A katonazenész, aki a háború áldozata lett

70 éve, 1945. március 29-én hunyt el Nagykanizsán Weckl Gellért nyugalmazott katonakarmester. Bár éppen nem mesterségét gyakorolta, mégsem ágyban, párnák között, hanem a háború áldozataként halt meg életének 60. évében, mint majd kiderül...

Hogy honnét származott, nem tudom, de valószínűleg nem volt tősgyökeres kanizsai. Csak a születési idejét sikerült kideríteni a hadisír nyilvántartóból, és ez 1885. augusztus 23. Az ő idejében Kanizsa már jó ideje katonavárosnak számított, így meglehetősen sok, az ország különböző pontjairól ide vezényelt ember otthona lett egy időre; az övé véglegesen, mert nyugalomba vonulása után is kanizsai lakos maradt. 

Weckl Gellért neve 1926-ban tűnt fel először városunkban. A honvéd laktanya katonazenekarának volt először az ezreddobosa, majd a karmestere.

Nagykanizsa, Dózsa György utca 73-75. Weckl idejében itt volt a honvédlaktanya

Idejövetele előtt nagyon jeles zenekara volt a kanizsai honvédségnek, nemcsak kifejezetten katonazenekar, hanem vonóskarral szimfonikus zenekarrá is ki tudott egészülni. Ám a világháború és Trianon utáni ínséges időkben a honvédség is spórolásra kényszerült és minden második zenekarát megszüntette, így a kanizsait is. 1926 márciusában aztán, ki tudja hogyan, mint a Zalai Közlöny írta, a honvédzenekar mégis "Phőnix-madárként feltámadt" (ekkor azért már csak kifejezetten fúvószenekarként), melynek játékát Weckl mint ezreddobos irányította. Eleinte az újság még a keresztnevét is elírta Gábornak, aztán hamarosan megtanulták. A zenekar ugyanis egyre többször nemcsak katonai eseményeken játszott, hanem megállapodást kötött a várossal: némi anyagi támogatásért cserébe vasár- és ünnepnapokon térzenét adott. Ezekre a még akkoriban kevésbé forgalmas Fő úton, a Korona előtt, a színház (a mai Medgyaszay Ház) előtti parkban, vagy a Deák téren, a Felsőtemplom előtt került sor. Mellette közreműködtek ünnepségeken, bálokon is. A zenekar a szokásos fúvós-repertoárt játszotta: indulókat, illetve korabeli népszerű zenedarabok, köztük közismert klasszikusok, operettdalok, keringők, polkák, sőt, slágerek fúvós-átiratait.

Itt van például egy jellegzetes térzenéjük műsora:

Zalai Közlöny 1927. július 31.

Weckl Gellért egyre inkább "bedolgozta" magát a fúvós zenekarok vezetésének rejtelmeibe - sőt, mint a fenti műsorban látható, kisebb darabokat maga is szerzett. Amikor mint katonazenész tiszthelyettes a 30-as évek közepe körül nyugalomba vonult, tapasztalatait a hamarosan Kiskanizsán megalakult, körülbelül 30 főből álló Sáska Leventezenekar vezetőjeként kamatoztatta. A fúvós hangszerekhez kitűnően értő Weckl rövid idő alatt megtanította  a kezdő muzsikusokat az instrumentumok megszólaltatására és használható együttest kovácsolt belőlük.

Zalai Közlöny 1939. november 25.

Jellegzetes, a honvédzenekaréhoz hasonló fúvószenekari repertoárjukkal főleg Kiskanizsán, gyakran a Polgári Olvasókör épületében (Hajgató Sándor utca 1.), ami a zenekar otthona is volt, de szabadtéri ünnepségeken, társadalmi megmozdulásokon is szórakoztatták a közönséget.

Később Weckl tanítványai közül többen katonazenekarokban folytatták pályafutásukat, néhányan az Olajbányász Fúvószenekar és a Városi Szimfonikus Zenekar muzsikusai lettek.

Weckl Gellért 1945. március 29-én, pár nappal azelőtt, hogy Nagykanizsáról elmenekültek a németek, a háborús események áldozata lett. A hivatalos anyakönyv tanúsága szerint otthonában halt meg - ez az otthon a Teleki út 24. számú lakóház volt, halálának oka pedig "bombatámadás következtébeni alszár roncsolás elvérzés" volt:

Nem tudtam pontosabban kideríteni, de valószínűleg közvetlenül a lakóházát vagy telkét érhette a bombatalálat, mert ugyanazon a napon a ház egy másik lakója, aki szintén nyugalmazott katonatiszt volt, ugyanígy, s szintén a lakásán halt meg. Akkoriban ugyanis a halálozási anyakönyvek rögzítették a halál beálltának helyét is, mégpedig úgy, hogy a rovatot üresen hagyták, ha a halál az illető lakásán következett be és odaírták, ha máshol, például kórházban vagy utcán. Ez a lakóhely pedig nincs nagyon messze a vasútvonaltól, ami a támadások egyik fő célpontja volt, elképzelhető, hogy ide is juthatott a tűzből. Bár az is lehet, hogy Weckl valahol az utcán volt éppen, és sebesülten még haza tudták szállítani.

Nagykanizsa, Teleki út 24. Itt élt és halt meg Weckl Gellért

Halálának tragikus utójátéka, hogy néhány nappal később felesége öngyilkosságot követett el...

Vecsey Ferenc meghiúsult nagykanizsai koncertje...

Kettős évfordulója is van mostanában Vecsey Ferenc hegedűművésznek: 122 éve, 1893. március 23-án született és 80 éve, 1935. április 5-én hunyt el. 

Pályájának rövid summázatát Gombos László zenetörténész megfogalmazásában idézem:

Vecsey Ferenc a 20. század elején Hubay Jenő zeneakadémiai osztályából kikerült és világszerte nagy feltűnést keltett hegedűs csodagyerekek első generációjának képviselője. Valamennyi közül a legfényesebb karriert ő futotta be, és a század első évtizedeiben a magyar előadóművészet legnépszerűbb "világmárkái" közé tartozott. Alakját már életében legendák övezték [...]

Vecsey, az egyik első igazi hegedűs világsztár egy új korszak képviselője volt az előadó-művészet történetében, amikor a koncertezésben egyre inkább az üzleti jelleg és a professzionális módon kivitelezett szenzációkeltés került előtérbe. A felülmúlhatatlan technikai tudást és mély átélést nemes eleganciával ötvöző játékával ugyanakkor a virtuózok letűnt, hősi korszakának hagyományát is továbbörökítette. Repertoárjának középpontjában a romantikus virtuóz karakterdarabok és versenyművek álltak.

A művész legproduktívabb időszakában, harmincas éveitől korai haláláig Olaszországban élt, ugyanis 1923-ban egy Giulia Baldeschi nevű olasz arisztokrata hölgyet vett feleségül. Rövid perugiai tartózkodás után 1925 körül Velencébe költöztek, otthonuk a Canale Grande egyik legszebb, 15. századi gótikus palotájában volt, a Palazzo Giustinian de Vescovi-ban (ahol egyébként mintegy háromnegyed évszázaddal korábban Wagner a Trisztán és Izoldán dolgozott és ami éppen a tőszomszédságában van a Ca' Foscarinak, amit Verdi operája kapcsán már egyszer körbejártunk...)

Ez itt Vecseyék palazzója - bár gondolom, nem az egész volt az övék, csak egy lakosztályt bérelhettek benne:

Vecsey itáliai életében is ragaszkodott magyarságához, olasz nyelvterületen például továbbra is Ferenc-ként írta keresztnevét, csak német környezetben használta a Franz-ot. 1926-ban jótékony célú koncertsorozatot adott Magyarországon és néhányszor még hazatért.

De most már ideje rátérni nagykanizsai kapcsolatára - ami sajnos csak egy meghiúsult koncertet eredményezett a város zenekedvelőinek...

Nos, Vecsey Ferencnek volt egy Sarolta nevű nővére, aki éppen ebben az időszakban, az 1920-as és 1930-as években Nagykanizsán élt férje révén, akit Kovács Sebestyén Tibornak hívtak. Amúgy a Vecsey család nemesi család volt, több előnévvel (vecsei, böröllői és izsákfai). A Kovács Sebestyén família szintén, Kovács Sebestyén Tibort földbirtokosként említi többször is a helyi sajtó, akinek birtokai Petriventén feküdtek, de úgy tűnik, Kanizsán laktak (vagy Kanizsán is). Kovács Sebestyén úr egyébként földbirtokának igazgatása mellett erőteljesen részt vett a közéletben: Ventén iskolaszéki elnök, képviselőtestületi tag, sőt megyebizottsági tag is volt. Erős kulturális kötődései is voltak: foglalkozott írással. Éppen Kanizsán jelentette meg 1939-ben Cervantes életéről írott A búsképű lovag című könyvét. Mellette a nagykanizsai zenei élet szervezésében is jeleskedett - igaz, ez már főleg világhírű sógora halála után történt. Szoros munkakapcsolatot alakított ki Vannay Jánossal, az 1926-ban alapított Városi Zeneiskola igazgatójával és létrehozták a Nagykanizsai Zenebarátok Társaságát. 1939-ben aztán a fővárosba költözött, de míg Kanizsán élt, gyermekei is a kanizsai zeneiskola növendékei voltak.

Visszatérve a Vecsey-koncert kérdésére, mint látjuk, minden lehetőség adott volt: családi kapcsolatok, hajlandóság, fogadókészség - és mégsem játszott Kanizsán Vecsey Ferenc...

Elsőnek dr. Kőnig József fogorvos, a zenei élet nagy helyi pártfogója és mecénása (aki aztán 1945-ben tragikus halált halt... majd egyszer megírom) jelentetett meg egy olvasói levelet Kanizsa akkori lapjában, a Zalai Közlönyben. Ebben kissé keserűen írja, hogy Kanizsa még a száját sem tudja kinyitni a sültgalamb előtt, hiszen nem jelentkezett, amikor Vecsey magyar városok számára jótékony célú koncertek megtartására tett ajánlatot - ez különösen bántó annak fényében, hogy a művész testvére kanizsai...

Az olvasói levélnek lett hatása, az ügyet felkarolta az egyébként civilben remekül hegedülő dr. Krátky István főjegyző, aki alig egy hét múlva Budapesten március 16-i dátummal Vecsey impresszáriójánál lekötött egy koncertet. Aztán sajnos szinte naponta jöttek a híradások, először arról, hogy pár napot késni fog a koncert, mert egyeztetni kell még más városokkal. A tervezett időpont után két nappal Vecsey hazautazott Velencébe, ekkor már látszott, hogy azon a tavaszon nem lesz semmi a koncertből. 1927 őszén aztán a művész újra Magyarországra jött, ám hangversenykörútjából ismét csak kimaradt Nagykanizsa. Ekkor az az év tavaszán felépült és megnyílt Városi Színház és Mozi (a mai Medgyaszay Ház) vezetősége kezdett mozgolódni, de hiába, valószínűleg újra későn kaptak észbe. Pedig Vecsey járt is felénk: hangversenyei után, 1927. november 18-án feleségével autón Iharosberénybe érkezett, báró Inkey József meghívására és másnapig maradt:

Zalai Közlöny

S hogy ki volt báró Inkey József? A 18. század közepe óta iharosberényi nagybirtokos pallini Inkey család leszármazottja, anyai ágon Eötvös József író, kultuszminiszter unokája. Császári és királyi kamarás, országgyűlési képviselő, a magyar főrendiház örökös tagja. Foglalkozott költészettel és zeneszerzéssel, dalait megjelentette 1924-ben a Rózsavölgyi zeneműkiadó. A társaság a báróék ma is álló iharosberényi kastélyában töltötte el a rövid hétvégét, talán muzsikáltak is...

Az iharosberényi kastély (forrás: kastely.ementor.hu)

A sikeres fiatal hegedűművész életéből ekkor már csak nem egészen egy évtized volt hátra. 1935. április 7-én a Zalai Közlöny is közölte a tragikus hírt 42 éves korában bekövetkezett hirtelen haláláról:

Itt ifjúságának és hírnevének teljében látjuk (bal szélen) feleségével és mesterével, Hubay Jenővel Budapesten, az Operaház előtt készült rövid néma filmhíradó-felvételen - sajnos, a beágyazás funkció nem hajlandó működni, így egyszerűen IDELINKELEM - a kedvcsináló képet pedig idemásolom belőle:

Forrás: filmhiradokonline.hu

Vecsey Ferenc zeneszerzéssel is foglalkozott, bár csak magának komponált előadási darabokat. Ez a dallama különösen híres lett, emlékére hallgassuk meg, közben ritka fényképeket is láthatunk:

Vecsey Ferenc pályájáról ebben a pillanatban még alig van irodalom. Ám most olvastam, hogy Rakos Miklós, aki már korábban is hiánypótló kutatásokat végzett a  magyar hegedűművészet területén, feldolgozta Vecsey velencei hagyatékát és meg fog jelenni kötetben. Remélem, hamarosan, mert nagyon kíváncsi vagyok rá!!!

Büchlerné Krausz Gizella

125 évvel ezelőtt, 1890. március 10-én született Nagykanizsán Büchler Mórné Krausz Gizella.

Ő is egy "közmunkás" volt Nagykanizsa zenei életében: nem főfoglalkozású muzsikus, de a profikhoz közeli képességekkel és képzettséggel; ahhoz a réteghez tartozott, akikről nemrég Milhofer Ödön kapcsán írtam. Ez a réteg volt alanya és legfőbb támasza a városban működő hivatásos muzsikusok és zenetanárok tevékenységének mint növendék, kórus- és/vagy zenekari tag, együttmuzsikáló társ és nem utolsó sorban stabil, érdeklődő, művelt és jó ízlésű közönség. 

Ebbe a körbe tartozó néhány kiemelkedő  kanizsairól megemlékeztem már a blogban. Ilyen volt például Blumenschein Vilmosné, Gürtler Ferenc, Blau Margit és Büchler Margit. Büchler Margit esetében nem véletlen a névazonosság, ő ugyanis mai írásom alanyának lánya volt. Így már szóltam valamennyit a Büchler-családról, de ma kezdjük a Krauszokkal.

Krausz Lipót ismert vendéglős volt Nagykanizsán, ő bérelte a Zöldfa-kertet, a Bolyai Iskola (régen Zöldfa szálló) mellett, a mai Városháza területének egy részén elhelyezkedő kedvelt vendéglátó-helyet, ahol azért egy fából készült zártabb épület is a vendégek rendelkezésére állt. Amúgy Krausz Lipót tekintélyes polgár lehetett, ugyanis városi képviselő és törvényhatósági bizottsági tag is volt.

Gyermekei voltak: Leó, Oszkár, Olga és Gizella.

Érdemes a testvéreket részletesebben is szemügyre venni, mert jellegzetes bepillantást nyerhetünk a régi Kanizsa életébe.

A két fiú a 19. század legutolsó éveiben, még apjuk életében "Kálmán"-ra magyarosította családnevét. Oszkár kalandvágyó ifjú volt, de úgy tűnik, nem hebehurgya. Az ún. Keleti Kereskedelmi Akadémiára járt (ez volt a hazai közgazdászképzés első intézménye), ahol 1898-ban tett feltűnést keltő államvizsgát. Alapos készültsége az összes tantárgyakban, de különösen a keleti nyelvekben mindenkit meglepett. Így neki ítélték oda a kormány nagy ösztöndíját, melyen mintegy egy éves tanulmányútra ment a Balkán-félszigetre és Afrikába (lásd: Zala 1898. június 23.). 1900-ban - még mindig csak 19 éves - Kijevbe küldték ki, mint ahogyan a Zalai Közlöny írta az év január 6-án: "a magyar kivitelben és a közvetlen üzleti összeköttetésekben való közreműködés céljából". 1903-ban mint a Kereskedelmi Múzeum bukaresti kirendeltségének vezetőjét találjuk. További életútja egyelőre nem ismert.

Vele ellentétben Kálmán Leó életét Nagykanizsán élte le, egy banknak volt a főkönyvelője. Az ő lánya volt az 1934-ben gyermekszülésben fiatalon elhunyt Kálmán Magda, unokája pedig Strém Kálmán hangversenyrendező és zeneszociológus.

S ha már Leó unokája kapcsán előkerült a zene: a Krausz családban mindenki tanult zenét, a kitűnő "all-round" muzsikus, Sterneck Zsigmond növendékei voltak, nevük elő-előfordul növendékhangversenyek résztvevőinek felsorolásaiban.

A két Krausz-lány húszas évei elején férjhez ment. Olga férje Domány Ármin, a kanizsai felsőkereskedelmi iskola tanára. Egyik lányuk, az 1903-ban született Domány Sári operaénekesnő lett. Az ulmi, majd a stuttgarti opera tagja volt, ám a holokauszt miatt menekülnie kellett, így Svédországban sikerült túlélnie a vészkorszakot.

Mai írásom alanya, Gizella életét kövessük kissé korábbról:

Mint írtam, Krausz Gizella Sterneck Zsigmond növendéke volt, énekelni és zongorázni tanult nála. Tíz évesen ott találjuk egy növendékhangverseny résztvevői között, amin egyébként fellépett akkor már tizenhét éves leendő férje, a szintén Sterneck-növendék Büchler Mór is...

Édesapja korán, 49 éves korában, 1903-ban elhunyt. A Zöldfa-kertet még néhány évig az özvegy működtette tovább. Közben felnőttek a gyerekek és Kálmán Leó 1912-ben felépítette ezt a nagy családi házat a Király utca 34. alatt, a mai Dél-Zala áruház tőszomszédságában:

Ez lett aztán a család "főhadiszállása". Itt élt természetesen maga Kálmán Leó a családjával és itt élt férjével Krausz Gizella is.

Büchler Mórral 1911. május 7-én házasodtak össze.

Férje maga is a kanizsai "félprofi" muzsikusok kategóriájába tartozott. Eredetileg vaskereskedő volt, üzlete is itt, a Király utca 34-ben működött. Ám nagyon sok időt töltött zenével. Sterneck Zsigmond neveltjeként úgy tűnik, jó alapozást kapott nemcsak a hangszerjátékhoz (hegedült, csellózott, nagybőgőzött, mikor mire volt szükség az akkor már időnként működő városi szimfonikus zenekarban), hanem a karvezetéshez is. Ő Kanizsa zenei életébe elsősorban mint kóruskarnagy írta be a nevét. Az 1910-es évektől majdnem két évtizeden keresztül ő vezette az Ipartestületi Dalárdát, megalapította a Postásdalárdát, majd a belőle kinőtt Kisdalárdát.

Büchler Mórnak és Krausz Gizellának két lánya született: 1913. július 7-én Edit, 1914. október 6-án pedig Margit.

És akkor Gizella zenei tevékenysége, részletesebben:

Kiváló énekhanggal rendelkezett, szoprán hangfajban, amit szintén Sterneck Zsigmond irányítása alatt művelt ki.

Ez itt egy korai sajtóvisszhang 1908-ból, tizennyolc éves korából, a Kereskedő Ifjak Önképző Egylete által rendezett műsoros estről, a Zala december 10-i számából:

Krausz Gizella kisasszony nagyon kellemes, szépen színezett hangjával és Sattler Géza behízelgő, lágy tenorjával óriási tetszéstől kísérve duettet énekeltek, melyre ráadást kellett nyújtani.

A következő sajtóvisszhang idejében már asszony és családanya, de továbbra is énekel. Abramovics Márk, a zsinagóga kántora választotta kamara-partneréül a Kaszinó egy műsoros estjén, ahol a fiatal kántor elsőként mutatkozott be világi pódiumon:

Különösen szép volt a két Mendelssohn-duett, melyet Büchler Mórnéval együtt adott elő. A fiatal asszony, ki szintén ezúttal szerepelt először világi deszkákon, tisztán csengő, kellemes hangjával és közvetlen, kedves előadásával élénk feltűnést keltett.

Ugyan az újságíró rosszul tudta, hogy Büchlerné először énekelt "világi deszkákon", de ez azért valóban nem túl gyakran fordult elő Krausz Gizella életében.  Viszont évtizedekig tagja és szólistája volt a Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskarának és a zsinagóga énekkarának. 1935-ben például ott van azok között, akiket oklevéllel tüntettek ki a Kör vegyeskarának legrégebbi énekeseként.

Legnívósabb szereplésére is az Irodalmi Kör Vegyeskarának tagjaként került sor.

1931-ben halálának hétszázadik évfordulója alkalmából nagy, reprezentatív Szent Erzsébet emlékünnepséget rendeztek városunkban, melynek zenei főszereplője az Irodalmi Kör Vegyeskara és Zenekara volt. Lapozzunk bele a december 1-jén megjelent Zalai Közlönybe. Ide másolom az egész bekezdést, hogy teljes képünk legyen a vállalkozás nagyságáról és benne Büchlerné Krausz Gizella teljesítményéről:

Történt mindez 1931-ben. Ebben az időben már cseperedtek lányai, akik maguk is gyakori fellépői lettek az akkori társas rendezvényeknek, mint azt Büchler Margitról szóló posztomban már megírtam. Aztán a lányok férjhez mentek és Gizella már várhatta volna az unokákat, amikor fiatalabbik lánya alig egy évi házasság után megözvegyült. A magánéleti tragédiát hamarosan történelmi tragédia követte: a háború és a holokauszt. 

Büchleréket is deportálták, s a négytagú szűk családból hármuk neve az áldozatok között szerepel. Gizella 54 éves volt, a férje 62, lányuk, Margit (Manci volt a beceneve) pedig alig 30. Egyedül Edit élte túl...

A nagykanizsai zsinagóga udvarán felállított emlékmű részlete

FRISSÍTÉS:

 

A családból korábban csak Büchler Mór arcképét ismertük. Most viszont tudok mutatni egy gyönyörűszép fotót a teljes családról, amely néhány más kép társaságában szinte kalandos úton érkezett Neringa Naujokaite Németországban élő litván képzőművésztől.

Ő holokauszt-kutatással is foglalkozik, így ismerkedett meg - gondolom, hosszú évekkel ezelőtt - a család egyedüli túlélőjével, Büchler Edittel, s személyesen tőle kapta a megmenekített családi fotókat. Neringa megtalálta ezt a posztot a világhálón, nem restellt kapcsolatba lépni velem - hozzászólását ott láthatjuk a poszt alatt - s így kaphattam meg elektronikusan a képeket, amelyek közül ezt a gyönyörű családi fotót mutatom meg. Az 1930-as évek elején készülhetett. Alig több mint egy évtized múlva a családból hárman erőszakosan tűnnek el a föld színéről... Semmilyen más emlék nem maradt róluk, hiszen még sírjuk sincsen, csak a kanizsai zsinagóga udvarán lévő emlékműre mintegy 3000 sorstársuk között felvésett nevük...

 

A család: Büchler Mórné, Edit, Margit, Büchler Mór

Kerekes Irén 2.

Közel egy hónapja írtam meg az első részt, akkor volt halálának 35. évfordulója, és csak most jutok hozzá, hogy folytassam, illetve lezárjam a témát.

Mint akkor írtam, Kerekes Irén (1897-1980) miskolci származású zongoraművész-tanár 1927 őszén lett a nagykanizsai Városi Zeneiskola zongoratanára. Egy év próbaidő után véglegesítették és egész életében a mi zeneiskolánkban tanított.

Tanári tevékenysége két nagy korszakra osztható: a kezdetektől 1945-ig tartó, Vannay János igazgató által fémjelzett korszakra, majd az 1945 utáni évekre, amelyek Ivánkovits Ferenc, majd Fentős Ferenc igazgató személyéhez kötődtek.

A Vannay-korszak nagy kérdése volt, hogy az 1926-ban létesített zeneiskola meg tud-e tapadni a város zenei életében, azaz a város képes-e eltartani. Bizony, sokszor hajszálon függött a dolog, ezért rendkívüli felelőssége volt nemcsak az igazgatónak, hanem gyakorlatilag minden egyes tanárnak is. Vannay igazgató vaskézzel vezette intézményét és rendkívül magas szakmai követelményeket támasztott. A zenetanároknak, így Kerekes Irénnek a napi óraadás mellett koncert-fellépőként is magas színvonalat kellett nyújtani az intézmény gyakori tanári hangversenyein. 

Zongoristák hárman voltak az akkori törzsgárdában: Fábiánné Pásztor Irma, Honti Ilona és Kerekes Irén. Mindhárman koncertképes zongoraművészek voltak.

Nem csak szóló darabokat játszottak, hanem sok kamarazene is hárult rájuk. Közülük Pásztor Irma inkább a hangszeres kamarazenében vett részt, Kerekes Irén specialitása pedig elsősorban az énekesek kísérete volt. De gyakran muzsikált együtt Garai Margit csellistával is. Az alábbi fényképen Witzenetz Jolán - a későbbi Ivánkovits Ferencné - énekét kíséri, valamikor a 30-as évek végén, vagy a 40-es évek elején:

Lapozzunk bele a Zalai Közlöny korabeli évfolyamaiba, hogy kicsit konkrétabb képünk legyen Kerekes Irénről.

Zongoraművészi bemutatkozása a kanizsai közönség előtt a zeneiskola 1928. január végén megrendezett tanári hangversenyén történt. Gondolom, saját választásaként Chopin és Liszt etűdöket játszott.

Könnyű keze alatt szinte felolvadnak a billentyű hangtömegei, melyek imponáló könnyedséggel, nagy dekoratív készséggel születnek teljes technikai készültségű ujjai alól.

Később aztán ő is, mint kollégái, számos, zeneiskolán kívüli koncerten is felléptek.

Itt van egy újabb sajtóvisszhang, Kerekes Irén a Szociális Misszióstársulat Prohászka-emlékünnepélyén szerepelt. Kísért és önálló blokkot is játszott. Így írt róla a Zalai Közlöny 1929. április 24-i számában:

Schumann, Liszt, Vannay darabok - mindmegannyi gyöngyszemek kerültek ezután Kerekes Irén zongoraművésznő, városi zeneiskolai tanárnő zongora-előadására. Briliáns, kristálytiszta technika, mely a legnagyobb nehézségeket leküzdi, hatalmas dinamika, mely a legerősebb effektusok elővarázslására alkalmas - jellemzik Kerekes Irén művészi zongorajátékát. Billentése bámulatos, kiegyenlített, zengő. A közönség nagy ovációval fogadta a fiatal művésznő érzelmes játékát.

Több alkalommal játszotta különböző rendezvényeken az akkoriban jónevű komponistának is számító főnöke, Vannay János zongoradarabjait. 1932. november 15-én ezt írta a Zalai Közlöny, amikor egy Borodin és egy Debussy-darab között Vannay: Az erdei manó halála című etűdjét adta elő:

Kerekes Irén alkalmanként más kortárs, vagy majdnem-kortárs műveket is játszott. Egy alkalommal például Kodály: Esik a városban című darabját, egy másik koncerten újra Debussyt és a spanyol Alfredo Casella egy darabját. Ismét a Zalai Közlönybe olvasunk bele, az 1933. május 2-i számba:

A műsort Kerekes Irén zongoraszáma zárta be, aki Debussy és Casella nagy technikai felkészültséget igénylő kompozícióiból mutatott be hármat. Játékának lenyűgöző hatása alól pillanatra sem tudott szabadulni a hálás hallgatóság, amely pattanásig feszült idegekkel figyelte a belső világán sajátos egyéniséggel átszűrt melódiákat.

Úgy találtam, zenekarral összesen egy alkalommal volt módjában játszani: 1946. február 25-én a sokadszorra újjáalakult városi szimfonikus zenekarral, Mendelssohn egyik zongoraversenyét.

S ha már eljutottunk a háború utáni időkig, azért érdemes belegondolni, hogy Kerekes Irén bizony egyedül élte át és vészelte át a nehéz időket. Mint írtam, miskolci származású volt, Kanizsán nem voltak gyökerei és nem alapított családot. Nem lehetett számára lelkileg se könnyű a háborús években, főleg az utolsó hetekben-hónapokban, sőt, még a béke első idejében sem, és azt hiszem, nemcsak lelkileg. Bár biztos állása és fizetése volt, a hagyatékában megmaradt élelmiszerjegyek azért tanúskodnak a nehézségek egy részéről, talán ezért is tartotta meg őket...

Dolgozott Ivánkovits Ferenc igazgatása alatt, és 35 szolgálati év után, 1962 nyarán ment nyugdíjba. Ám még a 70-es években is előfordult, hogy ha szükség volt rá, hónapokon át helyettesített. 

Nagy boldogság volt számára, amikor 1974-ben átvehette a Zeneakadémia Aranydiplomáját. 1976-ban ő is ott volt díszvendégként az akkor 50 éve fennálló kanizsai zeneiskola ünnepi rendezvényein. 

Növendékei közül többen követték őt tanárként a kanizsai zeneiskolában, mint például Szentendrey Zsuzsanna és Beke Izabella. Kiugróan tehetséges növendéke volt Hegyi Erzsébet zenepedagógus, alapvető zeneelméleti tankönyvek szerzője, zeneakadémiai tanár.

Kerekes Irén hosszú évtizedeken át ebben a házban élt, szinte szeretett iskolája tőszomszédságában. Itt hunyt el 83 éves korában, 1980. február 10-én.

Nagykanizsa, Sugár út 16/D

A nagykanizsai köztemetőben nyugszik, édesanyjával együtt:

XXII. parcella 1. sor 22.