"Lánykámhoz"

Bátorfi Emmáról szóló legutóbbi írásom közreadása után találtam meg édesapjának hozzá írt versét.

Mielőtt megmutatnám, összeszedtem az Emmával és apjával foglalkozó korábbi posztjaimat, hogy egy nekifutásra is egyszerűen hozzáférhető legyen a teljes történet:

Bátorfi Emma győri gyökerei

Bátorfi Lajos pályája és Emma zenei kötődései

Bátorfi Emma későbbi sorsa

Aki nem kívánja visszaolvasni, dióhéjban egy kis bevezetés a vershez:

Bátorfi Lajos

Az élete javát Nagykanizsán leélt újságíró, szerkesztő, író, költő Bátorfi Lajosnak (1835-1896) egyetlen lánya volt, Emma (1864-1918). Kiváló zenei tehetség, aki kanizsai gyermekkor után a Zeneakadémia hallgatójaként Erkel Ferenc zongorista növendéke lett. Miután kitűnő eredménnyel elvégzett három tanévet és Liszt Ferenc kiválasztotta továbbképzésre alkalmas tanítványának, Emma abbahagyta zenei tanulmányait, mert férjhez ment egy postatiszthez, név szerint Filipovics Józsefhez (1881). Négy lánya született. A család Pécsett élt. Az évek múltával lányai férjhez mentek; Emília 1909-ben, aki állatorvos férjével Dél-Amerikában telepedett le. A fiatalasszony 1910-ben gyermekének megszületése után belehalt a gyermekágyi lázba, s a halálba kisbabája és férje is hamarosan követték. Emma, akinek nagy csapás volt a családi tragédia, ezután még nyolc évet élt: 1918. szilveszter napján az akkoriban dúló spanyolnátha járványba halt bele, mindössze 54 évesen.

(Sajnos egyelőre csak édesapjáról van fénykép, Emmáról még nem került elő - és könnyen lehet, hogy nem is fog...)

A most következő verset, vagy inkább versciklust édesapja akkor írta lányához, amikor Emma már gyűrűs menyasszony volt, tehát körülbelül 1880/81-ben. Felidézi benne felesége korai halálát, majd arról ír, hogy magányát mennyire enyhítette kislánya létezése, akiben mintha saját, régen elhunyt édesanyja öltött volna újra testet. Az apának, aki nem nősült meg többé, most fáj, hogy férjhez menésével valamennyire elveszti gyermekét, de áldását adja rá. Mellette figyelmezteti: óvja meg a boldogságot, gyűjtsön erőt, mert ki tudja, mit hoz a sors. Mintha csak a próféta szólt volna belőle...

A költemény Bátorfi Lajos Nefelejtsek című, 1884-ben kiadott verseskötetében jelent meg.

Lánykámhoz


                    I.

Haldokló anyának ajakán
Eltűnt az utolsó sóhaj,
Arca halványuló bíborán
Imádságra olvadt a jaj:
Legyen boldog kis gyermeke,
Legyen hosszú az élete.


Eltemették, földbe tették,
Hiába hívtam, hiába...
Összeolvadott a föld, az ég,
S átölelt a szivárványa,
Jó lelke lehelte felém,
Hogy nem maradok árva én.


Bolygó csillag halvány sugára
Csókolta le könnyeimet,
Igaza volt, nem lettem árva,
A fény átjárta lelkemet.
Évek hosszú sora után
Csókolt egy szende kisleány.


Anyám lelke újra megjelent,
Újólag szeretet ölelt.
Mely annyi égi üdvöt teremt,
Mely annyi édes kéjt lehelt,
Előbb ő csókolt, most én őt!...
Leborultam az ég előtt!...

Hogyne! alig bírta lelkem ezt
Bár megedzte a szenvedés!
A hasonlót tengeren keresd
Ha zúg, tör, tombol a vész.
Mi ez mind? délibáb csupán,
Ha hozzám jött a kis leány.


Átölelt, csókolt gyermekhévvel,
Csacsogott éddel hosszasan,
Örvendett leírhatlan kéjjel,
Hogy lát engem ily boldogon.
Oh miért nincs e boldogságom!
Mért nem maradtál így lányom!


                    II.

Arcodon a kies tavasznak
        Bűverős szép virága kél,
Gyökerei szívedig hatnak
        S lelked egy szebb jövőt remél.
Vigyázz! rózsát a lepkesereg
Észrevétlen rabolja meg.


Szemednek tiszta tükrében
        Ártatlan lelked mosolyog,
Osztályrészed boldogság, éden
        S szíved reménytelten dobog.
Vigyázz! szemed tükrét ne érje
A csillogó külszín csábfénye.


Vigyázz! Hamar elhervad a rózsa;
        Hamar elvész a szemtükör;
De szívtisztaság világa
        Minden viharban tündököl.
Léted üdve tán csak megérdemli,
Hogy szíved ne tépje senki, semmi!


                    III.

Ujjadon a jegygyűrű
S te annak úgy örülsz,
Ragyogása gyönyörű
S te ebben elmerülsz...
Elmerengve nézdeled, -
Szép jövőd átképzeled.


Szelíd mosoly ajkadon,
Szemedben könny rezeg,
Pír ez a szép hajnalon
Gyöngyöt csókolva meg;
Igen, harmatgyöngyöket,
E korány szülötteket.


Nézegesd csak vidoran
S álmodd a szép jövőt, -
Ki tudja benne mi van!
Jó, ha hozzá erőt -
Mint a méhe - gyűjtögetsz,
Sírig boldog így lehetsz.


Szeresd, ki téged szeret,
Ki szívéhez csatol.
Üdv az igaz szeretet,
Míg a hamis - pokol.
Ha az szűd talizmánja
Lelkem áldása rája!

Bátorfi Emma sorsa

Mai írásom csak áttételesen kapcsolódik a zenéhez és Nagykanizsához. De lezár egy témát, amivel már foglalkoztam, csak a végét eddig nem tudtam - és nagyon szívszorító a történet...

Jeles egyénisége volt városunknak Bátorfi Lajos hírlapíró, költő, szerkesztő. Egyetlen lánya, Emma tehetséges zongoristaként Erkel Ferenc növendékeként tanult a Zeneakadémián és nem sok híja volt, hogy Liszt Ferenc tanítványa legyen. Ám ő fontosabbnak ítélte a szerelmet és a családalapítást: abbahagyta zenei tanulmányait és férjhez ment. Későbbi élete folyamán azért gyakran zongorához ült. Amit első lépésben tudtam róla (és édesapjáról), a Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatban írtam meg, IDE KATTINTVA gyorsan átfutható. Később Győrbe is elutaztam, hogy megkeressem származása nyomait, ami nagyrészt sikerült is. Az akkor megszerzett információkat ITT ÍRTAM MEG.

A második bejegyzést azzal fejeztem be, hogy még fehér folt Emma későbbi sorsa, meddig élt és mikor halt meg. Azóta erre vonatkozóan is találtam adatokat. Miután kiderült, hogy nyomait Pécsett kell keresni, a közelmúltban fel is kerekedtem és sikerrel jártam. Most ennek az útnak az eredményét mesélem el, benne Emma egyik lányának történetével, ami nyilván kihatott az ő életére is.

Emma tehát 1881-ben ment férjhez Filipovics József magyar királyi postatiszthez. Az esküvő Budapesten történt és úgy tűnik, hogy az első időkben ott is laktak, de a házaspár aztán hosszú távon Pécsett élt. Négy lányuk született. Emma, míg élt az édesapja, gyakran hazalátogatott Kanizsára. Apja nagyon szerette elsőszülött unokáját, Irénkét, aki versírásra is ihlette, olyannyira, hogy az Irénke-versekből aztán egész kötet jelent meg 1886-ban.

Teltek-múltak az évek. Emma lányai felcseperedtek, férjhez mentek. Az 1884-es születésű Emília, aki egy későbbi cikk szerint okleveles tanítónő és kiváló muzsikus volt, 1909. április 24-én Pécsen kötött házasságot egy Novák Emil nevű, Borsod megyéből származó állatorvossal. Itt van az anyakönyvi bejegyzés:

Itt pedig egy tudósítás az esküvő fényes körülményeiről a Pécsi Napló másnapi számában:

Pécsről vitt asszonyt Délamerikába. Érdekes házasságkötés folyt le ma a pécsi állami anyakönyvi hivatalban. Novák Emil borsodmegyei királyi állatorvos, aki Délamerikában Uruguayban nyert előkelő állást, kitűnőnek ígérkező alkalmaztatást, ma kötött házasságot Pécsett Filipovics József m. kir. postatanácsos leányával, Emíliával. A polgári házasságkötés után ma délután 5 órakor a belsvárosi plébánia templomban fölvette az új házaspár az egyházi áldást. Az esküvőnek igen sok nézője volt, mely külső fény tekintetében is föltűnést keltett. Apró gyermekek XVI. Lajos korabeli apródjelmezben vettek részt virágcsokrokkal az egyházi szertartáson, mint vőfélyek és nyoszoló leányok. Az esküvőt nagy nászlakoma követte, melyen közel harmincan vettek részt. A gazdag amerikaiak egy bájos asszonykával lesznek gazdagabbak.

A fiatal pár nagy reményekkel elutazott a Föld másik oldalára. Alig egy év elteltével aztán nagy tragédiára derült fény, amit az akkori hírközlési körülmények miatt a fiatalasszony szülei is csak jókora késéssel tudtak meg:

Zalai Közlöny 1910. június 13.

Ebben a cikkben ugyan nem Uruguayról, hanem Brazíliáról esik szó, de bármelyik is az igaz (vagy lehet, hogy mindkettő, ha közben elköltöztek), az teljesen biztos, hogy az események Délamerikában játszódtak le. Hogy a férj megőrülése nem újságírói túlzás-e, ki tudja, de a fiatalasszony és kisbabája halála sajnos biztos információ. A Pécsi Napló 1910. május 24-i számában ugyanis egy közleményre akadtam, ami alátámasztja a tragédiát:

Köszönetnyilvánítás

Mindazoknak, akik forrón szeretett gyermekeink elvesztése felett érzett végtelen fájdalmunkon részvétükkel igyekeztek könnyíteni, ezen az úton mondunk hálás köszönetet.

A gyászoló Filipovics család

Történt tehát mindez 1910 tavaszán. Bátorfi Emma életéből ekkor már csak mintegy nyolc év volt hátra: 1918. szilveszterének napján, hajnali 3 órakor halt meg pécsi otthonában az akkoriban rengeteg áldozatot szedő spanyolnátha járványban. Mindössze 54 évet élt...

A helyi sajtó is megemlékezett haláláról. A kis nekrológból két fontos dolgot megtudhatunk róla, ami teljesebbé teszi a róla eddig összerakható képet: házasságkötése után még gyakran fellépett Pécsen és tanítással is foglalkozott - ezeknek alkalomadtán megpróbálok még utánanézni.

Dunántúl 1919. 1. szám

Talán a sírja is megvan a pécsi központi temetőben: mivel itthon élő három lánya révén nagy családja volt, vejek és unokák, van esély rá, hogy meg lehetne találni. Akár még a családfáját is tovább lehetne részletesebben kutatni, hiszen a cikk közli vejeinek nevét. Ma is lehetnek leszármazottjai...

Volkmann Róbert lakóháza a budai Vármegyedben

Sokszor emlegettem ebben a blogban is, hogy meglehetősen régóta gyűjtöm Magyarország zenei emlékhelyeit. Már egészen impozáns dokumentációm van zeneművészek szülő- és lakóházairól és más, a zenével kapcsolatos épületekről, valamint zenei vonatkozású síremlékekről, szobrokról, emléktáblákról, egyéb emlékjelekről. Persze vannak azért fehér foltok is... Alkalmanként már mutattam is gyűjteményemből itt és a facebookon. Régóta gondolkodom, hogy milyen formában, csoportosításban, hogyan tegyem közkinccsé, de még nem igazán jutottam eredményre. Lehet, hogy ebből egy külön blogot kellene csinálnom?

Amíg kitalálom a legjobb módszert, ha adódik alkalom, újra mutatok belőle. Ma például a 200 éve született VOLKMANN RÓBERT zeneszerző, tanár lakóházát a budai Várnegyedben.

Az épület mai címe: I. Tárnok utca 7. Egyemeletes, klasszicista lakóház:

Kapuzata felett emléktábla látható:

Ide másolom a képről kissé nehezen olvasható szöveget:

E HÁZBAN LAKOTT

VOLKMANN RÓBERT

ZENESZERZŐ

1875-TŐL 1883-IG

Volkmann Róbert 1815. április 6-án szász földön született, Meissen közelében, egy Lommatzsch nevű kisvárosban. Életének és magyar kapcsolatainak kiváló összefoglalását a Zeneakadémia honlapján elolvashatjuk, én csak a legfontosabb tényeket idézem.

Előtte egy portré Volkmannról, melynek illik megjelölnöm a forrását:

http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Briefe_von_Robert_Volkmann,_Bildnis.jpg#/media/File:Briefe_von_Robert_Volkmann,_Bildnis.jpg

1841-ben költözött Pestre és egy rövid bécsi időszakot kivéve 1883-ban bekövetkezett haláláig Magyarországon élt. Pályáján b-moll zongoratriójának európai sikere, Liszt és Wagner elismerése jelentett fordulópontot. 1875-től az akkor megnyílt Zeneakadémia rendes tanára lett. Liszt és Erkel tanártársaként haláláig ellenponttant és összhangzattant tanított. Valószínűleg ekkor javulhattak meg úgy anyagi körülményei, hogy ebbe a várbeli lakásba tudott költözni. Magyarul nem tanult meg, tudatosan német művész akart maradni, de több művében alkalmazott magyaros motívumokat. Nagyra becsülte magyar barátait, különösen Erkelt. Másik kiváló barátja a március 15-i eseményekből ismert Heckenast Gusztáv könyvkiadó volt, olyannyira, hogy Volkmann évtizedeken át a pilismaróti Heckenast-kúriában töltötte el nyarait, ahol mecénás-házigazdája külön lakrészt is berendezett neki. Így az az épület is zenei emlékhelynek tekinthető. Sajnos, ott még nem jártam, a források szerint nem is látogatható...

Volkmann 1883. október 28-án, 68 éves korában hunyt el, a Kerepesi temetőben nyugszik.

Befejezésül hallgassuk meg az említett b-dur trió lassú tételét: