Még június közepén tettem itt közzé véleményemet a Marton Éva 70. születésnapját megünneplő operaházi koncertről. Mire hazaértem Salzburgból, nagy meglepetés várt: az Operaház igazgatójának, Ókovács Szilveszternek a reagálása. Legalább is úgy gondolom, ő írta a monogramjával aláírt sorokat.
Eredetileg ugyanott szerettem volna válaszolni, de terjedelmi okokból csak több részletben tudtam volna feltenni a véleményemet, így azt gondoltam, akkor legyen ebből egy önálló blogbejegyzés.
Akit részletesebben érdekel, legjobb lenne, ha első lépésként elolvasná eredeti írásomat. Bár az "ÓSz"-ként aláírt vélemény annak végén hozzáférhető, de átmásolom ide is, mert nyilván nem mindenki akarja a júniusi posztot újraolvasni.
Tehát akkor itt van a szóban forgó megjegyzés. Mivel szerzője feltette a blogom nyilvános felületére, szerintem nem követek el szerzői jogi vétséget, ha hajszálpontosan idemásolom.
Íme:
-
Tisztelt „ÓSz”,Bár 99,9 százalékig biztos vagyok abban, hogy Ön Ókovács Szilveszter, ám annak alapján, hogy csak a monogramja szerepelt hozzászólása alatt, mégis maradt bennem egy pici kétely, ezért a megszólítás.Elnézést kérek a késedelmes válaszért, de éppen Salzburgban voltam :) Bár sajnos előadást nem láttam (már januárban nem kaptam jegyet), de legalább Domingótól és Netrebkótól sikerült autogramot szerezni és idegenvezetéssel bejárhattam a Festspielhaus-ok színháztermeit. Azután persze maga a város, benne a Mozart-emlékekkel egy paradicsom volt nekem…Igen, igaza van; bár a „bloggerek” általában kitalált néven írnak (az én „kataliszt” nevem történetét a legelső blogbejegyzésemben elmeséltem), egy barátnőm is megrótt, hogy nem írtam magamról semmit a blog állandó részében bemutatkozásként, hogy ki vagyok, mi vagyok: most megtettem, a fényképem alatt olvasható.Engedje meg, hogy reagáljak a válaszában foglaltakra, történetesen éppen egy "kisvárosi panel"-ből, amelyben élek.Máig nagyon sajnálom, hogy azokat a tényeket kihasználva, miszerint Marton Évát elsőre nem vették fel a Zeneakadémiára és pályakezdőként egyből nem csak hatalmas főszerepeket kapott, illetve hogy Richard Strauss műveiből valóban keveset tűztek műsorra az Operaházban, egy ünnepi gálaestre bevitték a politikát.Ugye annak idején Verdit sem vették fel arra a zeneakadémiára, ami ma a nevét viseli, és még lehetne ilyesmi példákat felhozni más művészeti vagy tudományos területekről is, de Marton Éva esetét azért már mégse írjuk az „átkos” rendszer számlájára. Róla például nem tudhatjuk, hogy nyilván már felvételizős korában is tagadhatatlanul benne rejlő tehetségét esetleg lámpaláz vagy más miatt nem tudta úgy igazán megmutatni, esetleg rossz volt a felkészítő tanára; vagy megmutatta, de valaki/k/nek valami miatt mégsem tetszett és abban a pillanatban nem találta meggyőzőnek. Ebben politika olyan szinten nem lehetett, mintha például hajdani földbirtokos vagy gazdag polgári családból származott volna; róluk pontosan tudjuk, hogy hogyan bánt velük a hatalom, és akkor ezt valóban fel lehetne róni még egy ilyen koncerten is, mint mondjuk Vásáry Tamás családjának kitelepítését és az ő majdnem-kitelepítését, de Marton Éva esetében úgy tűnik, erről nem lehetett szó.A másik kérdés, aminek ürügyén bevitték a koncertre a politikát, az Richard Strauss. Na most, szerintem éppen Batta Andrásnak kellene a legjobban tudnia, hogy Strauss igenis meglehetősen tevékenyen kiszolgálta Hitler és Göbbels rendszerét (hogy a kulturális tótumfaktum nevét is ideírjam), még ha azzal is mentegetik, hogy ő apolitikus volt és csak a zenéjének élt. Amiben sok igazság van, de nem a teljes igazság. Nyilván Strauss operáiban és más műveiben (leszámítva azt a bizonyos dalát) nincs nyoma a nemzetiszocializmusnak, és valóban az opera műfajának csúcsán a helyük, de: őszintén szólva nem csodálom, hogy például a Magyar Állami Operaház alig tíz-tizenöt, vagy akár még több évvel az iszonyatos világháború és a koncentrációs táborokban megsemmisített embermilliók után, akik között átlagban minden tizedik magyar volt, olyan nagyon nem lelkesedett azért a szerzőért, aki, bármilyen remekműveket írt, még 1940-ben is Hitlerrel reggelizett... Ehhez pedig nem kell kommunistának lenni, csak ember-nek. Nyilván műveit a világháború sokkjának közvetlen elmúltával játszani kell és műsorra tűzésükben nem kell, hogy befolyásoló tényezők legyenek az akkori körülmények, de azért teljesen elfelejteni sem szabad mindezt. Viszont szerintem megértéssel kell kezelni azt a helyzetet, amikor még túl közeliek voltak a rettenetes tapasztalatok, és nem politikai hangulatkeltésre kihasználni ezeket a tényeket – semmilyen irányban. Mert tovább gondolva nyilván a szocializmus idején sem csak a humanitás nevében nem, vagy csak ritkán játszották Richard Strausst, az akkori hatalom is kihasználta a helyzetet saját politikai céljára. De ezt, bevallom, egy fokkal jobban meg tudom érteni, mert ez ebben az esetben valamilyen szinten egybeesett a humanista felfogással.A rendezői bakiról: köszönöm az információt, ezt valóban nem tudhattam. Azért annyit mégis megjegyeznék, hogy Grace Bumbry állapota nyilván nem a koncert kezdete előtt 2 perccel derült ki - valamit csak lehetett volna tenni...A műsorvezetés hangvételéről:Mint írtam, én magam is egy „kisvárosi panelben” néztem a koncert televíziós közvetítését és azt gondolom, nem kellene ennyire lenézni azokat az embereket, akik esetleg nem olyan művelt opera-rajongók, mint mondjuk az Operaház törzs-bérletesei; ráadásul közülük a vidékieket, mint például engem, még az elzártság is sújtja. Nekem elég sok pénzbe kerül, ha csak mondjuk egy napra szeretnék beülni valamelyik fővárosi nagykönyvtárba kutatni és akkor még nem beszéltem arról, ha egy esti előadást, koncertet is szeretnék megnézni, amihez már szállás is kell – mindez a budapestiek számára természetes lehetőség, amibe sokszor bele sem gondolnak, ráadásként esetenként le is nézik a vidékieket. Ezt tapasztalatból mondom… De: aki már leül és meghallgat egy ilyen közvetítést, vagy annak egy részét, akár panellakásban, akár falusi házban, akár a budapesti kivetítő előtt, azt azért már valamilyen szinten érdekli vagy maga a műfaj, vagy egyes előadók, vagy a legismertebb opera-slágerek és ez a réteg sem ilyen lekezelő bánásmódot érdemel – még akkor sem, ha mondjuk csak unalomból kezdi el nézni. Nem kell természetesen patetikusnak sem lenni. Példaként szeretném megemlíteni Leonard Bernstein legendás televíziós sorozatát, amelyben nem zenetudósok, hanem átlagos fiatalok számára népszerűsítette a klasszikus zenét. Ő nem élt ilyen eszközökkel, mégis imádta mindenki; a magyar televízióban is rendkívüli népszerűséget ért el a teljes nézőközönség, köztük a mindenféle életkorú és zenei előképzettség nélküliek között is. Az ő előadásában is volt humor és könnyedség, de a közönségét partnernek tekintette. Vagy elmesélhetném, más tárgykörből véve a példát, hogy gimnazista koromban mennyire lenyűgözött, amikor a televízióban Szent-Györgyi Albert mesélt életéről, kutatásairól. Bár enyhén szólva sem voltam természettudományos beállítottságú, mégis teljesen értettem, legalább is a magam akkori szintjén, amit – egyszerűen, világosan, bájos humorral, emberséggel, nem leereszkedve – elmondott, és a lényegét egy életre meg is jegyeztem.Nos, ezek jutottak eszembe utólag még a koncertről és az Ön véleményéről, amit eredeti cikkemhez fűzött.Tisztelettel:Kocsis Katalinny. zenei könyvtárosNagykanizsaBefejezésként itt vannak a születésnapi gálaest legszebb, legmeghatóbb pillanatai:
