A kanizsai zsinagóga zenéje

2020. február 13., csütörtök

Mostanában újra sok szó esik Nagykanizsa egyik legértékesebb műemlékéről, a zsinagógáról. Az épület a város közepén, de elrejtve áll, és még mintha rejtegetnék is a városlakók elől. Pedig milyen jó lenne, ha újra a város életének része lehetne valamiféle kulturális/közösségi térként és Kanizsát, a belvárost szebbé és értékesebbé tevő történelmi épületként.

A rejtőzködő zsinagóga (köszönet Németh Ákosnak a képért!)

Engem mindig nagyon érdekelt a története, és amikor elkezdtem kutatni Nagykanizsa zenei életének múltját, hatalmas meglepetéssel tapasztaltam azt a fokozatosan feltáruló gazdagságot, amit ezen a téren is rejt. Itt a blogban néhány személyiséggel kapcsolatban már érintettem az épületet (a megfelelő helyeknél megadom a linkeket), de most megpróbálok összegzést adni róla, elsősorban zenei vonatkozásban.

Fő utca 6. (Tarnóczky Attila: Hol-mi)

A zsinagóga a Fő utca 6. szám alatti egyemeletes, klasszicista stílusú ház belső udvarán áll. 1807-ben Kanizsa kegyura, Batthyány Lajos herceg támogatásával kezdtek építeni az uradalmi építész, Woyta Ferenc tervei szerint.
Az alapozás után félbemaradt munkát 1817-től két bécsi műépítész irányításával folytatták, s a nagyméretű, klasszicista épületet 1821-ben avatták fel. Emeleti karzata és orgonája 1844-ben, alsó karzata 1890-ben készült.



A puritán külsejű zsinagógát kupolaboltozat fedi. Bejárat felőli oldalán magas pilléreken nyugvó női karzat, előtte az alacsonyabb orgonakarzat helyezkedik el.


Löw Lipót ifjúkori képe
Főrabbiként itt működött kiemelkedő pályája korai szakaszában, 1841 és 1846 között Löw Lipót, akinek nagy érdemei voltak a hitközség megszervezésében. Mint az egyik legelső tudományosan képzett rabbi hamar felismerte, hogy a hazai zsidóság számára elengedhetetlen a magyarosodás, s 1844-től magyarul tartotta szónoklatait.  
Löw Lipót zenei tehetség is volt: gyermekkorában zongorázni, hegedülni és fuvolázni tanult. Itteni működése a zene terén is forradalmi változással járt: az ő idejében Nagykanizsán szólalt meg először magyarországi zsinagógában orgona.
A hangszeres istentisztelet az 1840-es években merész újításnak számított, bevezetéséhez Löw főrabbi tekintélyére és bátorságára volt szükség. Az orgonát 1844-ben Strasser Lázár nagykereskedő adományából a pécsi Focht Ferenc készítette. Strasser ezzel egyidőben a Felsőtemplom számára is adományozott egy hangszerre való összeget a testvériesség szellemében...



A következő évtizedek folyamán, egészen 1944-ig a zsinagógában rendkívül magas színvonalú zenei élet folyt, mivel a hitközség mindig nagy gondot fordított istentiszteletei ünnepélyeségére. Már 1829-ben a bécsi zsinagóga imarendjét honosították meg: a kanizsaiakat Sulzer Salamon bécsi főkántor, a modern zsidó egyházzene megteremtője látta el erre vonatkozó útmutatással.

A szertartások zenei részét a főkántor irányította, mellette másodkántor működött. Volt állandó orgonista, s a helyi sajtóban gyakran megemlékeztek a zsinagóga kitűnő kórusáról, amelynek vezetésére külön karnagyot szerződtettek. A hitközség, amely egy-egy zenei állás megüresedésekor pályázat útján szerződtette az új muzsikust, akit általában egy próbaév után véglegesített, mindig jó érzékkel választott: több kiváló kántor, orgonista és karmester hosszú évtizedekig működött s szerzett hírnevet nemcsak a hitközségnek, hanem a városnak. Közülük a legtöbben bekapcsolódtak Kanizsa világi zenei életébe is.

Lássuk őket egyenként:

A forrásokból az következtethető ki, hogy 1830 előtt csak előimádkozót alkalmazott a hitközség (1821-ben, a zsinagóga felavatásakor például vendég kántort kellett hívni). Az első kanizsai kántor Goldstein Farkas volt, aki 1830 és 1860 között töltötte be ezt a funkciót. Villányi Henrik az 1929-ben kiadott Nagykanizsa monográfiában úgy jellemzi őt, hogy szép tenorhangjáról és megkapó előadásáról legendákat meséltek nagyapáink

Utóda fia, Goldstein József lett, aki a világi zene terén is eredményesen működött, mint a város első énekkarának, a Kanizsai Dalárdának alapító karnagya. Főkántori posztját csak rövid ideig tölthette be, mert 1863 decemberében szívroham következtében váratlanul elhunyt.

1864-ben kezdte meg több, mint fél évszázados működését Kartschmaroff Leó főkántor s hozta el a hitközség zenei életének első aranykorát.
 
Kartschmaroff Leó 1911-ben
Az 1842-ben Herszonban született Kartschmeroff előbb Aradon, majd Szegeden működött, onnét pályázta meg a Goldstein József halálával megürült állást. Megválasztásakor magasra csaptak az indulatok, mert volt másik jelölt is, s a városlakók két pártra szakadtak. Az első sajtóközlemények szerint a hívek többsége a másik jelöltet szerette volna e poszton látni. Kartschmaroff működése azonban igazolta azokat, akik őrá szavaztak, mert a hitközség – és Nagykanizsa – egyik legkiemelkedőbb zenei személyisége kezdte meg ekkor pályáját. Villányi szerint Kartschmaroff a zsidó egyházi zenének egyik leghivatottabb művelője és művésze volt, aki művészetének méltóságát jellemének tisztaságával is érvényre juttatta
Ifjabb éveiben aktívan bekapcsolódott a világi zenei életbe: ő is buzgólkodott a Kanizsai Dalárda körül, a férfikórus mellé alakult női kart vezette. Előfordult, hogy hangversenyen operaáriát énekelt. Mellette egész életében keresett magántanár volt:


Tudvalevő, hogy Kartschmaroff városunkban mint zene és énektanár évtizedeken keresztül mint a legkitűnőbb mester működött akinek zenei ízlése alapját rakta le annak a zenei műveltségnek, mely Nagykanizsát annyira föléje emeli a provincvárosoknak. (Zalai Közlöny 1911. márc. 16.)

S hogy főkántornak milyen főkántor lehetett? Olvassuk el ezt a jellemző fél mondatot a Zalai Közlöny 1899. augusztus 16-i számából:

... Kartschmaroff Leó helybeli főkántor gyönyörű éneke, mely, majd fülbemászón, finom árnyalattal hangzott, majd hatalmas erővel szárnyalta túl az orgona és énekkar fortéját, hullámzó harsogással töltve be a templom legkisebb zugát...

A Kanizsára látogató idegenek, magyar és külföldi kereskedők messze földre elvitték csodálatos hangjának és szuggesztív előadásmódjának hírét. Ennek eredményeképpen gyakran kapott külföldi ajánlatokat: Bécsbe, Kijevbe és New Yorkba is hívták, de Kartschmaroff szerette Kanizsát és maradt.
1904 novemberében a hitközség és a város fényes külsőségek közepette ünnepelte meg itteni működésének negyven éves jubileumát. Aktívan töltötte ötvenedik évfordulóját is 1914-ben, de a háború miatt akkor nem ünnepeltek...
Időközben összegyűjtötte az általa szerzett és énekelt egyházi darabokat, s 1911-ben egy bécsi kiadónál megjelentette Schire bes jausef – Nagykanizsaer gottesdienstliche Gesange für das ganze Jahr, azaz egész évre szóló nagykanizsai istentiszteleti énekek címmel. A nemzetközi és hazai sajtó által melegen üdvözölt kötetben szólóénekre és kórusra alkalmazva két változatban közölte a liturgikus énekeket: orgonakísérettel és kíséret nélkül. Milyen jó lenne egyszer hallani belőlük itt, a legautentikusabb helyen...
A neves főkántor rövid betegség után egy bécsi szanatóriumban hunyt el 1915. december 31-én. Ott élő leányai kívánságára a Zentralfriedhofban, Bécs központi temetőjében helyezték örök nyugalomra, a bécsi izraelita hitközség által adományozott díszsírhelyen.

Amúgy személyéről ennél részletesebben is írtam, a tanulmány a Kanizsai antológia 2016-os kötetében jelent meg, a könyvtárban elérhető.

Kartschmaroff másodkántora, a közkedvelt Goldmann Samu is hosszú évtizedeken át, 1862 és 1915 között szolgált. A zene mellett olyan izmos héber tudománya volt, hogy akármelyik rabbinak is becsületére vált volna. Írt magyar, német és héber költeményeket és sír-iratokat, melyekben mély érzés és józan bölcselet nyilatkozott meg – emlékezett meg róla halálakor a Zala 1917. február 26-i számában.

Goldmann Samu és felesége nyughelye a kanizsai izraelita temetőben


Abramovics Márk
Kartschmaroff és Goldmann Samu rövid időn belül bekövetkezett halála után, 1917 márciusában lett kántor a Szlatináról pályázó Abramovics Márk. Eredetileg a szokásos próbaévre szerződtették, de már novemberben közfelkiáltással főkántorrá választották. Egyházi tevékenysége mellett ő is aktívan részt vett a város zenei életében. Tagja volt a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör vegyeskarának, s Ketting karnagy közvetlen segítségeként dolgozott a szólamok betanításában. Szólistaként közreműködött több világi hangversenyen. Énekelte például Rafael és Ádám szólamát Haydn: Teremtés című oratóriumában, amelyet 1927-ben az Irodalmi és Művészeti Kör szimfonikus zenekara és énekkara adott elő a kanizsai közönségnek. A pályája teljében álló énekművész feleségével és szintén remekül éneklő László fiával a holokauszt áldozata lett. Ő volt itt az utolsó kántor...

A zsinagóga nagyszerű orgonistájaként szintén hosszú ideig, negyvenöt éven át működött a kanizsai kereskedőcsaládból származó Pásztor Miksa (eredeti nevén Pollák Miksa). Az 1880-as években Kanizsa keresett magán zongoratanára volt, a hitközség 1890-ben választotta orgonistájává. Mint a zsinagógai működésének ötvenedik évfordulóját köszöntő cikkben olvasható, soha egyetlen napot sem mulasztott a szolgálatból. 1937-ben ment nyugdíjba, s 1938. május 27-én, hetvenhét éves korában hunyt el. 
Villányi Henrik tanár, újságíró így érzékeltette játékát:

Aki csak egyszer is megfordult az izraelita templomban tartott istentiszteleten, vagy ünnepélyen, felfigyelt Pásztor Miksa művészi játékára és kísérőzenéjére, amely szinte drámai erővel harsogott végig a magas, kupolás templom három hajóján. Hogy a kísérő zene mellett a fungáló kántornak jutott a főszerep, az az izraelita rituálé előírásainál fogva magától értetődik. De ez a körülmény nem von le semmit Pásztor érdemeiből, amelyeket még egy későbbi kor is méltányol majd, noha ezt a művészetet csak szájhagyományból ismerheti meg. (Zalai Közlöny 1937. márc. 20.) 

Ez utóbbiban Villányinak sajnos nem lett igaza…

1944 áprilisában a zsinagógában, illetve az azt körülvevő épületekben hozták létre a gettót. Itt gyűjtötték össze a város és környéke háromezer zsidó lakosát (a megfelelő korú férfiakat már korábban munkaszolgálatra kényszerítették), innét hurcolták őket koncentrációs táborokba. Közülük alig háromszázan tértek haza.

Az áldozatok neve a zsinagóga udvarán 2004-ben felavatott, Rétfalvi Sándor és Fáskerti Miklós által készített emlékművön olvasható.

Ez csak kis szelete a névsornak...

Nagykanizsa zsidó származású kitűnő muzsikusai közül erre a sorsra jutott Büchler Mór és felesége, Büchlerné Krausz Gizella énekes (a zsinagóga kórusának szólistája) Margit lányukkal együtt. Büchler Mór hosszú évtizedeken át volt a város agilis és közkedvelt karnagya. Pályafutása során több kórus élén is állt, közülük jónéhányat ő maga szervezett meg, s az Ipartestületi Dalárda és a Kisdalárda vezetésével aratta legnagyobb sikereit.

Ugyancsak nem tért vissza a férjével, lányával és özvegy édesanyjával elhurcolt Fábiánné Pásztor Irma zongoraművész-tanár
Fábiánné Pásztor Irma
sem. Pásztor Miksa orgonista leánya Liszt egykori kiváló tanítvényának, Thomán Istvánnak a növendéke volt és az 1910-es évek elejétől pályakezdőként jeles koncertsikereket ért el. A fiatal lány szülővárosában telepedett le s magántanárként működött. 1921-ben alapított családot, férje Fábián Miksa, a hitközség titkára volt. 1926-ban a frissen felállított zeneiskola tanára lett. Pedagógiai tevékenysége mellett kimagasló színvonalú koncertélményekben részesítette a kanizsai közönséget. 1943-ban nyugdíjba kényszerítették, majd haláltáborba hurcolták.


Szerepel az emlékművön Hirschel Hermin magán zongoratanár, Loránt Ödönné Rosenfeld Berta, a Városi Zeneiskola egyik legtehetségesebb növendéke, dr. Strém Sándor, a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskarának tagja, zenei tárgyú újságcikkek írója és Villányi István zeneszerző, zongoratanár neve is.

A kevés hazatérő egyike az elhurcolásakor harminchárom éves Pauk Anna, a későbbi nagyhírű énektanár volt, aki külföldi működés után a háború kitörésekor hazaköltözött szülővárosába és zenetanításal foglalkozott. A 12539-es fogoly címmel már csak halála után, 2001-ben megjelent emlékezéseiben hiteles és szívszorító képet festett a zsinagógában 1944 tavaszán-koranyarán hosszú hetekre összezsúfolt emberekről:

Éjjel, néhányszor lenéztem a kis éjjeli lámpa fényénél a földszintre, szívbe vágó kép volt, emberek feküdtek végig a kövön, a padok között, és fent az oltár szőnyegén, ami páholynak számított. Ott két kisgyermekes család telepedett le, a pici gyerekek megóvása érdekében. Mindenütt feldúlt hátizsákok és batyuk, itt-ott pár beburkolt ülő alak, akiknek már nem jutott kinyújtózni való hely. Hogy a gyerekek számára könnyebbé tegyem a helyzet elviselését, naponta összehívtam őket az udvaron énekelni. Tekintettel arra, hogy én négy évig tanítottam a zsidó elemi iskolában, és ott vezettem 104 tagú énekkart, a gyerekek nagy része ott volt velünk. […] Hogy valahogy segítsek rajtuk, ezért gyűjtöttem össze őket a templom udvarában délelőtt egy órára és délután egy órára, és együtt kórusoztunk. Ilyenkor az egyik német katona mindig ott állt a hátam mögött, és hallgatta a kórust…




Először a háromezer ember nagyobb hányadát hurcolták el, elsősorban a fiatalokat és a gyerekeket. Közülük csak körülbelül huszonöten tértek haza. Pauk Annát szüleivel a második csoportban vitték el. Auschwitzban Mengele válogatta szét csoportjukat, az időseket rögtön a gázkamrába vitték. Az akkori kétszáz kiválogatottból hetvenen tértek haza, köztük Pauk Anna, aki hamarosan Budapesten kezdett új életet, s lett világhírű operaénekesek énekmestere. Életének kilencvenedik évében, 2000 tavaszán hunyt el, szinte utolsó pillanatáig dolgozott.

1946. április 27-én, a gettóba hurcolás második évfordulóján megrázó gyászünnepélyt tartottak a zsinagógában, ekkor állították fel az épület bejáratánál a két szimbolikus sírkövet.

A szimbolikus sírkövek (Tarnóczky Attila: Hol-mi)


Az esemény kapcsán így írt Pauk Anna a városi napilapban:

Milyen jó még annak is, akinek van valahol egy sír, ahol néha elhelyezheti a kegyelet koszorúját. Hol keressem én az anyám sírját? Kérdezzem az auschwitzi széltől, merre vitte a krematórium füstjét? Vagy tíz körmömmel vájjam ki Mauthausen tömegsírjait, hogy megleljem apámat? A sok gyászoló anya hol keresse gyermekét? Két éve már, hogy a gyűlölet vihara kicsavarta életünk törzsét. Gyökértelenül, ezer sebtől vérezve próbálunk a romokon új életet kezdeni. (Zala 1946. ápr. 28.)

Az egykor díszes berendezésű zsinagóga állaga ma rendkívül aggasztó. Hasznosítására 1995-ben megalakult a Kanizsai Zsinagógáért Alapítvány, amely színvonalas művészeti események itteni megrendezésével igyekezett a felújításra pénzt előteremteni. 

Budapest Klezmer Band

Még 1 Mozdulatszínház (Fenyves Márk)

Moyzer Quartet
 
A nagykanizsai Strém Kálmán Vonószenekar A fenti 4 képet köszönöm Halász Gyulának!


A kezdeményezés révén számos jeles magyar és külföldi – klasszikus és jazz – muzsikus lépett fel az épület kiváló akusztikájú terében, a felújítási költségek azonban sokszorosan meghaladják a hangversenyek bevételeit. Napjainkban mintha a közbeszédbe és a közéletbe visszatért volna a téma, talán felcsillan majd némi remény, hogy egyszer akár ilyen is lehetne az épület és környéke, mint ezeken a látványterveken, amelyeket készítője, Német Ákos a facebook-on bocsátott az általam szerkesztett Nagykanizsa anno oldal rendelkezésére: 




0 megjegyzés: