Hofrichter Emma, a zene papnője

Újabb portrém következik Nagykanizsa zenei életéből: egy csak a zenének élő hölgy, akit hetvenedik születésnapján a polgármester, egyúttal régi növendéke majd muzsikustársa "a zene Vestájának" nevezett.

 

 

Ő HOFRICHTER EMMA hegedűművész, tanár.

 

Élete két alapvető dátuma Budapesthez kötődik: ott született 1871. december 15-én, és ugyanott hunyt el 1956. október 27-én, ám 85 évének  körülbelül kétharmad részét Nagykanizsán élte le, pedig nem is voltak kanizsai gyökerei.

Apját, Hofrichter János (1818-1889) festőművészt nem tartják számon a magyar képzőművészeti lexikonok, bár több vidéki templomban dolgozott. Ő festette az oltárképet 1864-ben Felsőesztergály (ma Horné Strháre, Szlovákia), 1869-ben Alattyán (Jász-Nagykun-Szolnok megye), 1879-ben Kökényesd (ma Porumbesti, Románia, Szatmár megye) templomaiban. Az ő alkotásai a váci Hétkápolna és a kékkői (Modry Kamen, Szlovákia) kálvária stációképei is.

Családjával Pest belvárosában lakott, a Gránátos – ma Városháza – utcában. Felesége neve Kittel Mária. Gyermekei közül az 1866-ban született Anna is kitűnő hegedűs lett: ő Pesten alsófokú tanfolyami zenetanárként működött, kezdetben a Zenekedvelők Zeneiskolájában, majd mint zenetanfolyam vezető egészen 1933-ig a II. kerületi állami fiúiskolában (Appel Aurélné).

 

Emma születését a Pest belvárosi római katolikus plébánia anyakönyvében rögzítették, érdekes módon Johanna Emília néven. Abban az időben az Emma az Emília általános becéző alakja volt, s hősnőnk egész életében ebben a formában használta, s a későbbi hivatalos iratokban is így szerepel.

 

 

 

A pesti IV. kerületi (ma az az V. kerület) polgári leányiskolába járt. 1884-ben végezte el a 4. osztályt, ahol kiváló énektanár, Bellovits Imre – korábban Smetana-növendék Prágában – volt az osztályfőnöke és énektanára. Az 1880-as évek második felében a Nemzeti Zenedében tanult hegedülni Gobbi Alajostól.

 

Az 1890-es évek elejétől 1894-ig a berlini Zeneakadémián Joachim József növendékeként képezte magát tovább. Életének fehér foltjai közé tartozik, hogy egyáltalán hogyan, milyen úton, és pontosan mikor került oda. Annyi feltételezhető, hogy kiemelkedően jó hegedűs lehetett már a Nemzeti Zenedében, szülei pedig voltak annyira vagyonosak, hogy tudták külföldön taníttatni.

Ekkor már volt Pesten is Zeneakadémia, és akik mégis külföldön tanultak, inkább a közeli Bécset választották. Hogy Emma Berlint, abban Gobbi Alajos közvetíthetett, mint Emma zenedei hegedűtanára. De akárhogyan is történt, Joachim személyében világelső tanára lett.

A „hegedűkirály”, ahogy már életében Joachim Józsefet nevezték, Burgenlandból származott. Csodagyermekként Mendelssohn támogatását élvezte. Később volt Liszt koncertmestere Weimarban, majd ellentáborához csatlakozva Berlinbe költözött, ahol 1869-ben lett az akkor megalapított Zeneakadémia (Sing-Akademie) első igazgatója és hegedűtanára, posztját 1907-ben bekövetkezett haláláig betöltve. Növendékeinek névsorában olyan nevek szerepelnek, mint Hubay Jenő, Auer Lipót, Vecsey Ferenc. Erős baráti-munkatársi kapcsolat fűzte Brahmshoz; szólistaként és kamarazenészként hatalmas tekintélynek örvendett az egész világon. Ma is a valaha élt legnagyobb – vagy egyik legnagyobb – hegedűművésznek tartják. Ilyen nagyságrendű művész-pedagógus lett Emma tanára! Nagy kár, hogy berlini éveiről semmit nem tudunk.

Egy közvetett bizonyíték szerint 1890-tól 1894-ig látogatta a berlini zeneakadémiát. Ez a bizonyíték a nagykanizsai Városi Zeneiskola egy 1933/34-es tanévből származó irata: egy, a fenntartó minisztérium által kibocsátott kérdőív, amelynek egy kérdése arra vonatkozott, hogy Nagykanizsán kik és milyen végzettséggel foglalkoznak a zeneiskolán kívül hangszer tanításával. Gyaníthatóan az érdekeltek megkérdezése alapján kerültek be a válaszok, Hofrichter Emmával kapcsolatban a következő: "A Berlini Zeneakadémiát látogatta négy évig (1890-1894), de végbizonyítvánnyal vagy oklevéllel nem bír".

1894 nyarán tért tehát haza. Azon az őszön néhány kisebb koncerten fellépett Pesten:

 

Hofrichter Emma fiatal hegedüművésznő ki most fejezte be művészeti tanulmányait Joachim tanárnál Berlinben, hazaérkezett. Legközelebb egy hangversenyben fog játszani a fővárosi Vigadóban. (Fővárosi Lapok 1894. október 12.)

 

NAGYKANIZSÁRA KÖLTÖZIK

 

Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül Nagykanizsán találjuk. 1894. december 15-én Ábrányiné Wein Margit, a kor híres operaénekesnője a Polgári Egylet meghívására nagy, reprezentatív koncertet adott az Egylet akkor még újnak mondható városi palotájában (Sugár út 3.). A koncertet bevezette és lezárta a művésznő férje, a közismert költő, Ábrányi Emil. Az esemény jelentőségét az is emelte, hogy az Egylet karzatos nagytermében ezen a koncerten gyulladt ki először villanyfény. Az esten néhány hegedűszámmal közreműködött Hofrichter Emma. Ez volt kanizsai debütálása, éppen 23. születésnapján. Zongorán Bischitzky Melánia, a kanizsai magán-zenetanár és hangszerkereskedő Bischitzky Miksa leánya kísérte.

Kanizsa mindkét akkori hírlapja viszonylag részletesen emlékezett meg az eseményről. Közülük december 22-i számában a Zalai Közlöny írta meg azt, hogy Emma ekkor már le is telepedett Nagykanizsán:

 

Egy nálunk eddig ismeretlen művésznő, Hofrichter Emma k. a. mutatta be hegedűjátékát a közönségnek. Az úrnő, a mint halljuk, helyben mint hegedűtanárnő telepedett le. A hírneves Joachimnál tanult Berlinben. Hofrichter Emma Ernst Elegiáját játszotta finom ízléssel, mély érzéssel és teljesen tiszta vonással. Bohm Capricciojában virtuóz játékával tündökölt. Ezek után, amit tőle hallottunk, csak örvendetes ténynek tarthatjuk, hogy ha a kisasszony városunkban marad és tehetségével mind szélesebb körökben fogja a hegedűjáték nemes művészetét terjeszteni.

 

A tudósító jóslata maradéktalanul megvalósult, Hofrichter Emma mintegy öt évtizeden át Nagykanizsán élt és dolgozott mint hegedű magántanár, tevékenysége rányomta bélyegét a város zenei életére.

 

Nagykanizsán 1926-ban sikerült csak felállítani a városi zeneiskolát, bár igény már évtizedek óta mutatkozott. Korábban különböző színvonalú magántanárok működtek, akik között voltak kiválóan képesített, nagy hatású pedagógusok is, mint Kartschmaroff Leó, a zsinagóga főkántora, Pásztor Miksa, a zsinagóga orgonistája, a már említett Bischitzky Miksa, Rosenberg Ádám, vagy a legendás Sterneck Zsigmond. Ők nagyjából a 19. század harmadik harmadában és a 20. század elején működtek. Ebben a körben Hofrichter Emma volt a legfiatalabb, hosszú pályája során neki még a Városi Zeneiskola megnyitása után is voltak magán növendékei.

 

A kései krónikásnak nincs semmilyen fogódzója, hogy Emma hogyan és miért került városunkba. Rokoni kötelék nem fűzte ide, családja mindig fővárosi volt; Anna nővére több évtizeden át Budapesten működött hegedűtanárként; apja élete során ugyan sok vidéki templomban festett oltárképet, de Kanizsán nem. Talán egy szívügy hozta Kanizsára? Ha igen, sem lett belőle házasság, Emma ugyanis soha nem ment férjhez. Csak és kizárólag a zenének és a tanításnak élt.

 

Évtizedeken át ugyanazt az életformát követte: ősztől koranyárig tanított, nyaranta pedig hosszabb időre mindig elutazott pihenni, nyaralni – hogy hova, még csak utalást sem sikerült róla találni. Szeptember eleje körül menetrendszerűen megjelentette a helyi újságokban rövid hirdetését, ami nagyjából mindig egyforma szövegű volt, ilyenformán: Hofrichter Emma nyaralásából hazaérkezett, óráit megkezdi.

Kezdetben, vagy amikor később új lakásba költözött, címét is megadta, vagy legalábbis körülírta, mint például: Iskola utca, Tóth-féle ház (1898), vagy Tóth-Hérics-féle ház (1899). E híradások és az abban az időben kiadott városi címjegyzékek alapján néhány lakásának helyét sikerült azonosítani, bár éppen ez a Tóth-féle ház nem teljesen világos. Az 1906-ban kiadott városi címjegyzék szerint a Bajza utca 5., ahol akkor lakott, kötődik Tóth Lajos ügyvédhez, viszont nem az Iskola (ma Zrínyi) utcában áll. De lehet, hogy az egy másik Tóth-ház volt. Az 1913-ban kiadott városi címtár már a Széchenyi tér 10. számot említi lakásaként. A hely ma azonos a Fő utca 24. számmal, csak a régi épület már nem létezik. 1927-ben és még néhány évig ő maga a Kisfaludy utca 39-et adta meg, úgyhogy ott is lakott (az a ház ma is létezik), majd az 1930-as évek közepétől annak közelében, a Csengery úton élt, a Kisfaludy utca sarkán.

 

Itt biztosan lakott: Kisfaludy utca 39.

 

Hofrichter Emma nagykanizsai pályája nem látványos, de annál nagyobb jelentőségű, hiszen kanizsaiak százait tanította hegedűjátékra legalább négy nemzedéken keresztül. Pedagógusi tevékenysége mellett mint előadóművész is gyakran fellépett: ifjú éveiben szólistaként kifejezetten sokszor, majd kamarazenészként is, az 1920-as évektől pedig az Irodalmi és Művészeti Kör szimfonikus zenekarának koncertmestere volt.

 

Nézzük ezeket a területeket külön-külön:

 

A HEGEDŰTANÁR

 

Évtizedeken át oktatta hegedűre a város ifjúságát. Ezen a téren hiánypótló volt a működése, mert a kanizsai magántanárok között túlsúlyban szerepeltek a zongoristák. Igaz, igény is elsősorban erre a hangszerre mutatkozott, de például Sterneck Zsigmond révén népszerű volt Kanizsán a gordonka is. Sterneck ugyan hegedűt is tudott tanítani, mert gyakorlatilag minden hangszerhez értett, de Emma valóban a legmagasabb szintű hegedűtudással rendelkezett, és évtizedeken át sikerrel ellensúlyozta a zongora hegemóniáját. Ez a kamarazenélés és a helyi zenekarok szempontjából volt rendkívüli jelentőségű, ami meg is látszott Kanizsa zenei életén. Bár a város első, tartósan életben maradt szimfonikus zenekara csak 1921-ben jött létre, de akkor már volt helyben annyi jól képzett amatőr hegedűs, ami lehetővé tette, hogy ez a zenekar felálljon és tartósan megmaradjon.

Növendékei közül többeket az általa megrendezett vizsgahangversenyekről szóló tudósításokból ismerhetünk. A névsorokban szép számmal akadnak előkelő kanizsai családok sarjai: Gutmannok, Weiserek, Zerkowitzok, Bogenriederek és mások. Őket általában saját otthonukban tanította, de adott leckéket lakásán is. Egyik legkiválóbb növendéke Székely Lili, aki hegedűművész lett, de Emma nevelt kitűnő hegedűst Krátky Istvánból, aki gyerekkorától járt hozzá. Krátky később főjegyzőként, majd 1930-tól polgármesterként sokat tett a város zenei életéért.

És volt számos névtelen tanítványa, akik több-kevesebb sikerrel küzdöttek a hangszerrel; a fiúk egy része ott muzsikált a piarista gimnázium zenekarában, mindkét nemből számosan ültek a Kör szimfonikus zenekarában, a többiekből pedig valószínűleg értő és igényes közönség lett.

Nem tudjuk, milyen módszerrel oktatott, de bizonyosan eredményesen. Egyik növendékkoncertjéről ezt írta a Zala című lap 1900. április 26-án:

 

A műsor […] arról győzte meg a közönséget, hogy Hofrichter Emma nemcsak azon tanítványaival tud érdemeset produkálni, a kik istenadta tehetséggel vannak megáldva, hanem azokkal is, a hol csak szakértelemmel, türelemmel, és lelkiismeretes tanítással lehet olyan eredményt elérni, mely dicséretére válik a mesternek.

 

Pontosan nem ismert, meddig folytatta magán zenetanári tevékenységét, hiszen soha nem tartozott intézményhez, valóban magánvállalkozásban tanított, így nem maradtak tevékenységéről levéltári iratok. Talán kénytelen volt idősebb korában is tanítani ahhoz, hogy megéljen, hiszen nyugdíjat bizonyára nem kapott, de lehetett olyan józan, hogy a bőségesebb években anyagilag előre gondoskodjon magáról. 1926, a Városi Zeneiskola elindulása után tovább dolgozott. Akkor már 55 éves volt, s bár a végzettsége fényesen megvolt hozzá, nem találkoztam forrással, amelyben felmerült volna a neve mint esetleges zeneiskolai tanárnak. De annyi magántanítással eltöltött év után valószínűleg ő sem tudott volna már beleszokni egy intézmény keretei közé (különösen nem az első igazgató, Vannay János szigorú irányítása alá…). Így addigi gyakorlata szerint dolgozott tovább, de növendékei azért megritkulhattak. 1941 és 1944 között még minden szeptemberben meghirdette a sajtóban, hogy nyaralásából hazatért és várja növendékei jelentkezését. Neve az 1944-es bejelentkezés után nem került elő többé Nagykanizsa megváltozott sajtójából, de Fentős Ferenc hegedűtanár, volt zeneiskolai igazgató ifjú korában, az 1940-es évek második felében még járt nála órákat venni.

 

AZ ELŐADÓMŰVÉSZ

 

Hosszú pályája során pedagógiai tevékenysége mellett előadóművészként is fellépett. Kanizsai bemutatkozásáról Ábrányiné Wein Margit koncertjén már volt szó. Később a legkülönbözőbb rendezvényeken gyönyörködtette a közönséget hegedűjátékával – zongorakíséretes szólókban és különböző kamarazenei felállásokban – a szilveszteri műsoroktól a jótékony célú hangversenyekig.

Önálló koncertet soha nem adott, mindig közreműködő volt más egyesületek, szervezetek által megvalósított rendezvényeken. Zenekarral sem játszott soha, és mégis, egészen késő idős koráig ragaszkodott Nagykanizsához.

Szemezgessünk a kanizsai sajtóból szóló szerepléseinek értékeléséből:

 

Nem mindennapi élvezetet nyújtott Hofrichter Emma kisasszony hegedűjátéka. – Bámulatos ügyessége a rendkívül tiszta kettős fogásokban tűnt ki legjobban. (Zalai Közlöny 1894. december 22.)

 

 Néhány későbbi szemelvény:

 

Hofrichter k. a. oly zsenialisan kezeli a vonót, hogy közreműködése a hangversenyt mindenkor művészi nívóra emeli. (Zala 1896. február 13.)

 

 

A felolvasás után Hofrichter Emma k. a. játszotta el hegedűn Wieniawski Románcát (op. 9.) Hofrichter hegedű játékáról nem mondhatunk mást, mint hogy Hofrichter perfekt művész, ki bámulatos technikai készséggel bánik vonójával és csodálatos hangokat tud kicsalni hegedűjéből. Midőn a darabot befejezte, szűnni nem akaró taps zúgott fel. (Zalai Közlöny 1897. november 13.)

 

Kedvelt nagyhatású műsordarabja volt Tartini Ördögtrilla szonátája, amelyet eljátszott az Irodalmi és Művészeti kör egyik felolvasásán is, Sarasate Faust-ábrándjával együtt:

 

A szonáta ördögi trilláit és dupla fogásait Hofrichter Emma kisasszony eleganciával győzte le. A themát pedig és annak gyönyörű cantilenáját sok érzelemmel és kifogástalan tisztasággal játszotta. … [A Faust-ábrándban] tündököltette bevégzett technikáját, mely dr. Perényi diszkrét és simulékony zongorakísérete mellett kitűnően érvényesült. (Zalai Közlöny 1900. március 17.)

 

Egy 1916-ban megjelent kritika, amikor már szólistaként kevesebbet, inkább kamaramuzsikusként lépett fel, de a Hadsegélyző egyik estjén újra játszott szólót is:

 

Az ő neve fogalom nálunk a hegedűjáték tudását illetőleg, technikájának tökéletessége s előadásának gazdag színvariánsa minden kritkán felül áll. Gyöngyöző stakkatói, pergő spikkatói, abszolút tisztaságú kettős fogásai és flageolettjei a legátók szépségeivel gyönyörűen olvadtak össze játékában. Szombati szereplése csak a múlt sikereit tetézte, mert játéka a felfogás előkelőségétől, a kivitel gondosságától, finomságától s nyugodtságától tündökölt. Ráadásában tónusának diadala zengett. Újból élveztük, újból megdicsérjük Hofrichter játékát. (Zalai Közlöny 1916. február 21.)

MUZSIKUSTÁRSAKKAL

 

Nagykanizsára költözése után nagyon hamar rátalált a muzsikustársakra: a profikra és a legmagasabb szintű műkedvelőkre. Alig pár hónap múlva például erről a társulásról adott hírt az újság, ami az Izraelita Nőegylet estélyét színesítette:

 

A közönség a Polgári Egylet nagytermét és a karzatot teljesen megtöltötte. Az első számot, Resch tavaszi üdvözletét, Hofrichter Emma k. a. (hegedű), Sternek Zs. (gordonka), ifj. Weissmayer Márk (fuvola) és Ollop Ernő urak (zongora) játszották. Resch zeneműve kellemes fülbemászó dallamaival a közönségnek nagyon tetszett. A közreműködők a darabot nagy precizitással adták elő. (Zalai Közlöny 1895. február 23.)

Sterneck Zsigmondról már esett szó, ifjabb Weissmayer Márk Villányi Henrik tanár, helytörténész testvére volt, Ollop Ernő pedig egy kanizsai kereskedőcsalád fia, aki ifjan két éven át a bécsi zeneakadémián tanult. Később más nevek is előfordulnak partnerei között, mint például Fishel Lajosné Bonyhádi Ida (Fejtő Ferenc kiválóan zongorázó, fiatalon elhunyt édesanyja):

 

Hofrichter Emma és Fischel Lajosné művészi játéka a tökéletes együttes minden jegyét karakterizálta s tehetségük igaz fényben ragyogott Wieniawsky Legendájában és Rechfeld Elfentanzajában egyaránt. (Zalai Közlöny 1910. november 28.) 

 

Az 1900-as évek első évtizedében különösen sokat játszott együtt a lánykorában szintén a bécsi zeneakadémián tanult Blumenschein Vilmosnéval:

 

A kisasszonyről eddig is tudtuk, hogy első helyen áll városunk hegedűsei között, de ezúttal mégis meglepett bennünket remek játékával. Az ő játékhangjainak gyönyörű tisztasága, a játszi könnyedség, amelylyel a legnehezebb futamokat megoldja, az a gyorsaság, amelylyel a legnehezebb fogásokat legyőzi, oly tulajdonok, amelyekkel csak művészek rendelkeznek; bár ezzel még nem tettünk említést arról sem, hogy játéka nem nélkülözi az érzelmek kifejezését. Gyönyörűséggel hallgattuk kettős fogásainak meglepő tisztaságát is. Ha mindezek után nem is említeném a játék nyomában felhangzó frenetikus tapsot, már akkor is magától érthető volna. A kisasszonyt zongorán Blumenschein Vilmosné úrnő kísérte kitűnően. Ezúttal az odaadó, nagyon pontos összjáték, párosulva kitűnő zenei tudással, jellemzék játékát. (Zala 1903. november 19.)

 

Gyakran triózott együtt Gürtler István fiatal hírlapíróval és Lukács Józseffel, a piarista gimnázium tanárával. Az 1900-as évek elején többször játszott két hegedűre írt darabokat kedves növendékével, Práger Béla gyógyszerész lányával, Práger Ilonával, majd Gráf Jolánkával és Krátky Istvánnal, aki vonósnégyes-partnere is volt.

 

VONÓSNÉGYES PRIMÁRIUSA

 

Emmának kamaramuzsikusként a változó, kissé ad hoc jellegű társulásokban való közreműködései mellett volt egy fontos ténykedése: vonósnégyest alapított, amely 1911-ben bukkant fel először a kanizsai sajtóban, amikor az Ipartestület jubileumi rendezvényén szerepeltek:

 

Az est legkiemelkedőbb mozzanata mégis a vonósnégyes volt, mit Hofrichter Emma hegedűtanárnő (1. hegedű), Sauermann József (2. hegedű), Gürtler István (viola) és Sauermann Béla (gordonka) adtak elő kifogástalan művészi precizitással, amelyről az volt az általános kritika, hogy az bármelyik fővárosi koncertteremben megállta volna helyét. (Zala 1911. szeptember 19.)

 

Ez a vonósnégyes azonban nem egy hivatalosan is bejegyzett kamarazenei társulás volt, pontos névvel, hanem az ad hoc felállások része, de áttekintve Emma több évtizedes kanizsai működését, fellépéseiből mégis egy önálló együttes léte körvonalazódik, amelyet utólag mindenképpen elnevezhetünk Hofrichter-kvartettnek – bár ezen a néven a helyi sajtó soha nem nevezte. Összetételét azért nehéz pontosan megadni, mert az újsághírek legtöbbször nem a zeneileg elfogadott sorrendben nevezték meg a tagjait és olyan is előfordult, hogy egy tag nem mindig azonos poszton játszott, mint például Krátky István, aki volt második hegedűs, de mélyhegedűs is. A biztos pont természetesen Hofrichter Emma mint primárius, aki mindig legjobb volt növendékeiből hívta össze az együttest. Első felállásban társai Gürtler István (mélyhegedű), illetve Sauermann Mihály polgári iskolai tanár öt, vele együtt kiválóan muzsikáló fia közül a két legidősebb, József (II. hegedű) és Béla (gordonka). Később bekapcsolódott a frissen diplomázott dr. Krátky István, aki már 1912-ben Gürtler István helyére lépett mint mélyhegedűs, de később a visszatért Gürtlerrel a 2. hegedű és a mélyhegedű szólamán osztoztak. Az első világháború éveiben a két Sauermann-fiút nélkülöznie kellett a vonósnégyesnek, mint később kiderült, sajnos örökre, mert mindketten a fronton vesztették életüket. Helyettük rövid időre beállt az együttesbe a később pénzhamisításért letartóztatott Peschek Ignác és Emma egy tehetséges hölgynövendéke, Laborcz Mariska, majd 1919-ben egy harmadik Sauermann-fiú, az akkoriban érettségiző Ferenc, aki aztán majd a Zeneakadémián szerez hegedűtanári oklevelet:

 

… a nagyszerű Hofrichter, Krátky, Gürtler, Sauermann quartett Haydn vonósnégyese olyan zenei teljesítmények voltak, amelyeket a legnagyobb vidéki városokban is csak nagy néha hallhatunk. (Zala 1919. május 6.)

 

 A KONCERTMESTER

Emma szóló és kamarazenei fellépései az 1920-as évek közepe után erősen megritkultak, lassan abbamaradtak. Viszont 1921-ben belépett életébe az Irodalmi és Művészeti Kör frissen megalakult Szimfonikus Zenekara, amelynek koncertmestere lett.

Hogy a zenekari játék fontos volt számára, bizonyítja, hogy már 1896-ban ott volt a Kör akkor megszervezett, de első nekifutásra még rövid életű zenekarában (sőt kórusában is). Később ő maga is próbálkozott, hogy növendékeiből és kamarazenélő partnereiből életre hívjon egy zenekart. Sikerült is egyetlen fellépést megvalósítani 1911. november 11-én, az Izraelita Nőegylet estélyén az egylet elnöknője, Vidor Samuné Gutmann Hedvig ösztönzésére:

 

[Vidor Samuné] szava Hofrichter Emmát egy női zenekar alakítására bírta s megszületett az esti műsor egyik érdekessége. Igaz, hogy Gürtler István vonója is rutinosan pattogott a brácsán, Sauermann Béla is jól kezelte a nagy bőgőt s e sorok írója [Lukács József piarista tanár] is játszott a gordonkán, de a zenészek javarésze mégis csak Hofrichter Emma leánynövendékei közül került ki, kik mindannyian tanárnőjük jó methódusát dicsérő szép sikerrel játszották Wallace Maritana nyitányát. Városunk zenekedvelőinek szemében felcsillant a remény tüze, hogy végre megalakulhat a kanizsai zenekedvelők köre, melynek magja lehetne a szombat esti szereplők mindegyike. (Zalai Közlöny 1911. november 13.)

 

A Kör zenekarának megalakulása azért még éppen egy évtizedet váratott magára, de fennmaradásához ez a kezdeményezés is minden bizonnyal hozzájárult.

 

A Kör új zenekarának első karnagyától, a fiatal Mathea Károlytól hónapokon belül Ketting Ferenc polgári iskolai tanár vette át a vezetést és az 1920-as évtizedben remekbeszabott koncertekkel örvendeztették meg a kanizsai közönséget, amelyeknek részese lett a Kör szintén Ketting által vezetett vegyeskara. Sajnos éppen Nagykanizsa egyik nagy álma, a Városi Zeneiskola megalapítása hozta el a nagy problémákat első igazgatója, Vannay János révén, aki az iskolája előtti időszakot mindenestől műkedvelő szintűnek minősítette. Át is vette a zenekart, két alkalommal is, de mindkét próbálkozása kudarcot vallott, mert egy koncert után nem bírta tovább összetartani a zenekart, olyan szigorú követelményeket támasztott. Két ilyen próbálkozása között nagy sikerrel visszatért Ketting, akivel újra szívesen dolgozott együtt a zenekar, s az első koncerten történt, 1932 júniusában a Polgári Egylet nagytermében, hogy a polgármester Krátky István – mint érintettük, korábban növendéke majd társa a kamarazenélésben – nyilvánosan köszöntötte fel az első hegedűs pultjánál ülő Hofrichter Emmát:

 

Az est hangulata akkor érte el a tetőfokot, amikor pódiumra lépett dr. Krátky István polgármester s mint e város feje, tehát kultúréletének is legfőbb őre, mint az Irodalmi Kör tb. elnöke s maga is, mint muzsikus és hálás tanítvány, percekig tomboló és folyton meg-megújuló tapsorkán közepette üdvözölte Hofrichter Emmát abból az alkalomból, hogy 35 éve dolgozik Nagykanizsán, mint muzsikus és nevel generációkat a kanizsai zenei életnek. Kevés a szó leírni azt a lelkesedést, amivel az egész közönség egy emberként, az ováció valóságos viharával halmozta el az ünnepeltet, mikor a polgármester átnyújtotta neki a nemzetiszín szalagos babérkoszorút. (Zalai Közlöny 1932. jún. 14.)

 

Emma 1930-ig volt koncertmester, mert Vannay zeneiskolája (szintén kiváló) hegedűtanárát ültette a posztra, de 1932-ben Ketting újra Hofrichter Emmával dolgozott. Ám valószínűleg nem maradt sokáig koncertmester, mert 1935-ben visszatért Vannay, és ő mindig az akkor működő egyetlen zeneiskolai hegedűtanárt tette meg első hegedűsnek. Így Emma az 1930-as évek közepe után visszavonult mindenfajta nyilvános szerepléstől, csak a tanításnak élt – de ekkor már hatvanas évei derekán járt.

 

MILYEN EMBER LEHETETT EMMA?

 

Ezt bizony nehéz megmondani. Semmilyen személyes megnyilatkozását nem ismerjük és összesen két olyan cikk jelent meg életében a helyi sajtóban, amely egy kicsit erről is szólt: Krátky polgármester már idézett laudációja 1932-ből és egy 1941-ben, íródott, a 70. születésnapját köszöntő cikk, amelyben Krátky ismét fontos szereplő volt. Azért ezekből, és ha az ember szisztematikusan végigolvassa és átgondolja az élete során megjelent sajtóhíreket, sok minden körvonalazódik.

Először olvassuk el a 70. születésnapja alkalmából megjelent cikket, saját kiemeléseimmel:

 

Hofrichter Emma zenetanárnő pionírmunkát végzett a helybeli zenekultúra terén. Számtalan növendék került ki kezei alól és ezek gyermekei, akik mind hálás szeretettel viseltettek a művészi tehetségű és nagyvonalú zenetanárnő iránt, akit az egész város egy kedves családtagjának tekintett. Sokan, egykori kedves növendékei közül szép pályát futottak be, sokan „be is érkeztek”. Hofrichter Emma megmaradt mindig a halkszavú, csendes, csak a muzsikának élő és missziót teljesítő, közvetlen és kedves egyéniségnek, akinek világa és eleme – a muzsika. Most, 70. születésnapja alkalmából nagyszámú tisztelői, a zene barátai, egykori növendékei, valamint a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör küldöttsége jelent meg nála, hogy szeretetüket és munkásságának elismerését tolmácsolják. Dr. Krátky István kir. kormányfőtanácsos, polgármester pedig egy gyönyörű babérkoszorút nyújtott át a legjobb kívánságok kíséretében a zene vesztájának, akit a nagyrabecsülés ilyetén spontán megnyilatkozása könnyekig meghatott. (Zalai Közlöny 1941. december 17.)

 

Két fényképe is segít megismerni.

Az első egy csoportkép, amelyet 1924 novembere körül, az Irodalmi Kör Szimfonikus Zenekarának nagy Haydn-koncertje kapcsán készített Halász Sándor fényképész. Ekkor már 53 éves: az első sorban, a karnagy Ketting Ferenc mellett ül, mint a zenekar koncertmestere. Ennek kivágott részletét fent már megmutattam.

 

Második fennmaradt fényképe egy portrékép: nem műtermi fotó, hanem amatőr pillanatkép kivágott részlete lehet. Ezt nagy valószínűséggel ő adta magáról az 1936-ban kiadott A magyar muzsika könyve című antológia szerkesztőinek. Nem lehetett odahaza sok fényképe, ha egy ilyen fotót keresett elő a könyv számára, amelynek egyik fejezete egy akkori zenei „ki kicsoda”: az akkor élő muzsikusokat tömörítő kislexikon, amelyben az egyes személyekről a maguk által megadott adatokat és fényképet közölték. Ezen a képen már minden bizonnyal elmúlt 60 éves. 

 

 

 

Mindkét képről egyszerű, nem hiú, sőt, koránál idősebbnek látszó nő néz ránk. Valóban hihető, hogy számára a zene volt a legfontosabb…

 

Itt van a rövid kis szócikk is a könyvből – eddig a posztig ez az összes, ami egyáltalán megjelent róla életében és halála óta (leszámítva a korabeli sajtótudósításokat):

 

 

Emberi vonásai közül a helyi sajtó vele foglalkozó közlései alapján összerakható, hogy toleráns személyiség volt. Katolikus hitben született és nevelkedett, ami nyilván fontos volt neki, hiszen például magas fokon képzett hangszeres művészként nem tartotta lealacsonyítónak, hogy egyszerű tagja legyen a kis helyi templomi kórusnak. Többször adományozott katolikus jótékony célokra, például a Felsőtemplom harangjaira. De hite nem akadályozta meg, hogy legyenek jó barátai, muzsikustársai más felekezetűek között. Elképzelhető, hogy ez mestere, a zsidó származású Joachim hatása volt. Az 1910-es években Emma például buzgólkodott az izraelita hitközség által fenntartott Kereskedelmi Iskolában: kórust szervezett, növendékeiből műsort tanított be iskolai rendezvényekre. Sokat fellépett az izraelita hitközséghez kötődő Kanizsai Kaszinó rendezvényein. Gyakran muzsikált együtt a már említett Fischel Lajosné Bonyhádi Idával, Sterneck Zsigmonddal, és még sok nevet fel lehetne sorolni, és számos növendéke érkezett Kanizsa vezető izraelita családjaiból. Egy alkalommal a hitközség egy összejövetelére zsidó éneket írt át hegedűre és azt elő is adta ("A te sátraid").

 

Pályája összegzéseként elmondható: képzettsége és elkötelezettsége miatt sokkal nagyobb művészi karriert is elérhetett volna. Cserében viszont egy egész város tekintette megbecsült családtagjának.

Egy szóló fellépése után a Zala című lap is így vélekedett:

 

… hegedűjátéka maga a kiforrott művészet s csak a művésznő szerénységén múlt, hogy neve a művészet legszélesebb berkeiben ismeretlen hangzású. Szűkebb pátriájában azonban annál népszerűbb, megbecsültebb az ő kivételes tehetsége és tudása. A szombat esti hangverseny publikuma alig akarta leereszteni a dobogóról. (Zala 1916. február 21.)

 

Ő azonban ragaszkodott a kisvároshoz (maximum Keszthelyig és Zalaegerszegig ment el mint muzsikus) – azzal együtt, hogy az itt adódó minden lehetőséget igyekezett maximálisan kihasználni, sőt, a lehetőségek bővüléséhez is hozzájárulni – szerényen, önzetlenül, de szívósan és állhatatosan.

 

AZ ÉLETÚT VÉGE

 

A pontos évszám nem ismert, de valamikor az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején, amikor már körülbelül 80 éves lehetett, felköltözött Budapestre, dr. Kígyóssy Lászlóné, a Nagykanizsán közismert könyvtáros emlékei szerint keresztlányának családjával. Ott hunyt el éppen a forradalom időszakában, 1956. október 27-én, 85 éves korában. Halotti anyakönyvi bejegyzésében lakcímeként a II. Varsányi Irén utca 15. szerepel. Halála is Budán, a Szent János kórházban következett be szívizomelfajulás és általános érelmeszesedés következtében.

 

 

Dr. Kígyóssy Lászlóné szerint Kanizsán annak idején az terjedt el, hogy a forradalom zűrzavaros és veszélyes napjaiban utcán, nem temetőben hantolták el – talán a Szent János kórház parkjában? Ha ez igaz, vajon újratemették például Farkasréten? Vagy ez csak álhír lehetett? Ezekre a kérdésekre még nem sikerült választ találni…