A szűz primadonna 15.

Már Eugénia halálának estéjén és éjszakáján is terjedtek a hírek, reggelre jóformán egész Berlin tudomást szerzett a történtekről és nem sokkal később az okról is. Szabályos zarándokhely lett a kórház környéke, az emberek vitték a megemlékezés virágait. Közben Nagykanizsára is jutottak el kósza hírek, de Eugénia itt élő testvérei jónéhány óráig teljes bizonytalanságban voltak, hogy rémhír-e vagy valóság, amit hallottak. Visszakövetve az eseményeket, legalább az egyik testvér, aki valószínűleg Bálint volt, amikor kiderült, hogy igaz a halálhír, kiutazott Berlinbe az ügyek intézésére.

Eugénia berlini gyászszertartását szeptember 12-én, vasárnap tartották a Charité kórház kápolnájában. De előtte még megejtették a rendőrorvosi boncolást, amely ártatlannak találta Eugéniát.

Nyári Sándor, akiről már sok szó esett e sorozatban, így tudósította a kanizsaiakat a búcsúztatásról, ahol nyilván személyesen is ott volt:

Ma délután 4 órakor szentelték be a tetemet a Charité házi kápolnájában. A beszentelést – miután a kath. papok azt megtagadták, egy lutheránus lelkész teljesítette. Ezernyi és ezernyi néptömeg gyűlt össze, – a koszorúk, pálmaágak és babérlombok vagy négy kocsit töltöttek meg, – de mind még sem lehetett elvinni, nem volt hely – tehát ott maradt egy része. Este 7 órakor pedig a vonattal Nagy-Kanizsára utazott a tetem.

(Ma mi inkább "holttest"-et mondanánk...)

Felix Schweighofer

Arról, hogy a katolikus pap nem volt hajlandó a holttestet beszentelni, mert az áldozat maga dobta el magától az életet és luteránus lelkészt kellett hívni, az Eugéniáról 1932-ben megjelent német nyelvű könyv is írt. E könyv szerint a búcsúztatáson ott volt és gyászzenét játszott a Walhalla színház zenekara, énekelt a kórusa, és ott voltak az énekes-kollégák is. A könyv írója szerint egyik neves kollégája, Felix Schweighofer, akivel sokat szerepelt együtt, koszorúját Eugénia iránti tiszteletből magyar nemzeti színű szalaggal ékesítette. Szintén e könyv szerint szerint a lelkész arról beszélt: Eugénia azért dobta el magától az életet, mert úgy érezte, hogy a rágalmazással minden tiszteletet és szeretetet elvesztett a többi ember szemében. Ez ugyan nem így volt – mondotta –, de a fiatal, forróvérű magyar nő gyorsan, szinte gondolkodás, mérlegelés nélkül döntött.
A búcsúztató idején többezer ember állt a kápolna körül és végig a vasútállomás felé vezető Luisenstrassén. A gyászmenetet az elhunyt bátyja vezette, ezt szintén az ötven évvel később megjelent német könyvben olvashatjuk. De, mint már kinyomoztam, Erdmann Graeser, a könyv írója Eugénia halálakor tizenhat éves volt és Berlinben élt, nagyon valószínű, hogy ő maga is látta a gyászmenetet. A bizonytalanság azért van bennem, mert, mint már írtam Graeser könyve igazából regényes feldolgozása Eugénia élete utolsó hónapjainak és sok esetben nem lehet tudni, hogy az események tényleg úgy estek-e meg, ahogy abban áll.

Eugénia testvére, Bálint évtizedekkel később romantikus részletet mesélt el húga temetésével kapcsolatban:

Báró Hammerstein, egyik kikosarazott kérője, de azután is egyik legnagyobb tisztelője, hófehér atlasz menyasszonyi ruhába öltöztette, a koporsójába drága, csiszolt ezüst tükröt helyezett, amelynek ovális hátlapjára búcsúzó sorokat vésetett. (Zalai Közlöny 1932. július 3.)

E részlet kapcsán emlékeztetnék a 12. részben írtakra, miszerint még Bécsben megkérte Eugénia kezét ez az úr, de akkor Eugénia édesanyja nem egyezett bele a házasságba azzal az indoklással, hogy "mi egyszerű polgári család vagyunk, nem kell arisztokrata körökbe házasodni" – és milyen igaza volt... Talán szerencse is, hogy lánya halálát már nem érte meg. Másrészről az is lehet, ha az anya még ezen események közben is ott lehetett volna Eugénia mellett, talán nem menekül a halálba...

A berlini búcsúztató után néhány órával Eugénia koporsóját feltették egy vasúti kocsiba. Mint az újság írta, olyan rengeteg virággal halmozták el, hogy annak csak egy része fért be a koporsón kívül a vagonba, Eugénia így is egy egész virág-erdőben tette meg a hosszú utat Berlinből haza, Nagy-Kanizsára. Ott koporsóját szeptember 16-án a reggeli órákban vitték a vasútállomásról a gyász-házba.

Legközelebb innét folytatom.

Mai zenénk Dido búcsúja Purcell: Dido és Aeneas című operájából. Az opera szerint Dido is egy férfi miatt dobta el életét s így búcsúzik barátnőjétől: Emlékezz rám, de felejtsd el sorsomat...
Most szimfonikus zenekarra hangszerelve halljuk: