Ez Verdi hatodik operája. Az első, a határozott ígéretet mutató Oberto (Milánó, 1839) után a tragikus időkben, egész családja elvesztése alatt/után kényszerből megírt Pünkösdi királyság című vígopera sorsa csak a bukás lehetett (1840). Mély depressziójából a Nabucco komponálásával lábalt ki valamennyire, s annak ősbemutatóján (1842. március 9., La Scala - Milano) Verdi, mondhatni egycsapásra bekerült az olaszok szívébe.
Ettől kezdve aztán jó darabig nem volt számára megállás. Még írt egy operát a Scalának, a Lombardokat (1843), de szinte minden jelentős itáliai operaház új Verdi-operát kívánt. Így ő csak komponált, komponált s 1850-re bevette szinte az egész olasz "csizmát": Velencét, Firenzét, Rómát, Triesztet, Nápolyt... Volt, hogy egy évben két új műve is színpadra került.
Így hatalmas szüksége volt megzenésítendő témákra és belőlük készülő librettókra.
Byron drámája, A két Foscari mint operatéma első nem-milánói operájának megrendelése kapcsán merült fel. Itália egyik legnagyobb múltú és a Scala mellett legjelentősebb operaháza, a velencei La Fenice intendánsával, Carlo Mocenigo gróffal tárgyalt erről Verdi, azt gondolván, hogy a velenceiek érdeklődését maga a hazai téma is fel fogja kelteni. A hazai téma azonban túlságosan is hazai volt: az opera vezetése számolt azzal, hogy sértheti a velencei nemesség önérzetét. Sőt, Mocenigo gróf maga is leszármazottja a történelmi Foscari és Loredano családoknak, gondolom, nem örült volna, ha egyik ősét olyan gonosz intrikusnak látná színpadon, mint amilyent Byron és később Verdi írt belőle... Amúgy pedig az európai irodalomban egy újabb hatalmas csillag emelkedett fel, Victor Hugo. Mocenigo az ő egyik darabját javasolta (azért kíváncsi lennék, elárulta-e a valódi okot is), s elkészült Velencének 1844 márciusára Verdi egyik legnagyobb ifjúkori mesterműve, az Ernani. Így, visszafelé nézve az Ernanival szerintem jobban járt Velence...
A két Foscari azonban nem töltött sok időt az asztalfiókban. Amellett, hogy az Ernani nagy sikere után a Fenice rögtön új operát kért Verditől, sorban állt az akkoriban kora harmincas éveit élő Maestrónál Nápoly, Róma és Firenze is. Így Verdi rögtön nekiállt A két Foscari komponálásának és fél év múlva, 1844. szeptember végén már utazhatott is Rómába, mert maga akarta színpadra állítani új darabját. Az ősbemutatót november 3-án tartották a ma már nem létező, de akkoriban nagyon tekintélyes Teatro Argentinóban. Amint a korabeli sajtó írta, igazán jól a második előadás sikerült - a tudósításból egyúttal képet kaphatunk a korabeli olasz operai életről is:
Verdi mester egyik legjelentősebb diadalát aratta. A szereplők a dráma hatása alá kerültek, és jobban behatoltak az alakított jellemek mélységeibe. Energikusan, mesteri fokon énekeltek. A közönség is nagyobb jószándékkal foglalt helyet az előadáson. A szokásos csoport, mely minden bemutatón megjelenik az operában, hogy a bemutatót felforgassa, ezúttal hiányzott. Minden egyes szám viharos tapsot kapott, s a Maestro legalább harmincszor jött ki a színpadra a zsúfolásig megtelt nézőtér lelkes éljenzése közepette.
Idézi Verdi című könyvében Carlo Gatti (Bp. Gondolat Kiadó, 1967, 132. oldal).
Abban biztos vagyok, ha jó lesz a csillagok állása és sem hóakadály, sem más esemény nem jön közbe, január 20-án nekünk is ilyen sikerű előadásban lesz részünk és mi is lelkesen fogunk éljenezni :)
Hallgassunk bele Lucrezia kavatinájába (1. felvonás). Lucrezia a fiatal Foscari, Jacopo felesége, kétgyermekes édesanya - a doge menye és maga is előkelő származású hölgy. Férje szabadságáért, életéért aggódik - sőt, áriájának ebben a részében a bosszúvágy is hangot kap mindazokkal szemben, akik igazságtalanul vádolják őt. Hát, Verdi igazán feladta a leckét minden énekesnőnek, aki ebben a szerepben színpadra lép:
1 megjegyzés:
Érdeklődéssel követem, és megosztom
Kataliszt blogját.
Sokat tanulok belőle.
Megjegyzés küldése