A kanizsai cigányprímás esete a török szultánnal

Legutóbb azt meséltem el a 100 éve elhunyt kitűnő kanizsai prímásról, Horváth Laciról, hogy zenészeivel együtt hogyan találkozott Kossuth Lajossal. Mai sztorimban egy nagy hatalmú és egzotikusan is izgalmas uralkodó színe elé kerülhettek a kanizsai zenészek.

A kor, a 19. század utolsó harmada a cigányzenekarok aranykora: nyugatra és keletre is vezettek utazásaik, vendégszerepléseik. Érdemes e tekintetben fellapozni Sárosi Bálint: A cigányzenekar múltja az egykori sajtó tükrében című kétkötetes munkáját; az előzmények, e vendégszereplések megindulása és 1867-ig tartó krónikája tekintetében pedig Szíjjártó Csaba: A cigány útra ment című könyvét.

A kanizsai kötődésű cigányzenészek közül már a Lacit megelőző prímás, Kovács Gábor is járt külföldön, és fog majd menni zenekarával hamarosan Darázs Miska és Zsolnay Vilmos is.

Laci 1880/81-ben Brüsszelben, Milánóban, Párizsban és a francia Riviérán muzsikált. Második igazán fontos útja 1890-ben következett be, a konstantinápolyi meghívással. A helyi sajtó kisebb-nagyobb híradásaiból rajzolódik ki előttünk a történet, melyet megerősített a Budapesti Hírlap, és egy most előkerült érdekes forrás. 

A Zalai Közlöny 1890. május 10-i számából megtudjuk, hogy búcsúhangversenye után a zenekar vonatra, valószínűleg a híres Orient-expresszre szállt Konstantinápoly, azaz a mai Isztambul felé:

By WLDiffusion - Own work, CC BY-SA

Hogy milyen volt a "teljes uniformis", a következő hosszabb cikkben elolvashatjuk, megjelent a Zalai Közlöny 1890. június 14-i számában:

Ebben a cikkben igazán sok az információ – feltételezem, hogy maga Laci írta meg levélben a Zalai Közlöny szerkesztőségének a történteket, mint ahogyan egy évtizede is beszámolt találkozójukról Kossuth Lajossal. Csak most nem saját fogalmazásában olvashatjuk, hanem az újságíró átírásában.

De nézzük a cikk fontosabb elemeit kicsit részletesebben:

A Jardin des Petit-Champs a mai Beyoglu (egykori Pera) városrészben volt található, azon belül is a Tepebasi-nak nevezett negyedben. Ez a terület volt Isztambul európai negyede, akkoriban a politikai és üzleti élet központja. Valahol itt, a parkban muzsikálhattak Laciék. Az 1900 körül készült képeslapon az avenue des Petit-Champs látható, melyet fényűző paloták öveznek.

Heinrich von Calice, aki fogadta a zenekart és Büyükderében vendégül látta őket, akkoriban valóban a Monarchia törökországi követe volt, Büyükdere városrész Isztambul európai oldalán, az öbölnek azon a részén fekszik, ahol a Boszporusz kiszélesedve szinte már tengerre emlékeztet. Itt lehetett a követség.

Egy kép a környékről, 1895-ből:

És akkor végre térjünk rá a nagyágyúra, a szultánra:

Ő  II. Abdul Hamid, aki 1876 és 1909 között  uralkodott. Székhelye a nem sokkal korábban épült Yildiz-palota.  Ez igazából egy dombon álló komplexum, különálló épületekkel, kioszkokkal, ahonnét szép a rálátás az Aranyszarv-öbölre.Ezen a képen csak kis része látszik:

By User:Darwinek (wiki)

Ide hívta meg (vagy rendelte be?) a magyar zenekart a szultán június 6-án. És hogy Őfelsége tényleg meg volt elégedve a játékukkal, igazolja, hogy még egyszer, augusztus 8-án is meghívta őket. Ez alkalommal Lacit szép summa pénzzel jutalmazta és személyre szóló ezüst érdeméremmel tüntette ki, melyre, rá volt vésve Laci neve és a dátum. Ezt az érmet hazatérése után a prímás megmutatta a Zalai Közlöny szerkesztőségében is. Valószínűleg ez látszik gomblyukában az 1896 tavaszán készült fényképén is:

Itt van még egy kis hír a szultán második meghívásáról a Budapesti Hírlap 1890. augusztus 12-i  számából:

Egy teljesen kívülálló forrás is megerősíti a zenekar kétszeri játékát a szultán előtt és Laci megajándékozását. Rosenspitz Sándor világutazó, aki egy alkalommal maga is hallgatta a kanizsai zenekart a konstantinápolyi parkban, írta Rómától Jeruzsálemig című élménybeszámolójában:

Wood pasa megjegyzi, mily nagyon megkedvelte a császár, Abdul Hamid szultán ő felsége ezt a cigányzenét és az egész bandát, melynek kétszeri játékáért nemcsak százhetven arany fontot fizettetett, de a prímásnak saját nevére ezüst érdemjelet is adományozott. (Magyar Zsidó Szemle 1890. 10. szám.)

Mint hazatérte után Laci elmesélte, muzsikáltak a háremben is. S hogy milyen volt ott a légkör, mit tapasztalt, elolvashatjuk a Zalai Közlöny 1890. szeptember 6-i számában:

A konstantinápolyi vendégszereplés további nagy tekintélyt kölcsönzött a már előtte országszerte közismert kanizsai zenekarnak. Még egy jó évtizedig tart majd a fénykoruk, bár valószínűleg ez volt legérdekesebb vendégszereplésük.

Lesz még sztorim Horváth Laciról!

A kanizsai cigányprímás esete Kossuth Lajossal

1917. április 22-én, azaz éppen 100 éve hunyt el Kanizsa egyik legjobb cigányprímása, Horváth Laci. Az évforduló kapcsán mostanában az ő életével foglalkozom, már nagyrészt készen van egy hosszabb anyagom róla. Azt máshova szánom, de itt a blogban is szeretnék megemlékezni róla néhány érdekes történettel. Ezek egyúttal róla és a korról is sok mindent elmondanak...

Horváth Laci 1896-ban

Hogy időben jobban behatároljuk: Horváth Laci 1858-ban született Berzencén. Első komoly zenekarát 1877 körül, nem egészen húsz éves korában alapította Kanizsán.

1880-ra már olyan jól játszhattak, hogy meghívást kaptak a brüsszeli világkiállításra, ottani szereplésük pedig további lehetőségeket hozott magával. 1881 január elejére szerződést kaptak Milánóba, onnét pedig egyenesen a francia Riviérára utaztak. Ezen utazás közben történt, hogy – amint azt előre eltervezték – kihasználták az alkalmat és látogatást tettek az emigrációban élő Kossuth Lajosnál.

A lassan nyolcvanadik éve felé közeledő Kossuth ekkoriban Torino mellett egy Collegno al Baraccone nevű kis faluban élt, ahol szép saját háza volt:

Néhány év múlva házát eladta és beköltözött Torino városába. Erről ITT és ITT részletesen olvashat az érdeklődő.
Az épület ma már nincs meg, a környéket is beépítették, de az utca ma Kossuth nevét viseli.

Komoly szervező munkára volt szükség, hogy a lelkes muzsikusok egyáltalán odataláljanak Collegnóba és hogy Kossuth fogadja őket. Szerencsére kapcsolatot találtak egy Mennyey Ferenc nevű úrhoz, aki a torinói vasúttársaságnál dolgozott. A zenekar utolsó milánói koncertje után, 1881. január 7-én Torinóba utazott, onnét Mennyey úr szintén vonattal, személyesen kísérte őket a faluba. Ott már várta őket Ihász ezredes és Gunst Adalbert. Ihász ezredes nem lehetett más, mint Ihász Dániel, akit Kossuth Mikes Kelemen-jének neveznek (s aki három hónap múlva el fog halálozni...), az Adalbert névvel említett úr pedig nyilvánvalóan Gunst Bertalan, akkoriban Kossuth titkára. 

Ilyennek láthatták Kossuthot a kanizsai utazók; a kép nagyjából akkoriban készült, és ugyanabban a dolgozószobában, ahol Laciék jártak:

Itt pedig külön a dolgozószoba egy másik részét láthatjuk – mindhárom muzeális kép forrása a keptar.oszk.hu:

Este hat óra volt, amikor Laciék beléphettek Kossuth házába, aki emeleti dolgozószobájában fogadta a muzsikusokat. Érdeklődött, hogy hány tagú a zenekar. Többen is mondták, hogy "tizennégy", ám egy hang tizenhármat mondott, amit meghallva, Kossuth elkomorodott, hogy az szerencsétlen szám... A többiek gyorsan megerősítették, hogy igazából tizennégyen vannak. Kossuth megköszönte a látogatók jóindulatát, akik nyilván felajánlották, hogy muzsikálnak neki. Ám azt mondta: bocsássanak meg, hogy zenélésüket meg nem hallgathatom, mivel hogy a zenehallás oly sebet tépne fel keblembe, melynek kellemetlen utóhatása lenne egészségi állapotomat illetőleg, már fiam zongorázását sem hallgatom néhány év óta.

Hát igen: Kossuth hetvennyolc éves volt, s bár Laciék örömmel konstatálták, hogy jól néz ki, nyilván vigyáznia kellett magára, a szívére, a vérnyomására. És ha még a klasszikus zongoradarabok is erős érzelmi hatással voltak rá, hogyne félt volna e tekintetben az igazi magyar cigányzenétől...  Persze szebb lett volna a történet, ha Laciék muzsikálhattak volna Magyarország Mózesének. De így is nagy dolog volt, hogy találkozhattak vele személyesen. Szívélyes fogadtatásban volt részük, Kossuth hellyel kínálta őket, búcsúzáskor pedig mindenkivel kezet fogott és arra is volt gondja, hogy rábízza őket hazafelé is Mennyey úrra. 

Ez a látogatás története. S hogy honnét tudható mindez? Maga Horváth Laci prímás írta meg haza, a Zalai Közlöny szerkesztőségének már Nizzából; ugyanis Mennyey úr segítségével, aki feltette őket a megfelelő vonatra, egyenesen oda utaztak tovább. Igaz, Laci a levél elején eltévesztette az évszámot, még nem szokhatta meg az újévet, és az újság sem javította ki... Érdemes viszont megjegyezni, hogy levelének minden olyan információja, ami más forrásból utólag ellenőrizhető, tökéletesen helytálló; így szerintem egészen biztos, hogy tényleg úgy zajlott le a látogatás, ahogyan Laci papírra vetette.

A levél 1881. január 20-án meg is jelent a Zalai Közlönyben. Aki kiböngészi, a végéről azt is megtudhatja, hogy milyen volt az időjárás Nizzában és a muzsikusok mivel töltötték ott a szabad idejüket :)

Sajnos, több ilyen személyes tudósítást nem találtam Lacitól a kanizsai sajtóban. De azért a közeljövőben mesélek még néhány történetet róla és zenekaráról!

A nagykanizsai zsinagóga karnagya

Eckstein Mór is egy az elfelejtett nagykanizsai muzsikusok közül. Nem a legelső vonalba tartozott, de munkáját, ami az éneklés és karvezetés volt, profi szinten és hűségesen, fél évszázadon át végezte magas színvonalon. A zsinagóga énekkarának karnagya volt, 100 éve, 1917. április 19-én hunyt el.

Élete korai szakaszáról és pályakezdéséről kevés a forrás, inkább már kiteljesedett korszakáról vannak információk. De nézzük sorban, a fehér foltokkal együtt...

1839/40 körül született – hogy hol, és pontosan mikor, egyelőre nem került elő, csak annyi, hogy apja neve Eckstein Izsák.

Visszaszámolva megünnepelt negyedszázados jubileumából úgy tűnik, 1868 tavaszán lépett be sima tagként a kanizsai zsinagóga énekkarába. Ekkor nem egészen harminc éves volt. Azt sem tudjuk, hogy mikortól, de valószínűleg nem túl sokára a kórus vezetője lett (egyik nekrológja úgy tartja számon, hogy majdnem ötven évig volt karnagy) és abban a minőségében működött élete hetvennyolcadik évében bekövetkezett haláláig. Róla szólván mindig megemlítik gyönyörű basszus hangját. 

A kanizsai zsinagóga belső tere (Forrás: zsido.com)

A kanizsai zsinagóga mindig híres volt magas színvonalú zenei életéről. Ebben az időben ennek meghatározó alakjai a főkántor, az orgonista és a kórus vezetője voltak. Valamennyien főállásban látták el feladatukat. A főkántor mellett még "sima" kántor is működött, mellette bizonyos adminisztratív teendőket is ellátva. Tárgyalt korszakunkban mindhárom meghatározó poszton egészen kiváló és feltűnően sokáig, négy-öt évtizedig működő zenészek álltak, ami tovább emelte a zenei élet minőségét. Főkántor az európai hírű Kartschmaroff Leó volt (1864 és 1915 között, róla írtam már egy hosszabb életrajzot az 2015-ös Kanizsai antológiába), az orgonista Pásztor (eredetileg Pollák) Miksa (1890 és 1937 között), a kórus vezetője pedig Eckstein Mór, körülbelül 1868/69 és 1917 tavasza között.

Saját felvételem az orgonakarzatról

Villányi Henrik így foglalta össze a zene szerepét az izraelita szertartásokon:

A zsidó szertartás lényeges alkatrészét az imák eléneklése teszi. Az éneket a kántor és a jól begyakorlott énekkar végzik. Ének és ima a zsidó istentiszteletben majdnem egy fogalom. A hívő is ezt tartja, mert minden istentiszteleten, ünnepnapon, temetésen, lakodalmon maga előtt látja az előimádkozót és hallja énekét, mely ájtatosságra indítja és tolmácsolja vallásos érzületét. (Zalai Közlöny 1904. november 19.)

A hitközségnek már 1821 óta volt énekkara, amelyet Kartchmaroff főkántor szervezett újjá és Eckstein kiválóan vezetett. A karnagy negyven éves jubileuma alkalmából írta a Zala, hogy Eckstein Mórnak nagy része van abban, hogy az énekkar "kitűnően szervezett, és kiváló precizitással és művésziességgel" működik.

Kiváló és jó ember is lehetett, szintén egyik nekrológja szerint egyik legnépszerűbb funkcionáriusa volt a hitközségnek. Ezt a képet erősíti keszthelyi kollégája, Lövinger Sándor, aki egyszer nagy hangversenyt szervezett városában a környékbeli nagyobb települések izraelita zenészeinek, együtteseinek részvételével. Hosszú köszönetmondó leveléből idézzük a megfelelő passzust a Zala 1878. június 30-i számából:

Eckstein Mór úr, a nagy-kanizsai izr. község alkántora a darabok bassus parthiát [basszus szólamát] fényes sikerrel oldá meg, ki egyszersmind irántam azon nemeskeblűséget tanusított, hogy tőlem úti költséget sem fogada el, miáltal mint hivatalnok analogont [példát] adott érdemdús közönségének, ki is nagylelkűség tekintetében egész országunk valamennyi izr. községének mintaképül szolgál.

Ugyancsak szép példa életéből, hogy nem tagadta meg közreműködését, amikor Rudolf trónörökös kislánya megszületése alkalmából katolikus ünnepi misét tartottak:

Ünnepélyes hálaadó istentisztelet tartatott városunkban a szt.-Ferenciek templomában f. hó 6-án az új főhercegnő születése alkalmából. Jelenvoltak: városihatóságunk a polgármesterrel az élén, a különböző hivatalos testületek és magánosok. Előadatott: Führer R. D-dúr miséje Kaán Irma, Kohn Hedvig és Novinszky Leopoldine kisasszonyok, Bischitzky és Eckstein urak és a színházi zenekar közreműködésével. Különösen szép volt a Bischitzky és Eckstein által Offertoriumra énekelt "Ave Maria", továbbá a Kaán Irma és Kohn Hedvig által énekelt "Benedictus". (Zalai Közlöny 1883. szeptember 9.)

Eckstein szép énekhangját a világi zenei életben is hallatta - főként ifjabb korában, amikor még megvolt városunk első felnőtt énekkara, a Kanizsai Dalárda. Ebben szinte állandóan vezetőségi tag volt és szólistaként is gyakran működött, amint az 1877 utáni évtizedben a helyi lapokban olvashatjuk. Többször énekelte a basszus szólamot a kor népszerű férfi-kvartett-formájában előadott darabjaiban, de Bischitzky Miksával, aki tenoristaként magánének-tanár volt Kanizsán, előadták például Faust és Mephisto kettősét Gounod Faustjából, ami azért már igazán igényes énekelnivaló. 

Magánéletéről is vannak információk, bár egyelőre nem teljes a kép. Első felesége a kanizsai születésű Deutsch Cecília volt, aki ötven éves korában, teljesen váratlanul halt meg 1897. november 2-án, agyszélhűdésben. A lassan a hatodik évtized felé haladó karmester egy év múlva, 1898. október 25-én újra megnősült: egy Újvidék környéki özvegyasszonyt vett feleségül, özv. Meisterné Reichenstein Rózát. Az esküvő a menyasszony lakóhelyén, Bács-Petrovácon volt, ami ma Szerbiához tartozik, így egyelőre nem sikerült az anyakönyvi bejegyzéshez hozzájutnom, pedig abban sok hiányzó adatot meg lehetne találni Eckstein származásáról. Mint majd későbbi gyászjelentéséből kitűnik, első házasságából valószínűleg nem volt gyermeke; második házasságában viszont "megörökölt" egy fiút és az ő révén menye és unokája is lett. Valószínűleg együtt is laktak, mert Eckstein halálát majd mostohamenye fogja bejelenteni az anyakönyvi hivatalban.

Az évtizedek haladtak... 1908-ban hitközsége és tisztelői megünnepelték működésének negyvenedik évfordulóját. 

A hitközség szolgálatában öregedett meg. Az ifjúból aggastyán lett, de lelkesedése és szorgalma nem lankadt. Úgy megszokták szép mély, erős hangját, hogy szertartás vagy istentisztelet nála nélkül el sem képzelhető.  (Zala 1908. augusztus 19.)

Nem egészen egy évtized van ekkor még hátra az életéből. Továbbra is dolgozik. Aztán két nagy csapás is éri a hitközséget: 1915. december 31-én elhunyt Kartschmaroff főkántor, 1917. február végén pedig Goldmann Samu kántor – mindketten félévszázadnyi működés után. Eckstein utolsó szolgálata kórusával Goldmann Samu temetése. Már készülnek félévszázados jubileumának megünneplésére, amikor április 19-én az ő halálhíre terjed szét. 

Méltó nekrológot közölt róla az akkori, Kanizsán szerkesztett Zalai Hírlap:

 

A hitközség saját halottjának nyilvánította. Mint a Zala április 21-i számából megtudhatjuk, dr. Neumann Ede főrabbi gyászbeszéde méltó emléket állított az elhunytnak és az énekkar is, (melyet ez alkalommal műkedvelőkkel is kiegészítettek) kiválóan szép előadásban énekelte a gyászdalokat. A szertartás bevégzése után a koporsót az izr. temetőben helyezték végső nyugalomra.

Sírkövét ma is fellelhetjük. Csak az a kár, hogy fényképének helye üres, így nem ismerhetjük arcvonásait...

"A legjobb férjnek"

A nagykanizsai Sétakert zenei emlékei

Tripammer Gyula

A Sétakert Nagykanizsa legnagyobb kiterjedésű, 4 hektáros parkja. Létesítését a város 1896-ban Tripammer Gyula, a Szépítő Egylet ügyvezető elnökének javaslatára vette programba, s először 6 hold földterületet vásároltak meg kanizsai gazdáktól. Fabik József városi kertész segítségével Tripammer maga is sok növényt elültetett benne s haláláig ápolta a parkot. A későbbi évtizedek során területét több ízben is bővítették – majd 1930 után a strandfürdő és a MAORT lakótelep építésekor csökkentették –, s 1925-ben a város vette kezelésébe. Nagy névadási viták után 1927-ben Tripammer Gyuláról nevezték el, de a kanizsaiak mindig is Sétakertnek emlegették. Csengery út felőli bejáratát, amely a korábbi barátok kertjének területére esik, Vajda és Gyenes fővárosi építészek tervezték. Mára csak egy oszlopa maradt meg; három kovácsoltvas kapuja és a kerítés többi eleme 1936-ban a köztemető északi bejáratához került.

Csengery út felőli bejárata

 1992 óta a kert teljes területe, növényzete és képzőművészeti alkotásai helyi védelmet élveznek.

Temető felőli bejárata

1902/03 körül...

... és ma

Ezt a fát talán még Tripammer Gyula ültette

A 20. század elejétől élénk társasélet folyt a parkban: cigányzene, katonazene, cukrászda vonzotta vasárnaponként a közönséget. Itt egy kis hír (a lap szedése miatt két részre felbontva) a Zala 1902. július 20-i számából, amely a kiváló székesfehérvári honvédzenekar muzsikálásáról tudósít:

Ez pedig itt pedig egy kivágás a Zalai Közlöny 1904. június 11-i számából, mely a kanizsai tűzoltózenekar sétakerti muzsikálásáról ad hírt:

A kanizsai tűzoltózenekar a századforduló körül, a vezető Dinuj József

A Sétakertet már ekkoriban felfedezte a Kanizsán rendszeres színiévadot tartó pécsi színtársulat. Olvassunk bele a Zala 1904. június 23-i számába! Id. Latabár Árpád, a nagy Latabár Kálmán apja  is közreműködött a borús idő ellenére nagy sikerű műsorban:

Sárvári Anna (sk-szeged.hu)

1907 nyarán aztán az akkor Bihari Ákos által igazgatott, s a szokásos hosszú vendégszereplésén városunkban tartózkodó pécsi színház  igazi monstre szórakoztató napot szervezett Pepita cabaret néven. Benne könnyűzenei dalokból, táncokból, vidám monológokból összeállított műsor mellett vásári kavalkád is volt, este pedig előadták, mintegy fordított szereposztásban, saját János vitéz-előadásuk paródiáját. A Zalai Közlöny előzetese szerint benne az "Első tábornok" szerepét a húsz éves kezdő színésznőre, Sárvári Nusira osztották, aki nem más, mint Juhász Gyula halhatatlanná vált Annája... Amúgy a következő évben Nagyváradon fog megismerkedni a költővel, miután az ottani színházhoz szerződik.

1910-ben állították fel a Sétakertben a ma is látható zenepavilont, amely a Weiser-féle gépgyár műhelyéből került ki.

Egykor...

... és ma

1924 júniusában az Irodalmi és Művészeti Kör a Sétakertben rendezte meg Zala megye dalosversenyét, amelyen hét vidéki (keszthelyi, zalaszentgróti, sümegi, sormási és alsópáhoki énekkarok) és öt nagykanizsai férfikar vett részt, valamint a zalaegerszegi egyházi vegyeskar.

Zalai Közlöny 1924. június 24.

Az eseménysorozat istentisztelettel kezdődött, majd a vasútállomáson nagy tömeg jelenlétében rendeztek ünnepélyes fogadtatást a megérkező dalosoknak. Innét testületileg vonultak a Sétakertbe, ahol a műsor megkezdéséig a sormásiak kitűnő fúvószenekara szórakoztatta a nagy számban megjelent közönséget. Soraikban ott volt Sabján Gyula polgármester, az egerszegi kórust elkísérő Pehm József apátplébános – a későbbi Mindszenty József – és más notabilitások.

Megnyitóbeszédében Kováts Antal piarista főgimnáziumi tanár azt fejtegette, hogy a trianoni békeparancs sok természeti- és műkincstől fosztotta meg Magyarországot, de szellemi kincseinket, köztük dalainkat el nem vehette, s azt megőrizni nemzeti feladatunk. A fellépő dalárdák műsorszámait végigtekintve azonban megállapítható, hogy ekkor még nem nőttek fel ehhez a feladathoz. Többnyire éppen abból a régi repertoárból válogattak, amelyet ekkoriban már két évtizede próbált meg ellensúlyozni és felváltani igazi értékekkel Bartók Béla és Kodály Zoltán. Felhangzott ugyan néhány klasszikus darab is, de a slágereket az olyan kórusművek jelentették, mint például az akkoriban közkedvelt Holdvilág című dal. Népdalfeldolgozást is kevesen tűztek műsorra, a hazafias elemet inkább népies műdalok

Büchler Mór

jelentették. Ugyanakkor pozitívumként kell értékelni, hogy ennyi kórus működött a megyében és különösen Nagykanizsán, mégpedig nagyrészt zeneileg kiváló karnagyok vezetése alatt. Énekelt például a Fűtőházi Kézművesek Dalköre, akik később még sok szakmai sikert értek el Rácz János katolikus kántor irányításával és a színvonalát később több országos versenygyőzelemmel igazoló Ipartestületi Dalárda Büchler Mór vezetésével.

A Sétakert területén 1933-ban hozták létre a város strandfürdőjét. Felépítésének anyagi alapját az Országos Testnevelési Tanácstól elnyert segély, illetve a város lakosainak kötvényvásárlása biztosította. Minderről Tarnóczky Attila Hol-mi című munkájában sok érdekességet lehet olvasni – például, hogy ki mondta az avatóbeszédet és milyen szabályokkal próbálták meg erkölcsös viselkedésre késztetni a mindkét nembeli ifjúságot :) plusz sok képet nézegetni.  Azért ezt a korai képet én is megmutatom:

A strand  megnyitása után hamarosan az az ötlete támadt a pécsi színtársulat akkori igazgatójának, Fodor Oszkárnak, hogy területén szabadtéri fesztiválokat tartson – talán tudott elődének három évtizeddel korábbi sétakerti kezdeményezéséről. 1935 nyarán két naposra tervezték a rendezvényt, s a Cigánybáró és a János vitéz előadását készítették elő. Strauss operettjének Szaffi szerepére kitűnő vendéget hívtak Kőszegi Teréz, az Operaház szopránja személyében. Sajnos, az időjárás nem vette kegyeibe az előadást: éppen nem sokkal Szaffi első megjelenése után eleredt az eső, s a játékot félbe kellett szakítani. Fodor igazgató a János vitéz másnapi előadásával kárpótolta a nézőket.

Kőszegi Teréz

1937 nyarán végre eső-mentesen színre kerülhetett a Cigánybáró, a címszerepet a rádióadásokból Kanizsán is népszerű Szedő Miklós énekelte. Eljátszották még az akkoriban Kanizsán műkedvelő színjátszók körében is népszerű Rip van Winkle című operettet. Csak éppen a közönség volt kevés, talán elriasztotta őket a korábbi időjárási mizéria. Ezzel véget is ért a nagykanizsai városi strandfürdőnek mint szabadtéri színjátszóhelynek a karrierje...  

Ennyi olvasnivaló után hallgassuk meg Szedő Miklóst: 

Egy mostanában felröppent hír motiválta, hogy mai posztom a Sétakertről szólt, mely szerint még egy uszodát építenének a parkba, a meglévő mellé. A hír kapcsán a Sétakert zenei vonatkozásait igyekeztem körbejárni és rajtuk keresztül bemutatni a park értékeit. Természetesen ezeket a vonatkozásokat be kellett ágyazni az általánosabb történetbe - erről, mint már említettem, sokkal, de sokkal részletesebben írt ITT Tarnóczky Attila. Ajánlom át-tanulmányozásra azt is. Remélem, mindkét összeállítás hozzájárul, hogy még többen megismerjék Sétakertünk múltját. Én úgy érzem, nem kellene újra megcsonkítani; inkább kicsit rendbe kellene hozni, például feltölteni a táncoslányok medencéjét. Uszoda építéséhez biztosan lenne alternatív helyszínt találni...