Még van mesélni valóm Latabár Árpád nagykanizsai esküvője kapcsán.
Nem beszéltem például arról, hogy a vőlegény egy színészdinasztiába született bele, ami aztán éppen az ő fiai révén teljesedett ki.
Az első Latabár, a dinasztia megalapítója Latabár Endre (1811-1873) volt:
 |
| Varga Éva szobra Miskolcon, a színház udvarán |
Húsz évesen, debreceni joghallgató korában állt vándorszínésznek. Ő elsősorban mint színigazgató írta be nevét a magyar színháztörténetbe, s ebben a minőségében rendkívül fontos szerepet játszott a magyar operajátszás fejlődésében. Miskolchoz kötődött leginkább, sírja is ott van az Avasi temetőben.
A kanizsai vőlegény tehát Latabár Endre unokája volt, az ő legfiatalabb, Kálmán (1855-1924) nevű fia révén. Ez a mára elfeledett Latabár Kálmán nem kiemelkedő, de megbecsült tagja volt a színésztársadalomnak és idős korában a Várszínház gondnokaként működött.
Múltkor említettem, hogy "a kanizsai vőlegény" - azért nevezem így Latabár Árpádot, hogy egyértelműen tudjuk, kiről van szó, hiszen a dinasztiában az Árpád keresztnév (a Kálmán-nal együtt) minden nemzedékben felbukkan; szóval a kanizsai vőlegény városunk közönségének nagy kedvence volt 1902 és 1906 között. Rendkívüli humorérzékkel rendelkezett, jól táncolt, jól énekelt és sokat rögtönzött is a színpadon.
Olvassunk bele a korabeli kanizsai sajtóba:
A postásfiú és húga című operett előadásáról írta a Zala 1904. június 26-án:
Latabár (a postásfiú), kinek hosszú testére szinte szabva van e darab, elemében volt péntek este. A gyomorrontásig sokat rögtönzött és olyan őrült vicceket csinált, hogy a közönség könnyezett a kacagástól.
A Felhő Klári című operettben (Zala 1905. július 15.):
Latabár mellett valósággal tüntetett a közönség, mely nem tudott betelni szellemes rögtönzéseivel.
A Gyerekasszony című darabban (Zala 1905. szeptember 7.):
Latabár elsőrendű erő. Egy végtelenül ötletes ember, telve fiatalos hévvel és elevenséggel. Láttuk őt már komolynak is és megelégedéssel látjuk, hogy foglalkozásának könnyed, felszínesnek látszó felfogása mögött sok komoly tartalom rejlik. Tegnap pompás volt. A közönség ünnepelte kedvencét.
Azért néha előfordult olyan vélemény is, miszerint időnként túljátssza szerepét. A Katalin című operett előadásáról ezt írta a Zala 1905. augusztus 31-i számában:
Latabár sokszor illetéktelenül kibicelt bele a legkomolyabb jelenetekbe, de nem vették tőle rossz néven.
Az egyik legszemléletesebb jellemzés akkor jelent meg róla a kanizsai sajtóban, amikor elszerződött a fővárosba, de mint vendégszereplő visszatért régi társulatához.
Ismét A postásfiú és húga című darabban lépett fel Kanizsán, ennek kapcsán írta róla az éles szemű kritikus (Zala 1908. július 8.):
Amint játszani kezdett, amint az első rögtönzés elhangzott [...] ajkáról, minden kéz a mi régi, javíthatatlan Latabárunknak tapsolt, s minden torok az ő kacagásában vált rekedtté, annak a Latabárnak a kacagásán, aki [...] mindig két színdarabot játszott egyszerre: egyet, amit a színlap mutatott és egyet, melyet ott, a játék hevében önmaga alkotott magának, s aki egyedül képes volt egy színházat megtölteni publikummal.
Magánéletének alakulását, Nagykanizsán megkötött házasságának a sorsát legközelebb mesélem el.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése