Placido Domingo Magyarországon 4. Radames

A múltkori kis kitérő után folytassunk Placido Domingo 1987 áprilisában Budapesten énekelt Radamesének témáját.

Az előadás egyik szép pillanata - talán a Nílus-parton?

Az előadás legérdekesebb pontja kétségtelenül a Celeste Aida volt, Radames románca, amelyet majdnem a mű legelején kell minden tenornak elénekelnie. És ez bizony nagyon kényes dolog még a legnagyobb énekesek számára is, hiszen, bár nyilván jócskán beénekelnek előtte, de mégsincs úgy bemelegedve a hang, a "voce", mint mondjuk az előadás közepén.

Nos, Domingo a románcot záró magas "b"-t falzettben énekelte. A későbbi viták során többen azzal érveltek Domingo szokatlan megoldása mellett, hogy Verdi itt pianót ír elő az énekesnek, csak a későbbi előadói gyakorlat változtatta ezt meg, hogy a tenorok dicsekedhessenek képességeikkel - és most Domingo az eredeti változathoz, Verdi szelleméhez tért vissza.

Érdekes beleolvasnunk olyan művészek visszaemlékezéseibe, akik részesei voltak ennek az előadásnak, hogy vajon mi és hogyan történt akkor este?

De előtte abban a szerencsében lehet részünk, hogy mi is szem- és fültanúi lehetünk ennek az öt percnek:

Az előadásban Tokody Ilona énekelte Aidát. 2008-ban a Kairosz

Kiadónál jelent meg egy kicsike interjúkötete. Először ebből idézek:

Amikor Pesten Aidát énekeltünk, Domingo bejött az öltözőmbe: "Ilona, imádkozz értem, hogy sikerüljön elénekelnem a Celeste Aidát." Verdi eléggé rossz helyre tette Radames románcát az első felvonásban - beénekelt, meleg torok kellene hozzá -, és Placido nagyon meg volt ijedve, mert tíz éve nem énekelte a szerepet. Rettentő hálás volt a budapesti közönségnek, amiért szeretettel fogadták annak ellenére, hogy a B-t falzettben énekelte a végén, és attól kezdve úgy énekelt, mint aki meg akarja szolgálni a szeretetüket. Élete egyik legjobb előadása lett abból a halálfélelemből, ahogy ő maga mondta.

Tokody Ilona az akkor már világsztár és óriási rutinnal rendelkező Domingo "halálfélelméről" beszélt. Hogy tényleg azt érzett előadás előtt az öltözőben, az előadást dirigáló Lukács Ervin is megerősíti, sőt, még részletesebben rja le. Olvassunk bele Várkonyi Judit szerkesztésében megjelent könyvbe:

Előadás előtt nem sokkal szólt az ügyelő, hogy Domingo kéreti a karnagy urat az öltözőjébe. Beléptem, s a nagy tenorista kezét tördelve azzal fogadott, hogy bizony, ő fél Budapesten, mert úgy tudja, hogy itt már elég sokan megbuktak, még Amelita Galli-Curci is. Attól tart, hogy a románc végén nem fogja bírni a magas b-ket, és kifütyülik vagy bekiabálnak. Ezt mondta egy világsztár, alig hittem a fülemnek! Egyáltalán miért nem Bécsben fél, vagy a Metropolitanben? Halálosan megijedt, rettenetes lámpaláza volt, halottfehér volt a smink alatt. "Azért hívtam be - mondta -, mert úgy szeretnék együttműködni magával, hogy közben ne lássam az arcán a sajnálkozást." Megnyugtattam, hogy semmi gond nem lesz, sőt megpróbáltam felvidítani olyan közhelyes mondatoikkal, hogy bizonyosan nagyon jól fog sikerülni, és hasonlók. De mit ad Isten, azon a bizonyos kényes ponton tényleg nem bírta! A románc végén falzett hangon énekelte a b-t, talán nem tudta jól megtámasztani a levegőt! A jó magyar közönség azonban a sztárnevekre ugrik, s ezzel együtt azt gondolja, hogy minden, ami egy sztár torkából jön, az úgy az igazi! Mindenesetre óriási siker volt. Domingo lehajtott fejjel állt, vártra a füttyöt, de helyette őrült tapsot hallott. Lassan-lassan felemelte a fejét, és kérdőn rám nézett. Én megnyugtatóan biccentettem, és felvontam a szemöldököm, hogy "látja?" - ettől kezdve felszabadult, megtáltosodott és egész este úgy énekelt, hogy abban a produkcióban a szíve és a lelke is benne volt. Ehhez fogható előadást élőben soha nem hallottam, sem előtte, sem azóta. Az ilyen énekesi teljesítmény nekem is szárnyakat ad, mert érzem, nem pusztán énekes a partnerem, hanem kiváló zenész. Az összes kolléga csodás volt azon az estén.

Lukács Ervin beszámolt a sikerről is:

Az előadás végén pontosan ötven percig tapsolt a közönség. El tudja képzelni, mi az az ötven perc? Öt perc is egy órának tűnik, amikor a publikum ünnepel. Elképesztő volt. Már leengedték a vasfüggönyt is, de a tömeg még mindig a nézőtéren állt és őrjöngött. Időtlen idők óta nem történet meg, hogy a vasfüggöny ajtaját kinyissák az Erkelben vagy az Operában, és azt hiszem, azóta sem. Akkor nem volt mit tenni, kinyitották a kisajtót, és a művészek újra és újra kimentek meghajolni, ott mászkáltunk ki-be még vagy húsz percig Domingóval. Fantasztikus kolléga. Olyan énekes, aki számít arra, hogy valaki dirigál, és aki kéri, hogy a karmester foglalkozzon vele, és intsen be neki még akkor is, ha ő maga is tudja, hogy mikor kell belépnie. Egyszerűen csak igényli az együttműködést.

Hosszú idő után néztem most meg újra ezt a nevezetes Celeste Aidát, és azt kell mondanom, hogy szerintem a nagyszerű Lukács Ervin talán nem pontosan emlékezett annyi idő távlatából: Domingo nem akkor határozta el, hogy az utolsó hangot falzettben énekli, amikor éppen odaért a küszöbére, hanem már eleve úgy készült neki az első "un trono vicino al sol" (egy trón, közel a naphoz)-nál, 4 perc 58 körül. Lehet, hogy szüksége volt rá, lehet, hogy biztonsági megoldásként csinálta, de vérbeli művészként a helyzetből erényt kovácsolt. Ez az én véleményem :)