A szűz primadonna 12.

Erdősy Eugénia 1886. szeptember 9-én elkövetett öngyilkosságának hírére egész Berlin felbolydult s megindultak a találgatások. A lehetséges előzmények közül annyit tudni lehetett, hogy "a szép Jenny" egy év óta egy fiatal gróf menyasszonya volt.

Eugéniának már Bécsben is voltak arisztokrata hódolói, közülük az egyik feleségül is kérte. Anyja, Magdolna asszony, aki híressé vált leányával élt Eugénia külföldi állomáshelyein,  józan tanácsot adott: mi egyszerű polgári család vagyunk, nem kell olyan körökbe beházasodni, ahol lenéznék a származásodat. Eugénia akkor hallgatott anyjára és kikosarazta kérőjét. Évekkel később azonban, úgy tűnik, komolyan beleszeretett gróf Adalbert von Strachwitz-ba, a berlini dragonyosok délceg főhadnagyába. Mint Eugénia öccse, Bálint e tényeket sok-sok év múlva nyilvánosságra hozta, 1885 nyarán édesanyjuk halálos betegen csak azért egyezett bele az eljegyzésbe, mert a grófnak már nem éltek a szülei, nem voltak testvérei s így remélte, hogy lánya elkerülheti a közvetlen családi lenézést.

Azon a nyáron Biba Magdolna meg is halt, Eugénia egyedül maradt a nagyvilágban. Utolsó nyarán, 1886-ban régi szokása szerint hazalátogatott, ekkor már csak testvéreihez. Kanizsán felkereste őt az Irodalom- és Művészetpártolók Körének vezetősége hogy üdvözöljék s egyúttal felkérjék, adjon most is koncertet. Eugénia kitért a kérés elől, mert még gyászt viselt édesanyja halála miatt. Megígérte azonban – amint Nyári Sándor is elmesélte az elmúlt alkalommal idézett cikkben –, hogy októberben újra hazalátogat: szeretne Kanizsán lenni szüretkor és akkor a hangversenyt is bepótolja. Ám erre már nem kerülhetett sor, hiszen szeptember 9-én meghalt.

Eugénia e legutolsó nagykanizsai látogatásának több epizódjára is visszaemlékezett egy idősebb férfirokona. Néhányat idézek belőle, bár nehéz megállapítani, hogy a mesélőt befolyásolta-e Eugénia halálának tragikus ténye és módja vagy sem, hogy esetleg nem színezett-e ki utólag dolgokat. Érzelmileg mindenképpen erősen érintett volt az illető, de azért reméljük, hogy tényeket nem ferdített el. Ez a cikk Kanizsa másik hírlapjában, a Zala címűben jelent meg 1886. szeptember 19-én.

Íme néhány részlete:

Alig magyarázható meg, hogy ez a fenséges nőiességében mintalány, mindig forgópisztolyt hordott magánál.

Egy ízben kérdeztem az okát.

„Nézze csak, kis komámasszony; hogyan hogy ez a rút fegyver mindig vele van, nem illik ez a félelmetes portéka a Kegyed gyengéd kezébe.”

„Hohó, maga azt nem tudja – szólt enyelegve – én gazdag vagyok ám, nekem nagy kincsem van. Ez – s rámutatott a pisztolyra – ez a leghívebb barátom, ez megvéd engem.”

… És ez a barátja hű maradt. Megszabadította oly hitványan, méltatlanul megsebzett szívének a fájdalmaitól…

                                                *

Egy ízben túláradó jókedvében találtam.

„No – szólt tréfás fontossággal – most megmutatom a vőlegényem arcképét.”

És elővette gróf Strachwitz berlini aristokratának fotografiáját.

„Már tudja aranyos kis komámasszony, én mégis haragszom magára.”

„No no – aztán miért.”

„Hát bizony, miért választotta azt a németet.”

„Huh nini a Lenkey! nem élünk most 48-ban.”

„Igaz, de azért mégis csak áll az az igazmondás a németről, hogy „mégis [huncut]"

– "Hát az én németemet csak szeresse egy kicsit, az én kedvemért…"

Most már a halál az ő vőlegénye, és az a közmondás még igazabb.

                                                *

Legemlékezetesebb az a valóban ominosus kis eset, a minek utolsó búcsúzásakor voltam tanúja.

Válni kellett, a kötelesség hívta vissza a színpadra – Berlinbe.

A búcsúzáskor feltűzte óráját a lánccal együtt, mely jegyesének volt ajándéka. A mint keblére tűzi az órát, a lánc valahogy hirtelen kettészakadt.

Erdősy Eugenia élénkpiros arca szinte halott halaványra vált.

„Jaj istenem”, – szólt megdöbbenve – nézze, ketté szakadt a lánc.”

„Eh, ne legyen olyan babonás” – iparkodtam őt megnyugtatni.

„Ah, mi művésznép igen babonásak vagyunk; én igen babonás vagyok, sokat hiszek benne! A lánc elszakadt, ez rossz jel."

Hiába volt minden igyekezetünk, hogy figyelmét a tárgyról eltereljük, még azután is egyre mondogatta mélabús mosollyal:

„A lánc elszakadt… elszakadt. Ez rossz jel.”

Folyt. köv.! 

Most sem maradunk zene nélkül. Mióta Eugéniával foglalkozom, igencsak feltámadt bennem a vágy, hogy el kellene menni Berlinbe... Hát ebből most annyi lehetséges, hogy találtam egy szép foto-összeállítást Berlin nevezetességeiről, s alatta nagy kedvencem, Plácido Domingo énekli Kálmán Imre: Marica grófnő-jéből a "Hej, cigány" részletet. 1'11"-nél röviden látjuk a berlini operaházat (ahol a fényképek készítésekor éppen Domingo vendégszerepelt), amelynek rövid ideig, amikor még királyi operaháznak hívták, Eugénia is tagja volt. Aki készítette ezt a szép klipet, sajnos nem engedte meg, hogy a szokásos módon tegyem ki ide, de azért túl lehet járni az eszén: egyszerűen idemásolom a linket, CSAK RÁ KELL KATTINTANI A NAGYBETŰS RÉSZRE.