A kanizsai cigányprímás esete Kossuth Lajossal

1917. április 22-én, azaz éppen 100 éve hunyt el Kanizsa egyik legjobb cigányprímása, Horváth Laci. Az évforduló kapcsán mostanában az ő életével foglalkozom, már nagyrészt készen van egy hosszabb anyagom róla. Azt máshova szánom, de itt a blogban is szeretnék megemlékezni róla néhány érdekes történettel. Ezek egyúttal róla és a korról is sok mindent elmondanak...

Horváth Laci 1896-ban

Hogy időben jobban behatároljuk: Horváth Laci 1858-ban született Berzencén. Első komoly zenekarát 1877 körül, nem egészen húsz éves korában alapította Kanizsán.

1880-ra már olyan jól játszhattak, hogy meghívást kaptak a brüsszeli világkiállításra, ottani szereplésük pedig további lehetőségeket hozott magával. 1881 január elejére szerződést kaptak Milánóba, onnét pedig egyenesen a francia Riviérára utaztak. Ezen utazás közben történt, hogy – amint azt előre eltervezték – kihasználták az alkalmat és látogatást tettek az emigrációban élő Kossuth Lajosnál.

A lassan nyolcvanadik éve felé közeledő Kossuth ekkoriban Torino mellett egy Collegno al Baraccone nevű kis faluban élt, ahol szép saját háza volt:

Néhány év múlva házát eladta és beköltözött Torino városába. Erről ITT és ITT részletesen olvashat az érdeklődő.
Az épület ma már nincs meg, a környéket is beépítették, de az utca ma Kossuth nevét viseli.

Komoly szervező munkára volt szükség, hogy a lelkes muzsikusok egyáltalán odataláljanak Collegnóba és hogy Kossuth fogadja őket. Szerencsére kapcsolatot találtak egy Mennyey Ferenc nevű úrhoz, aki a torinói vasúttársaságnál dolgozott. A zenekar utolsó milánói koncertje után, 1881. január 7-én Torinóba utazott, onnét Mennyey úr szintén vonattal, személyesen kísérte őket a faluba. Ott már várta őket Ihász ezredes és Gunst Adalbert. Ihász ezredes nem lehetett más, mint Ihász Dániel, akit Kossuth Mikes Kelemen-jének neveznek (s aki három hónap múlva el fog halálozni...), az Adalbert névvel említett úr pedig nyilvánvalóan Gunst Bertalan, akkoriban Kossuth titkára. 

Ilyennek láthatták Kossuthot a kanizsai utazók; a kép nagyjából akkoriban készült, és ugyanabban a dolgozószobában, ahol Laciék jártak:

Itt pedig külön a dolgozószoba egy másik részét láthatjuk – mindhárom muzeális kép forrása a keptar.oszk.hu:

Este hat óra volt, amikor Laciék beléphettek Kossuth házába, aki emeleti dolgozószobájában fogadta a muzsikusokat. Érdeklődött, hogy hány tagú a zenekar. Többen is mondták, hogy "tizennégy", ám egy hang tizenhármat mondott, amit meghallva, Kossuth elkomorodott, hogy az szerencsétlen szám... A többiek gyorsan megerősítették, hogy igazából tizennégyen vannak. Kossuth megköszönte a látogatók jóindulatát, akik nyilván felajánlották, hogy muzsikálnak neki. Ám azt mondta: bocsássanak meg, hogy zenélésüket meg nem hallgathatom, mivel hogy a zenehallás oly sebet tépne fel keblembe, melynek kellemetlen utóhatása lenne egészségi állapotomat illetőleg, már fiam zongorázását sem hallgatom néhány év óta.

Hát igen: Kossuth hetvennyolc éves volt, s bár Laciék örömmel konstatálták, hogy jól néz ki, nyilván vigyáznia kellett magára, a szívére, a vérnyomására. És ha még a klasszikus zongoradarabok is erős érzelmi hatással voltak rá, hogyne félt volna e tekintetben az igazi magyar cigányzenétől...  Persze szebb lett volna a történet, ha Laciék muzsikálhattak volna Magyarország Mózesének. De így is nagy dolog volt, hogy találkozhattak vele személyesen. Szívélyes fogadtatásban volt részük, Kossuth hellyel kínálta őket, búcsúzáskor pedig mindenkivel kezet fogott és arra is volt gondja, hogy rábízza őket hazafelé is Mennyey úrra. 

Ez a látogatás története. S hogy honnét tudható mindez? Maga Horváth Laci prímás írta meg haza, a Zalai Közlöny szerkesztőségének már Nizzából; ugyanis Mennyey úr segítségével, aki feltette őket a megfelelő vonatra, egyenesen oda utaztak tovább. Igaz, Laci a levél elején eltévesztette az évszámot, még nem szokhatta meg az újévet, és az újság sem javította ki... Érdemes viszont megjegyezni, hogy levelének minden olyan információja, ami más forrásból utólag ellenőrizhető, tökéletesen helytálló; így szerintem egészen biztos, hogy tényleg úgy zajlott le a látogatás, ahogyan Laci papírra vetette.

A levél 1881. január 20-án meg is jelent a Zalai Közlönyben. Aki kiböngészi, a végéről azt is megtudhatja, hogy milyen volt az időjárás Nizzában és a muzsikusok mivel töltötték ott a szabad idejüket :)

Sajnos, több ilyen személyes tudósítást nem találtam Lacitól a kanizsai sajtóban. De azért a közeljövőben mesélek még néhány történetet róla és zenekaráról!