A salzburgi szobalány nyomában 2.

Térjünk még vissza kicsit Salzburgba. A város története, Mozartot leszámítva is nagyon érdekes, látványa pedig egyszerűen pazar és megunhatatlan. Remek gyorsfényképet adott róla Erich Kästner bűbájos kisregényében, A salzburgi szobalányban, amiről néhány hete már szóltam. Azt gondoltam, ma újra ehhez a könyvhöz fordulok, és leírását feltupírozom saját mostani fényképeimmel. Ezt nyugodtan meg lehet tenni, hiszen a város alig változott az 1930-as évek óta, amikor a kisregény született.

A sztori szerint a kisregény elbeszélője, a berlini fiatalember, Georg a Stieglbrau kerthelyiségében találkozik őt Salzburgba meghívó képzőművész barátjával, Karl-lal. Ez a hely a belvárosból a hercegérsekek középkori erődjébe felvezető meredek út közepe táján, a Festungsgasse 10. szám alatt található:

Én a helynek csak az utca felőli képét láttam, de voltam néhány olyan magasabb pontján a városnak, ahonnét hasonló a kilátás, mint amiben a két barátnak része volt a híres vendéglátóhely teraszáról.

Olvassunk bele együtt a könyvbe:

Annak a fél tucat palotának a képe, amelyeket díszes portálok, oszlopsorok és -csarnokok kötnek össze egymással, a változatos alakú tornyoknak és tetőknek a látványa, melyek az alanti térségek zegzugos alaprajzát híven és elevenen adják vissza a magasban - ennek a látványnak az Alpoktól északra sehol nem lelni párját. Nem is csoda, hiszen azok az egyházfejedelmek, akik Salzburgot megalkották, szándékuk szerint itáliai székvárost építettek maguknak.

A derűsnél derűsebb színek és árnyalatok összhangja teszi végül tökéletessé azt, ami pedig már aligha szorul tökéletesítésre. A tetők zöld, palaszürke és míniumvörös színekben csillognak. [...] A szemlélő egész szimfóniát lát.

Karl elmesélte, hogy Wolfdietrich von Raitenau - anyai ágon Medici-sarj - egyike azoknak az ősi címerekkel és hősi tettekkel kérkedő reneszánsz fejedelmeknek, akik magukat hercegérseknek nevezték, 1600 táján leromboltatta a régi székesegyházat, több mint száz lakóházzal együtt, hogy új dómot építtessen. Az alapok lerakásához Palladio egyik tanítványát hívta meg. Ennél tovább azonban nem jutott az építkezés, ugyanis Wolfdietrich balga módon tengelyt akasztott a bajorokkal, minek következtében élete fogytáig bezárták a fellegvárba, saját tulajdon erődítményébe. Unokaöccse és utódja, Markus Sittikus von Hohenems, másik talján építőmestert hozatott. Az kiásatta az újonnan rakott alapokat, és kezdte az egészet elölről. A dóm csak a következő érsek, Paris Lodron gróf uralkodása idején készült el.

[...]

E három korlátlan hatalmú uralkodó parancsai nyomán lett Salzburg az építészet remekműve. Utódaikra, a barokk és a rokokó idején élt egyházfejedelmekre már csak annyi feladatot hagytak, hogy térbelileg terjesszék ki a már elért tökéletességet: kastélyokat építsenek szeretőiknek az akkori város falain kívül, s a kéjlakok körül parkokat létesítsenek, tele mesebeli szörnyekkel és mitológiai alakokkal. S amikor Salzburg az építészeknek már nem adott több tennivalót, a hercegérsekek más művészeket hívattak Itáliából: a zene és a színpad művészeit. Mozart apja sem vihette többre másodkarmesterségnél, mert az első karnagy még a tizennyolcadik században is olasz kellett hogy legyen.

Végül még egy bekezdés a könyvből - néhány saját fényképemmel:

Salzburgot mintha az Isten is színházi díszletnek teremtette volna. Nem véletlen, hogy most, a huszadik században az Ünnepi Játékok szereztek nemzetközi hírnevet a városnak. Mert akár az első operákat játszották századokkal ezelőtt a Sziklaszínházban, akár Hofmannsthalt és Goethét viszik színre ma a dóm előtt vagy a Sziklalovardában - Salzburg örökre el van jegyezve a színjátszás szenvedélyével.