összeházasodtak. Egyetlen leányuk 1910. július 1-jén született Nagykanizsán, a Hunyadi utca 18. alatt. A  kislány is az Erzsébet nevet kapta, ezért először is érdemes tisztázni későbbi névhasználatukat, nehogy megkeveredjünk. A szakirodalomban az édesanya neve Sass Brunner Erzsébet, vagy Elizabeth; szintén festőművésszé vált leányáé pedig Brunner Erzsébet / Elizabeth Brunner.. A korabeli kanizsai sajtó névhasználata más, családias: az anyát még sokáig Sass Böske-ként, lányát pedig "Sass Baba"-ként emlegetik.

1918/20 történelmi eseményei is közrejátszottak abban, hogy a kezdetben kifejezetten sikeres házasság, amelyet közös kiállítások is fémjeleztek, s általuk a feleség is keresett művész lett, válságba került. Ezzel együtt válságba került Sass Brunner Erzsébet művészként is, s ebből sokáig kereste a kiutat. Próbálkozásai az ősi buddhista meditáció felé vezették. Ezen a téren időnként a szélsőségekig jutott, ám művészete megizmosodott, stílusa egységesedett. Egy látomásban hangot hallott: "Amit itt elérhetsz, már megkaptad, amit keresel, Indiában találod." Lánya akkor 18-19 éves volt, szobrászatot tanult Kisfaludi Stróbl Zsigmondtól. Anyja tervéről tudomást szerezve elhatározta, hogy ő is vele tart Indiába.

Na most, egy ilyen elhatározás kivitelezése abban az időben, két védtelen nő számára gyakorlatilag istenkísértés volt. 1929 május

végén mégis elindultak gyalog, saját maguk által készített ruhákban, minimális csomaggal, amelyből a festőfelszerelés persze nem hiányozhatott. Itália felé mentek, terveik szerint útközben festményeik árából tartották fent magukat, de valahol azt is olvastam, hogy egy ideig jóformán csak paradicsom volt a táplálékuk.... Az anyai látomás után Szicíliában a lány látott álmot: egy ősz, szakállas ember egy mécsest adott neki, mondván: "Vidd el ezt a fényt a világ minden sarkába!" Az álmot úgy értelmezték, hogy a nagy költő, Rabindranath Tagore hívja őket Indiába. Tagore neve akkoriban benne volt a magyar köztudatban, hiszen a már életében legendává vált Nobel-díjas költőt néhány évvel korábban Balatonfüreden gyógykezelték, ami akkor nagy figyelmet keltett hazánkban.
Az álom hatására anya és lánya magyar nyelven levelet írtak Indiába, a címzés mindössze ennyi volt: Tagore – India. Germanus Gyula révén, aki akkor éppen Tagore fő-támaszpontján, a santiniketáni egyetemen volt professzor, sikerült lefordítani. Tagore, úgy látszik, tényleg bölcs volt és előrelátó, mert így, teljesen ismeretlenül hívta meg a két Erzsébetet Santiniketánba. Anya és leánya így jutott el Indiába, ahol aztán végleg meg is telepedtek és a későbbi évtizedekben munkásságukkal, személyiségükkel sokszorosan bizonyították, hogy méltóak voltak Tagore bizalmára.

Brunner Erzsébet és Tagore

Még egy elő-információ a lényeghez: Tagore nemcsak költő, hanem zeneművész is volt. Több hangszeren játszott. Kezdetben mások verseit, aztán a sajátjait zenésítette meg. Hegedűs Géza irodalomtörténész szerint ezek a dalok rendkívül népszerűek, Indiában máig éneklik őket. Táncdrámákat is írt.

Nos, most már minden fontosat tudunk, jöhet végre a lényeg.

1933 május legvégén, éppen négy évvel a két hölgy útnak indulása után érdekes filmvetítés színhelye volt a mai Medgyaszay Ház, az akkori Színház-Mozi. Egy Indiában készült hangosfilmet láthattak a kanizsaiak, amelynek képkockái megőrizték a fiatalabbik hölgy, azaz a Kanizsán Sass Baba néven ismert és azóta a húszas évei legelején járó Brunner Erzsébet táncát. Kanizsa hírlapja, a Zalai Közlöny le is írta a tánc keletkezésének történetét. A vetítésen Barbarits Lajos, az Irodalmi és Művészeti Kör elnöke, a máig rongyosra olvasott Nagykanizsa-monográfia szerzője mondott bevezetőt, mesélve a két hölgy indiai élményeiről, közben diaképeken bemutatva festményeiket, ottani tájakat és epizódokat anya és lánya életéből. Az információkat Barbarits első kézből, levélben kaphatta a hölgyektől, esetleg diplomáciai közvetítéssel. De mindenképpen a két Erzsébet maga kellett, hogy legyen a hírek forrása, hiszen Barbarits más módon nem igazán juthatott ilyen információkhoz. Akkor még nem volt facebook... Ennek megfelelően szerintem ugyanígy első kézből származik a tánc megszületésének története is, amelyet Barbarits, aki ekkoriban a Zalai Közlöny felelős szerkesztője is volt, lapjában könnyűszerrel közzétehetett.

Akkor nézzük végre a cikket, illetve annak legfontosabb részletét, amely egy két évvel korábbi történetet beszél el – Sassék akkor körülbelül egy éve éltek Santiniketánban (megjelent: Zalai Közlöny 1933. május 27.):

1931. márc. 3-án nagyszabású bemutató művész estély volt Rabindranath Tagore santiniketáni palotájában, ahol előkelő meghívott művészközönség előtt többek között az ősz hajú filozófus-költő is előadta legutóbbi költeményét, amelyhez a zenét is maga komponálta. Felolvasás után Rabindranath Tagore mosolyogva jegyezte meg, hogy nagyon szeretné, ha valaki táncmozdulatokkal is érzékeltetni tudná a költeményében levő gondolatokat. Erre a kijelentésre felállott Sass Baba és megkérte a költőt, hogy adassa elő mégegyszer a zenekarral a kompozícióját. A következő pillanatban a magyar lány, akit lelke mélyéig átjárt India lelkisége, a pódiumra lépett és rögtönzött táncban annyira formába tudta önteni a rabindranathi gondolatokat, hogy az agg költő könnyek között mondott köszönetet a táncáért. Tagorénak annyira tetszett Sass Baba tánca, hogy néhány nap múlva Kalkuttában is felléptette ugyanezzel a tánccal, amellyel a fiatal művésznő három napig tartotta extázisban az ottani előkelő társaságot.

Érdekes, sőt, mondhatni megható egybeesés, hogy ugyanazon a napon, amikor a táncra először sor került, hunyt el Kanizsán a nagypapa, Farkas Ferenc volt városi rendőrkapitány.

Azért nem lenne nagy baj, ha valamilyen archívum mélyéről előkerülne az a régi film! Nézegettem kedvenc videomegosztó portálunkat, ott archív felvételek is vannak Tagoréról, de még nem sikerült mindegyiket megnézegetni, hogy valami csoda folytán nincs-e köztük az a tánc.
Addig is nézzünk meg egy részletet Tagore egy táncdrámájából. Talán a mi Sass Babánk is hasonlóan táncolt...

   

A két Erzsébet további életútja is nagyon regényes, érdemes utánaolvasni. Az interneten való kutakodás közben vigyázzunk arra, hogy csak megbízható szerzőt vagy forrást válasszunk, hiszen a net természetéből adódóan rengeteg a téves vagy felületes írás, beszámoló, vagy egyszerűen csak ugyanazon információk ismételgetése. Én magam legelőször, még nem kanizsaiként főiskolás éveimben olvastam róluk a Bengáli tűz című könyvben, amiről később kiderült, hogy Hajnóczy Rózsa név alatt voltaképpen férje, a már emlegetett Germanus Gyula írta. Ő kissé lenézve, habókos emberekként ábrázolta a hölgyeket. Germanus mentségére szóljon, hogy ő indiai tartózkodásuknak még nagyon az elején ismerte meg a két Erzsébetet, amikor talán még nem lehetett előre látni igazi tehetségüket és emberségüket.
Itt van egy angol nyelvű elektronikus könyv, sok-sok sztorival a fiatalabbik Elizabeth életéből. Hogy mennyire hiteles, nem tudom, de azért ide linkelem.
Ezen a linken pedig rengeteg képet nézegethetünk!!

1988-ban az idős Brunner Erzsébet még hazalátogathatott Nagykanizsára. Kiállítása nyílt és Nagykanizsa város díszpolgári címével tüntették ki. Gondolom, vagyunk néhányan, akik emlékezünk a Vasemberházban tartott rendezvényre, ahol személyesen is láthattuk őt, icipici idős asszonyt száriban, nagyon előttem van az alakja. S hogy őbenne is egész életében ott élt Nagykanizsa, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy végrendeletében tetemes  mennyiségű, csaknem 700 darab festményt – sajátot és édesanyjáét – és egyéb relikviát, dokumentumot hagyott szülővárosára.

Ezzel Nagykanizsa jelentős hellyé lépett elő a nemzetközi Sass-Brunner kutatásban, mint számos alapvető forrás lelőhelye.

Azért, ha belegondol az ember, két kicsike nő a nagyvilágnak nem az általuk addig megszokott részén: más éghajlat, más szokások, korábban nem ismert veszélyforrások – de egyúttal más szellemiség, más nézőpont, más kulturális hatások... És eljutottak, megkapaszkodtak, sőt, ennél sokkal többet is tettek: India megbecsült, ismert emberei, nagy művészei lettek. Ha csak azt nézzük, hogy kikkel láthatóak közös fényképeken, és nem a mai "celeb"-módon, hanem valóban tartalmas kapcsolatuk illusztrációjaként, az magáért beszél: Tagore mellett Gandhi, Nehru, a Dalai Láma, később Indira Gandhi és még sorolhatnám... Remélem, idővel Kanizsa is jobban megismeri őket és művészetüket, szerintem jó úton járunk ehhez.

Bevezető egy ismeretlen Verdi-operához

Tűnődtem a címadáson, mert azért annyira nem "ismeretlen" az az opera, amiről írni szeretnék, legalább is az operakedvelők előtt nem. Ám az is tény, hogy nem tartozik a nagyközönség által leginkább kedvelt Verdi-darabok közé. Én is most kezdtem el ismerkedem vele, ennek oka és apropója Plácido Domingo. Miután kútba esett kis rajongói csoportunk nyári terve, a salzburgi Giovanna D'Arco, legközelebbi célpontunk ez a ma itt terítékre kerülő opera, amelyet az egyik főszerepben Domingóval fog játszani 2014 januárjában a Theater an der Wien.

Hogy végre nevesítsem, ez a darab A két Foscari (I due Foscari). Nem szeretnék róla szokványos operakalauzt írni, inkább egy (több) kis kalandozásra hívom a téma kapcsán a "nyájas Olvasót". Külön szeretettel ajánlom kis csapatunk tagjainak azzal a jelszóval, hogy BÉCSRE FEL!

Lássunk is neki az alapvető források felmérésével:

Ha hanglemezboltban nem jutunk az operához CD formátumban, kedvenc videomegosztó portálunkon több teljes hangfelvétel is található belőle. Különösen ajánlom azt, amelyben Domingo szerepét, Francesco Foscarit Piero Cappuccilli énekli. Amikor ezeket a sorokat írom, Domingóval csak néhány rövid részlet található ugyanott. Bár, rövid ideig fent volt a Los Angeles-i premier rádióközvetítésének hanganyaga, de valószínűleg nem volt rendben szerzői jogi szempontból, mert hamarosan eltűnt...

Nagy szerencse, hogy az opera magyar nyelvű librettója hozzáférhető az interneten. Két fordítás is létezik belőle. Az egyiket még a 19. század dereka körül készítette Egressy Béni. Az 1850-es dátum áll mellette, az opera magyarországi ősbemutatójának éve. Kérdés, hogy Egressy ezen tényleg akkoriban dolgozott-e, mert 1849 után ő már meglehetősen beteg volt egyrészt a szabadságharcban szerzett sebesülése, másrészt tüdőbaja következtében és 1851 nyarán meg is halt. Lehet, hogy maga a fordítás néhány évvel korábbi. De ez nekünk most csak "mellékvágány", bár a magyar Verdi-kultusz szempontjából érdekes.

Azt a magyarítást pedig, amit én használok,  Csákovics Lajos Zsolt készítette. Szerintem nagyon jó fordítás: közel áll a mai köznyelvhez, könnyen olvasható és értelmezhető, ugyanakkor - amennyire én meg tudom ítélni - maximálisan hű az eredeti szöveghez. Megtalálni pedig ezt is az ő "Én és az operák" című blogjában lehet, számos más operaszövegkönyv és klasszikus dalszöveg hiánypótló közlései sorában.

Mielőtt úgy igazán nekiugranánk a témának, kezdjük, ahogy illik, a nyitánnyal, hogy beleérezzük magunkat az opera hangulatába:

Folyt. köv.!

Domingót újra látni színpadon

Tavaly novemberben valóra vált nagy álmom: színpadon látni Plácido Domingót. Nos, hogy úgy mondjam, akkor "vérszemet kaptam": rájöttem, annyira nem is lehetetlen néha eljutni egy-egy ilyen előadásra. Az internet korában simán megoldható a jegyvásárlás, illetve, bocsánat, a jegyigénylés – mert persze vásárlás már nem biztos, hogy lesz belőle. Mint ahogy a tavalyi sikerélmény után az idén nem lett...

Nyárra több Domingo-rajongó ismerőssel megcéloztuk Salzburgot és ott Verdi: Giovanna D'Arco című operájának koncertszerű előadását. Mondjuk, ez nem igazi színház lett volna, viszont kárpótlásul a címszerepben hallhattuk volna Anna Netrebkót, a bariton főszerepben pedig természetesen Domingót.

Tavaly a Staatsoperba egy  remek pesti utazási irodán keresztül jutottunk el.

A Salzburgi Ünnepi Játékok bármelyik rendezvényére jegyeket a "Festspiele" honlapján keresztül lehet igényelni. Előtte regisztrálni kell, aztán jöhet a jegyrendelés a kiválasztott előadásra.

Nos, mindezen ténykedések közben felfigyeltem két érdekes momentumra. Az egyik az volt, hogy rákérdeztek arra, van-e és milyen tudományos fokozatom... Ha ezt tényleg figyelembe veszik annak megállapításában, hogy az igénylők közül ténylegesen ki kaphasson jegyet, az szerintem diszkrimináció. Ha viszont nem veszik figyelembe, akkor miért kérdezik meg?

A másik pedig az a kérdés volt, hogy a jövőben kívánok-e az Ünnepi Játékok anyagi támogatója lenni. Na, itt álljon meg a gyalogmenet!! A Salzburger Festspiele a világ legismertebb (és legdrágább) rendezvénysorozata a Bayreuthi Ünnepi Játékokkal együtt. Igaz, nem tudom pontosan, hogy a pénzügyeik hogyan állnak: azt hiszem, nemcsak a jegyek bevételéből élnek, hanem támogatja őket az állami költségvetés is. De cserében a város és lakói gazdagon részesülnek a Játékok alatt (is) ott időző turistákból. Úgyhogy már ne nekem és a hozzám hasonló operarajongóknak kelljen támogatni őket... Természetesen a "nem" választ jelöltem itt meg. Lehet, hogy ezért nem kaptam/kaptunk jegyet?

Azért Salzburgba így is elmegyek, már nagyon beleéltem magamat, mert Firenze mellett ez a kedvenc városom. És még történhet csoda, hátha marad kóbor jegy...

Amúgy a Giovanna D'Arco egy kevéssé ismert Verdi-opera. Voltaképpen Szent Johannáról szól, ám a cselekménynek nincs túl sok köze a történelmi tényekhez. Domingo Giovanna apját énekli, aki maga árulja el lányát az angoloknak. Johanna pedig szerelmes a királyba és a végén nem is máglyán hal meg... De attól még igazi Verdi-zene :) Ez a nagy zeneszerzőnek abban a korszakában született, amikor még nem igazán állt módjában jobb librettisták munkájára támaszkodni.

Az operát még 1972-ben Domingo részvételével hanglemezen is rögzítették, aki akkor – természetesen – a tenor főszerepet énekelte. Hallgassuk meg erről a lemezről az opera fináléját. A címszerepben Montserrat Caballé, az apát itt Sherril Milnes énekli pompázatosan, Domingo pedig VII. Károlyt:

Képernyőn a pénzhamisító hegedűs

Körülbelül egy hónapja meséltem el itt a blogon a pénzhamisító hegedűművész nagy port felvert esetét, amely 1920 nyarától több hónapon át borzolta a nagykanizsaiak lelkivilágát.

A történetet a Kanizsa TV K'Arc című műsorában is elmeséltem. Azóta a műsornak ez a része (is) felkerült kedvenc videomegosztó portálunkra, gyorsan és közvetlenül visszanézhető – könnyebben és gyorsabban, mint a TV honlapjáról. Bár én magamat kifejezetten nem szeretem nézni, olyankor van lámpalázam, nem a felvételkor :), de azért ezt most megmutatom, hogy demonstráljam a kapcsolatot városunk televíziója és kis blogom között. Ez egyébként nem az első ilyen eset volt: a blog kanizsai vonatkozású témái közül meséltem már a tv-ben Lakatos Sándorról, a 19. századi táncművészről-tánctanárról, Bemilről, azaz Böhm Emil kereskedő-muzsikusról és – szélesebb körből merítve – Plácido Domingo operaénekesről.

A Kanizsa TV mellett másik jelentős helyi kapcsolatom a kanizsahir.hu, ahol, ha kanizsai téma kerül sorra, a kulturális rovatban mindig ajánlják írásomat. Köszönet mindkét lehetőségért!

Hát akkor most itt van Peschek (vagy Pesek) Ignác, a pénzhamisító hegedűs története:

Kérdőjelek...

Már több, mint két éve blogolok. Első blogomat, ezt a "kataliszteset" 2011 január elején indítottam, a Gábor Miklóssal foglalkozót pedig három hónappal később, vasárnap lesz éppen két éves. Bár mindkettő kultúrával foglalkozik, valamennyire mégis más a célközönsége – persze ezek azért össze is érnek, és egy részük átfedi egymást. Mindkét blog olvasottsága most már tart egy bizonyos szintet. Hogy az sok vagy kevés, ki tudja, de... Szóval úgy érzem, különösen ez a katalisztes blog képtelen átlépni egy bizonyos határt. Őrzi az eddigi látogatottságot, van olyan is, hogy kiemelkedően meghaladja, de az átlag nagyjából marad, amennyi volt, mert más napokban, hetekben gyengébb – nyilván függ a témáktól, de függhet több más dologtól is. Különösen az utóbbi hetekben gondolkodtam el azon, hogy érdemes-e ezt így tovább csinálni...

Szinte a kezdetektől sok nagykanizsai anyaggal is foglalkozom: az egyedi témák mellett volt három nagy sorozatom, az egyikből könyv is született. Egy kanizsai internetes orgánum nagyon kedvesen és előzékenyen állandóan biztosítja, hogy ezeket a helyi témájú posztokat címlapján ajánlja, kis kedvcsinálóval, első egy-két bekezdésével együtt. Sajnos, azt kellett tapasztalnom, hogy ez a lehetőség hozott ugyan olvasókat, vagy legalább is látogatókat – mert a ráklikkelések számából persze nem deríthető ki, hogy az illető el is olvasta-e, amit talált, vagy egy pillantás után másfelé szlalomozott a neten – de csak nagyon szórványosan.

Egyszóval elbizonytalanodtam...

Lehet, hogy az a baj, hogy általánosabb hatókörű és helyi, kanizsai témákkal egyformán foglalkozom? Lehet, hogy ez megosztja még azt a kevés olvasótáboromat is, ami van? Esetleg kellene csinálnom egy csak kanizsai blogot és ezt a kataliszteset megtartani az egyetemesebb írásoknak? Bár a kanizsai témáknak általában vannak szélesebb összefüggéseik, amelyek érdekesek lehetnek olyanoknak is, akiket, mivel nincsenek kanizsai kötődéseik, az én városom története különösebben nem vonz, ezért nem gondoltam korábban erre. Lehet, hogy ez a megoldás? Másik oldalról viszont mégsem biztos, hogy ez, hiszen a helyi témák esetében kanizsaiak részéről sem vettem észre különösebb érdeklődést...

Vagy hagyjam így az egészet, ahogy eddig csináltam? Az a nagy helyzet, hogy sajnos, vagy nem sajnos, más téren nem tudok változtatni. Van egy érdeklődési köröm, a témák megfogalmazása terén van egy kialakult stílusom, ezek most már adottak. Persze fejlődni mindig lehet, de gyökeresen megváltozni, "trendibb" lenni nem tudok – és talán nem is akarok. Menet közben persze próbálkoztam és próbálkozom több mindennel, rendszeres facebook-os ajánlásokkal, blogversenyen való részvétellel, és mégis gyakorlatilag stagnál a dolog. Hogy egy blog esetében, ahova átlag hetente egyszer teszek fel újdonságot, két év elegendő idő-e ilyen, meglehetősen pesszimista következtetések levonására, nem tudom. Vagy valóban csak ennyi van ebben a blogban??? Pedig nemrég még a témák kibővítésén gondolkodtam, akár ebben a blogban, akár más formátumban, esetleg egy önálló weboldalban...

Mai zene illusztrációm Pataky Kálmán operaénekes egy csodálatos felvétele, Nadir románca Bizet: Gyöngyhalászok című operájából.

Azért Patakyt választottam, mert ő is remek példa arra, hogy egy nagykanizsai történet nem csak a helyieket érdekelheti, hanem sok érdekes aprósággal, részlettel hozzá tud járulni egyetemes témákhoz. Az Alsólendván született Pataky Kálmán ugyanis, akit máig a világ egyik legnagyobb tenoristájaként tartanak számon, 1912 előtt Nagykanizsán járt néhány évig gimnáziumba, amikor apja a csáktornyai tanítóképző igazgatója volt. Gimnáziumi ünnepségeken többször szerepelt, s erről említést tettek Nagykanizsa akkori újságjai. Ezek bizony érdekesek lehetnek például nem-kanizsai operakedvelők számára is.