Kerekes Irén 2.

Közel egy hónapja írtam meg az első részt, akkor volt halálának 35. évfordulója, és csak most jutok hozzá, hogy folytassam, illetve lezárjam a témát.

Mint akkor írtam, Kerekes Irén (1897-1980) miskolci származású zongoraművész-tanár 1927 őszén lett a nagykanizsai Városi Zeneiskola zongoratanára. Egy év próbaidő után véglegesítették és egész életében a mi zeneiskolánkban tanított.

Tanári tevékenysége két nagy korszakra osztható: a kezdetektől 1945-ig tartó, Vannay János igazgató által fémjelzett korszakra, majd az 1945 utáni évekre, amelyek Ivánkovits Ferenc, majd Fentős Ferenc igazgató személyéhez kötődtek.

A Vannay-korszak nagy kérdése volt, hogy az 1926-ban létesített zeneiskola meg tud-e tapadni a város zenei életében, azaz a város képes-e eltartani. Bizony, sokszor hajszálon függött a dolog, ezért rendkívüli felelőssége volt nemcsak az igazgatónak, hanem gyakorlatilag minden egyes tanárnak is. Vannay igazgató vaskézzel vezette intézményét és rendkívül magas szakmai követelményeket támasztott. A zenetanároknak, így Kerekes Irénnek a napi óraadás mellett koncert-fellépőként is magas színvonalat kellett nyújtani az intézmény gyakori tanári hangversenyein. 

Zongoristák hárman voltak az akkori törzsgárdában: Fábiánné Pásztor Irma, Honti Ilona és Kerekes Irén. Mindhárman koncertképes zongoraművészek voltak.

Nem csak szóló darabokat játszottak, hanem sok kamarazene is hárult rájuk. Közülük Pásztor Irma inkább a hangszeres kamarazenében vett részt, Kerekes Irén specialitása pedig elsősorban az énekesek kísérete volt. De gyakran muzsikált együtt Garai Margit csellistával is. Az alábbi fényképen Witzenetz Jolán - a későbbi Ivánkovits Ferencné - énekét kíséri, valamikor a 30-as évek végén, vagy a 40-es évek elején:

Lapozzunk bele a Zalai Közlöny korabeli évfolyamaiba, hogy kicsit konkrétabb képünk legyen Kerekes Irénről.

Zongoraművészi bemutatkozása a kanizsai közönség előtt a zeneiskola 1928. január végén megrendezett tanári hangversenyén történt. Gondolom, saját választásaként Chopin és Liszt etűdöket játszott.

Könnyű keze alatt szinte felolvadnak a billentyű hangtömegei, melyek imponáló könnyedséggel, nagy dekoratív készséggel születnek teljes technikai készültségű ujjai alól.

Később aztán ő is, mint kollégái, számos, zeneiskolán kívüli koncerten is felléptek.

Itt van egy újabb sajtóvisszhang, Kerekes Irén a Szociális Misszióstársulat Prohászka-emlékünnepélyén szerepelt. Kísért és önálló blokkot is játszott. Így írt róla a Zalai Közlöny 1929. április 24-i számában:

Schumann, Liszt, Vannay darabok - mindmegannyi gyöngyszemek kerültek ezután Kerekes Irén zongoraművésznő, városi zeneiskolai tanárnő zongora-előadására. Briliáns, kristálytiszta technika, mely a legnagyobb nehézségeket leküzdi, hatalmas dinamika, mely a legerősebb effektusok elővarázslására alkalmas - jellemzik Kerekes Irén művészi zongorajátékát. Billentése bámulatos, kiegyenlített, zengő. A közönség nagy ovációval fogadta a fiatal művésznő érzelmes játékát.

Több alkalommal játszotta különböző rendezvényeken az akkoriban jónevű komponistának is számító főnöke, Vannay János zongoradarabjait. 1932. november 15-én ezt írta a Zalai Közlöny, amikor egy Borodin és egy Debussy-darab között Vannay: Az erdei manó halála című etűdjét adta elő:

Kerekes Irén alkalmanként más kortárs, vagy majdnem-kortárs műveket is játszott. Egy alkalommal például Kodály: Esik a városban című darabját, egy másik koncerten újra Debussyt és a spanyol Alfredo Casella egy darabját. Ismét a Zalai Közlönybe olvasunk bele, az 1933. május 2-i számba:

A műsort Kerekes Irén zongoraszáma zárta be, aki Debussy és Casella nagy technikai felkészültséget igénylő kompozícióiból mutatott be hármat. Játékának lenyűgöző hatása alól pillanatra sem tudott szabadulni a hálás hallgatóság, amely pattanásig feszült idegekkel figyelte a belső világán sajátos egyéniséggel átszűrt melódiákat.

Úgy találtam, zenekarral összesen egy alkalommal volt módjában játszani: 1946. február 25-én a sokadszorra újjáalakult városi szimfonikus zenekarral, Mendelssohn egyik zongoraversenyét.

S ha már eljutottunk a háború utáni időkig, azért érdemes belegondolni, hogy Kerekes Irén bizony egyedül élte át és vészelte át a nehéz időket. Mint írtam, miskolci származású volt, Kanizsán nem voltak gyökerei és nem alapított családot. Nem lehetett számára lelkileg se könnyű a háborús években, főleg az utolsó hetekben-hónapokban, sőt, még a béke első idejében sem, és azt hiszem, nemcsak lelkileg. Bár biztos állása és fizetése volt, a hagyatékában megmaradt élelmiszerjegyek azért tanúskodnak a nehézségek egy részéről, talán ezért is tartotta meg őket...

Dolgozott Ivánkovits Ferenc igazgatása alatt, és 35 szolgálati év után, 1962 nyarán ment nyugdíjba. Ám még a 70-es években is előfordult, hogy ha szükség volt rá, hónapokon át helyettesített. 

Nagy boldogság volt számára, amikor 1974-ben átvehette a Zeneakadémia Aranydiplomáját. 1976-ban ő is ott volt díszvendégként az akkor 50 éve fennálló kanizsai zeneiskola ünnepi rendezvényein. 

Növendékei közül többen követték őt tanárként a kanizsai zeneiskolában, mint például Szentendrey Zsuzsanna és Beke Izabella. Kiugróan tehetséges növendéke volt Hegyi Erzsébet zenepedagógus, alapvető zeneelméleti tankönyvek szerzője, zeneakadémiai tanár.

Kerekes Irén hosszú évtizedeken át ebben a házban élt, szinte szeretett iskolája tőszomszédságában. Itt hunyt el 83 éves korában, 1980. február 10-én.

Nagykanizsa, Sugár út 16/D

A nagykanizsai köztemetőben nyugszik, édesanyjával együtt:

XXII. parcella 1. sor 22.