100 éve született Rácz Alajos 2.

Több hét elteltével folytassuk végre a nagykanizsai Rácz Alajos kántor, karnagy, zenetanár történetét. Az elmúlt alkalommal meglehetősen viharos pályakezdéséről, és ezzel összefüggésben családjáról, "szintén zenész" édesapjáról, id. Rácz Jánosról és bátyjáról, ifj. Rácz Jánosról meséltem.

Nos, miután elültek a hullámok, a fiatal Rácz Alajos megkezdhette végre igazi munkáját Nagykanizsán, mint a Deák téren található Felsőtemplom kántora.

Rácz Alajos 1936-ban

Itteni munkásságának fényében, azt kell mondanom, hogy a kanizsai ferences házfőnök, aki egyúttal az Alsótemplom plébánosa is volt, igencsak nagy hibát követett el az 1930-as évek közepén, amikor szinte tűzzel-vassal igyekezett megakadályozni Rácz Alajos ottani működését. Az 1934-ben az egri tanítóképzőben kántori oklevelet szerzett fiatalember ugyanis hamarosan a Zeneakadémia egyházzenei tanszakán folytatta tanulmányait, ahol 1940-ben szerzett diplomát. A zeneakadémián a még magasabb fokú zenei képzés mellett magába szívhatta azt az új levegőt, amelyet Kodály, s az egyházi zene terén Harmat Artúr és Bárdos Lajos képviselt, s ezt templomának, sőt városának zenei életébe is elhozta. Bárdossal különösen jó kapcsolatot alakított ki, ez később jelentősen gazdagította városunk zenei életét.

Rácz Alajos egyik fontos felismerése volt, hogy emelni kell az istentiszteletek zenei színvonalát. Korábban bizony nívótlan, giccses énekek is elhangzottak a szentmiséken. A fiatal kántor ezeket igyekezett kigyomlálni a templom zenei gyakorlatából, s helyettük az értékes magyar egyházi népénekek közül válogatott.

Törekvéseit Szebb, magyarabb, egyházibb éneklést templomainkba címmel két részben közölt cikkben tárta a város elé a Zalai Közlöny 1940. október 11-i és 12-i számaiban, kiállva Harmat Artur reformtörekvései mellett. Szerintem a cikkben kissé túl merész is volt, szinte ajtóstól rontott a házba, amikor például arról értekezett, hogy a cigányzenészes hangvétel hogyan rontotta meg az egyházi zenét. Természetesen igaza volt, de lehetett volna egy kicsivel diplomatikusabb... Szerencsére, a korabeli források alapján úgy tűnik, ez nem rontotta el az emberekkel való kapcsolatát és nem gátolta elveinek gyakorlatba történő átmentését. Ennek első lépéseként a plébániájához tartozó híveknek igyekezett minél többet megtanítani a magyar egyházi népénekekből, hogy ezek gyökerezzenek meg az istentiszteleteken. A nyugalmasabb téli hónapokban több héten át közös esti énekléseket szervezett számukra. A kezdeményezés, amelynek még nagyobb aktualitást adott a Felsőtemplom akkoriban zajló átépítése, rendkívüli sikerrel járt. Egy-egy tanfolyamon 60-100 fő vett részt. Nagy részük végig kitartott, hiszen az elsődeleges cél mellett - különösen a szegényebb réteg számára, akiknek sokkal kevesebb szórakozási, kikapcsolódási lehetősége adódott - a közös éneklés kellemessé is tette a hosszú téli estéket és kulturált körülmények között összehozta a szomszédokat, ismerősöket.

A fiatal kántor ugyanezzel a céllal, csak magasabb nívót megcélozva 1941-ben megalapította a Felsőtemplom vegyeskarát, amelyet Szent Imréről neveztek el. Reprtoárjukon nemcsak egyházi, hanem világi zeneművek is szerepeltek, s ezen a téren Rácz Alajos a kodályi törekvések nagykanizsai megvalósítójává vált.

Ugyanebben az időben, 1941 és 1944 között a Zrínyi Miklós Polgári Fiúiskola énektanáraként is működött, belekóstolva az iskolai pedagógiai tevékenységbe, ami későbbi életét töltötte ki. Sőt, korábban már tanított az iparostanonc-iskolában is: a fent megmutatott fényképet a Széchenyi/Zsigmondy iskolában levő 1936-os tablón találtam...

Magánélete is ekkoriban jutott révbe. A Zalai Közlöny írta 1940. november 2-i számában: Rácz Alajos, a Felsőtemplom fiatal, agilis karnagya e héten vezette oltárhoz Tóth Irénkét.

Legközelebb innét folytatom!

Mai zenénk - még a karácsony jegyében - Kodály Zoltán: Karácsonyi pásztortánc című kórusműve:

Még egyszer a "Csendes éj"-ről

Úgy terveztem, hogy ma a nagykanizsai Rácz Alajos zenetanár történetét folytatom. De közben kaptam egy üzenetet attól a barátnőmtől, akivel együtt utaztunk Bécsbe a Simon Boccanegra-előadásra. Kiderült, hogy évekkel ezelőtt ő is írt városa újságjába, és az egyik cikke éppen a Csendes éj-dalról szólt. Nála találtam egy érdekes részt, amivel én nem foglalkoztam, hogy az oberndorfi falusi templomból hogyan terjedt el és lett világhírű a dal. Most ezt a részt szóról szóra idézem az ő írásából:

A dal premierjére 1818. december 24-én, az ausztriai Oberndorf falucska templomában került sor. Kegyetlen hideg volt Oberndorfban. A folyó befagyott, a hajósok munka nélkül maradtak, az emberek éheztek. Még az ódon hajóstemplom, a Szent Miklós-plébánia orgonája is elromlott. Szomorú karácsonynak néztek elébe. A 26 éves segédlelkész, Joseph Mohr úr ekkor adta oda az egyik versét a szomszédos Arnsdorf község kántortanítójának, Franz Grubernek, aki mellékesen orgonistaként is szolgált az említett plébánián. A 31 éves komponista – állítólag egy óra alatt – megírta a dallamot a Csendes éj című költemény szövegére, amit Szenteste, az éjféli mise végén gitárkísérettel adtak elő a híveknek. A refrén ismétlődését már együtt énekelte velük a gyülekezet.

Azt mondják, ezen az éjszakán megkönnyebbülve mentek haza az emberek. Az egyetértés és a béke, a melegség és a fény egyszerű, vigasztaló üzenetét kapták meg egy bölcsődal formájában – ez valahogy visszaadta nekik a karácsony értelmét abban az ínséges időben. Pontosan az történt, amit a két szerző el akart érni. Arról azonban álmodni sem mertek volna, hogy közös művük egyszer majd valóságos “világslágerré” válik.

A segédlelkészt hamarosan áthelyezték. A dal szövege és kottája az oberndorfi orgonában maradt. Ott akadt rá javítás közben Carl Mauracher, a zillertali orgonaépítő mester. Azonnal felismerte a dal rendkívüli erejét. A tiroli Rainer és Strasser családok énekesei mindjárt fel is vették a repertoárjukba. Rajtuk keresztül jutott el a dal 1832-ben Lipcsébe, sőt 1839 karácsonyán már New Yorkba is. Ettől kezdve feltartóztathatatlanná vált az időtlen karácsonyi üzenet világkarrierje.

Persze az oberndorfiak és a környékbeliek is hamar megkedvelték és megtanulták a Csendes éjt. Karácsonykor mindenfelé ezt énekelték, anélkül, hogy ismerték volna a két szerző nevét. Miután a kántor és a plébános más falvakba került, ott is ugyanez történt. A salzburgi egyházi énekeskönyvbe azonban csak 1866-ban került be a Stille Nacht, vagyis a Csendes éj. A századfordulón aztán a katolikus és a protestáns misszionáriusok az összes kontinensre elvitték. Ma már valamennyi nyelven és dialektusban, több mint 300 fordításban ismeretes – Kínától az ausztrál őslakosokig, az Északi-sarktól a dél-tengeri szigetekig, mindenütt, ahol csak megünneplik a karácsonyt.

Mivel úgy illik, rögzítem, hogy Csontos Tamásné írásából idéztem. Végül újra hallgassuk meg a nevezetes dalt kettőnk közös nagy kedvencének előadásában.

További kellemes karácsonyt mindenkinek!

A "Csendes éj" nyomában

S. Stief: F. X. Gruber (1846)

Kétségtelen, hogy a Stille Nacht, azaz a Csendes éj a világ legnépszerűbb karácsonyi dala. Ausztriában kifejezetten sok emlékhely kapcsolódik Franz Xaver Gruberhez, ahhoz a 19. századi kántortanítóhoz és orgonistához, aki a dallamot Joseph Mohr versére megkomponálta. Ott járva bármelyik évszakban érdemes az esetlegesen útba eső településekre ellátogatni, de kétségtelen, hogy a legemlékezetesebb advent idején és az ünnep napjaiban.
Ma, egy héttel karácsony előtt ezeket a zenei emlékhelyeket szeretném áttekinteni. Virtuális utazásunk közben kirajzolódik előttünk Gruber élete és a dal megszületésének története.

Az első helységünk egy Hochburg-Ach nevű város UNTERWEITZBERG nevű része. Salzburgtól északra fekszik, már majdnem a német határszélen.

Itt született 1787. november 25-én Franz Xaver Gruber egy takácsmester ötödik gyermekeként. Idegenforgalmi látnivalója a Gruber-emlékház. Ugyan nem ez a muzsikus szülőháza, de a kétszáz éves faépület jellegében, stílusában nagyon is hasonló ahhoz.

Az emlékút kiindulópontja, háttérben a Gruber-emlékház. Forrás: fxgruber.at

A környék érdekessége a 2012 nyarán felavatott Gruber emlék-útvonal (Franz-Xaver-Gruber-Friedensweg), amely az emlékháztól a határ túloldalán legközelebb fekvő német településig, Burghausenig vezet. A gyalogosan örülbelül egy óra alatt megjárható emlékút, amelyet  Földünk kontinenseit szimbolizáló angyalszobrok, Hubert Flörl alkotásai díszítenek, azt szimbolizálja, hogy a dal - több, mint 300 nyelvre, köztük egészen egzotikusakra is lefordítva - az egész világon elterjedt.

Következő településünk neve ARNSDORF, Linz közelében található. Itt élt Gruber 1807 és 1829 között mint tanító és a Maria in Mösl-templom orgonistája és sekrestyése. Ma is megvan az az iskola, ahol dolgozott: ez Ausztria legrégibb, még működő iskolaépülete. Abban az osztályban, ahol tanított, még áll a katedrája:

Forrás: meinbezirk.at

Gruber Arnsdorfban nősült meg, előde özvegyét vette feleségül. Az asszony halála után még kétszer házasodott. Szolgálati lakása az iskolaépület emeletén ma múzeumként látogatható. A Stille Nacht Múzeumot 1957-ben alapította az akkor ott működő pedagógus házaspár, Sepp és Ottilie Aigner.

Ebben az épületben született meg a dal 1818 decemberében. A verset még 1816-ban írta Joseph Mohr, mint a Berchtesgarden közelében fekvő Mariapfarr nevű helység plébánosa.

Az akkor 31 éves Gruber és húszas évei közepén járó Mohr az Arnsdorftól alig néhány kilométerre fekvő faluban, OBERNDORFban találkozott. Mohr-t ide helyezték, Gruber pedig - anyagi okokból - ebben a faluban is vállalt orgonálást. A két fiatalember között barátság szövődött, így került sor Mohr versének megzenésítésére. A Csendes éj 1818. december 24-én hangzott fel első alkalommal az oberndorfi Szent Miklós-templomban, a két fiatalember kétszólamú énekével, amit Mohr gitáron kísért - mivel az orgona éppen nem működött....

A település gyakran szenvedett a Salzach folyó árvizeitől, ennek esett áldozatául a Szent Miklós-templom is. Helyén 1937 augusztusában szenteltek fel egy új kis kápolnát, amelyet az időközben világhírűvé vált dalról Stille Nacht-kápolnának neveztek el. Szomszédságában már múzeum is található, itt is megismerkedhetünk a dal történetével és alkotói életével.

Végül meglátogathatjuk HALLEIN városát is Salzburg tartományban.

Arnsdorf és Oberndorf után Gruber néhány évig Berndorfban volt orgonista, majd 1833-ban Hallein város orgonistája és karnagya lett. Ez már egy igazi város volt - a szegényes falusi plébániák után itt jóval konszolidáltabb körülmények között dolgozhatott. Ám érte egy családi tragédia: második felesége kilenc gyermek világra hozatala után szülésben meghalt. Gruber egy év múlva újra megházasodott. Idős korára karácsonyi dala rohamosan elterjedt. Elégedetten szemlélhette azt is, hogy legidősebb fia, Franz a nyomdokaiba lépett: az 1840-es évek második felében ő alapította meg a halleini zeneegyletet és daloskört. Később apja neki adta át a stafétabotot, ő lett az utóda a városi orgonista tisztségében.

Franz Xaver Gruber 76 évesen Halleinben hunyt el 1863. június 6-án.

Az óvárosban találhatók a Stille Nacht-emlékhelyek: a halleini plébániatemplom és mellette Gruber egykori lakóháza. Természetesen ma ez utóbbi is múzeum. Gyűjteménye igazán értékes, mert ott őrzik híres dalának eredeti dokumentációját és azt a bizonyos gitárt is, amelynek akkordjai mellett csendült fel először a Csendes éj.

Az pedig egészen egyedülálló, hogy a muzsikus hamvait a városi temetőből e ház elé helyezték át. Minden évszakban sok a látogatója, ám december 24-én estére a világ sok szegletéből csak azért jönnek el ide számosan, hogy itt énekelhessék el az örökbecsű dalt. Ezt úgy hívják, hogy "singen in Grubergrab"...

S hogy mitől is lett ez a dal világhírű? Dallamvilága nemesen egyszerű, világos szerkezetű, könnyen megjegyezhető. 6/8-os üteme jellegzetesen osztrák, ám be tudja magát lopni más nemzethez tartozó, sőt, teljesen más kultúrájú emberek szívébe is lágyan ringatózó ritmusával s megragadni lelküket a belőle áradó szelídséggel és nyugalommal. Mohr szövege pedig kora - a napóleoni háborúkban sokat szenvedett - emberének legmélyebb, egyetemes és örök békevágyát is kifejezi.

A dal a szövegíró lejegyzésében. Forrás: stillenachthallein.at

A dal történetéről osztrák-magyar dokumentumfilm is készült Bohák György rendezésében, jó lenne látni!

Végül hallgassuk meg a dalt, mind a hat versszakával a számtalan feldolgozás, sokszor bizony giccses hangszerelés után most abban a változatban, amely talán a leghitelesebben idézi fel azt, ahogyan először felhangozhatott. Előadja az egykor Franz Xaver Gruber fia által alapított halleini daloskör, gitárkísérettel. A felvétel helyszíne pedig a Stille Nacht múzeum előtti tér, ahol a komponista sírját is láthatjuk.

Ezzel a felvétellel kívánok minden kedves Olvasómnak boldog karácsonyt. 

Bécsi "praktikák"

Hát akkor térjünk rá a bécsi kirándulással kapcsolatban a praktikus tudnivalókra. Elmesélem őket, mert ezzel talán segítek olyanoknak, akik hasonló terveket forgatnának fejükben :)

Ha jól emlékszem, idén március körül tudtuk meg Plácido Domingo HONLAPJÁRÓL, hogy novemberben, illetve 2013 februárjában Boccanegrát fog énekelni a bécsi Staatsoperben. Hát ez mégsem New York, és még csak nem is London, azért ide nagyobb az esély, hogy eljusson az ember lánya. De hogyan lehet jegyet szerezni a Staatssoperbe? Akik már tapasztaltabbak voltak ezen a téren, ajánlottak egy budapesti utazási irodát. Az OPERAHÁZ HONLAPJÁN ugyan látszott, hogy online is lehet jegyet rendelni, de ott ez ügyben számos bizonytalanságot éreztünk. Személyesen pedig csak ezért kiutazni luxus, és nem is biztos, hogy az ember sikerrel jár. Én magam eléggé szkeptikus voltam: Domingo most már azért nem énekel olyan rengeteget színpadon, a novemberi összesen három bécsi előadás jegyeit biztosan egész Közép-Európából megrohamozzák a rajongók, februárig pedig nem mertünk várni esetleges hóakadályok miatt. De azért akcióba léptem: amikor egy alkalommal úgyis Pestre utaztam Gábor Miklóst kutatni, meglátogattam ezt az irodát a Váci utcában. Mivel a végeredmény az lett, ami, azt hiszem, nyugodt szívvel, örömmel és elismeréssel ajánlhatom őket. ITT A HONLAPJUK, ahol már most látszik, hogy a februári Boccanegra-előadások jegyeit is reklámozzák. Kipróbált, régi partneri kapcsolat fűzi őket a Staatsoperhez, úgyhogy kifejezetten jó az esélye annak, aki rajtuk keresztül szeretne jegyhez jutni még egy ennyire frekventált előadás esetében is. A Staatssoper honlapján levő alaprajz és árjegyzék alapján az ember megbeszéli magával, hogy melyik napra milyen árkategóriájú jegyet szeretne és leadja az igényét. Ezután megérkezik az irodába a Staatsoper ajánlata, amit az ember vagy elfogad, vagy megpróbál korrigálni, mert nem köteles azt rögtön elfogadni. Az ezzel kapcsolatos levelezést az utazási iroda végzi. Természetesen kérnek közvetítői díjat, de azt már az ember gondolatban hozzácsapja a bécsi jegyárhoz :) Amúgy pedig ezzel foglalkozó munkatársuk egy hozzáértő és rendkívül kedves hölgy, teljesen korrekt és maximálisan segítőkész. Nekünk adódott egy egészen apró adminisztrációs problémánk a Staatsoper hibájából és tökéletesen lelevelezte velük az egészet, miközben folyamatosan értesített bennünket a dolgok állásáról. Végleg július elején tudtuk meg, hogy fixen megvan a jegyünk. Fizetni is az irodán keresztül lehetett - forintban, majd hamarosan megjött az értesítés a Staatsopertől  e-mailben, amely tartalmazta azt a kódszámot, ami alapján előadás előtt néhány órával simán átvehettük a jegyet. Miheztartás végett leírom, hogy a közvetítői díjjal együtt egy darab jegy a földszint 15. sorába, középre, ami a Staatsoperben kifejezetten nagyon jó helynek számít, 45.000 Ft volt. Nem kevés, de sosem hittem volna, hogy tényleg láthatom Domingót operaszínpadon, és könnyen lehet, hogy ez nem csak az első, hanem az egyetlen ilyen alkalom is az életemben...

Azért egy darabig a kódszám birtokában sem mertem beleélni magamat úgy igazán, hiszen tudtam, hogy még bármi közbejöhet. De szó szerint bármi: rekedtség, operaházi sztrájk (mint volt már rá példa), vagy az én fejemre is eshet addig egy tégla... Közben gondosan figyeltem Domingo programjait, előadásait. Iszonyú iramot diktált magának ezekben a hónapokban is, emiatt aggódtam, de az is látszott, hogy semmi gond, remek formában van :)

Közben eljött az ideje a szállás lefoglalásának, ami körülbelül 2 percet vett igénybe interneten keresztül és fél órán belül megjött a visszaigazolás. És hogy hol, milyen zenei múltú épületben aludtunk, arról legutóbb MÁR ÍRTAM :)

Következett az utazás megszervezése. Budapest környékén élő barátnőmmel a különféle menetrendek egyeztetése után úgy döntöttünk, hogy előző nap Győrben találkozunk. Ott alszunk és másnap reggel RAILJET vonattal utazunk Bécsbe. Az előadás másnapján pedig a Bécsből pár perccel 12 előtt induló vonattal én is vele tartok Budapestig, mert Győrből annyira vacak a közlekedés, hogy egyszerűen nem lehet Kanizsára hazakeveredni még a kora délutáni órákban sem, Pestről pedig busszal este 7 óra körül itthon is lehetek. (Mindez így is történt, tökéletesen olajozottan zajlott le az egész út minden szempontból.) A Railjet-jegy oda-vissza durván 10.000 Ft-ba került, de ebben benne volt a bécsi helyi közlekedés is, mi ezzel a kiegészítéssel vettük meg. Így az embernek megérkezés után idegenben, egy ismeretlen, nagy pályaudvaron, csomagokkal felszerelkezve nem kell még metrójegyért is futkosni. S ha már ennyire részletezem, nekünk a Westbahnhof-on a 3-as metróra kellett szállni a Simmering végállomás felé, és öt megálló múlva leszállni. Ez a megálló éppen a Stephansplatz és a Kärtnerstrasse sarka, a belváros legközepe, ahonnét két percnyire volt a szállodánk. Onnét pedig, végigsétálva a Kärtnerstrassén, hét-nyolc percnyi kellemes sétával ott is voltunk az operaháznál.

A praktikum mellett azért egy kis élvezet is legyen ma :)

Álmaim városa, Bécs - énekli Domingo:

100 éve született Rácz Alajos 1.

Nagyon sajnálom, hogy egy fontos zenei évfordulóról megfeledkeztem. De még mindig nem késő pótolni, a rosszabb az lenne, ha meg sem emlékeznék róla.

Száz éve, 1912. november 26-án Nagykanizsán született Rácz Alajos karnagy, zeneiskolai tanár. Tartok tőle, hogy már nem sok embernek mond valamit ez a név kis városunkban, pedig a zenei élet egyik meghatározó egyéniségéről van szó. Ráadásul nem csak ő, hanem több családtagja is ezen a területen működött: egészen pontosan az apja és az egyik testvére. Mint majd látni fogjuk, az ő működésük nem volt éppen problémamentes, ám ezek a problémák nagyrészt a kor ellentmondásaiból adódtak. Rácz Alajos - később már mindenkinek csak "Lojzi bácsi" - azonban a Horthy-korszakban indult és Kádár idejében befejezett aktív pályája során az ellentmondásoknak, konfliktusoknak a hátán is képes volt értéket és harmóniát létrehozni.

Kezdjük apjával a történetet. Így teljesebb lesz a kép, s egyúttal ismét kibontakozik városunk életének egy szelete.

Rácz János a kézdivásárhelyi főgimnáziumban volt zenetanár. Hogy miért akart onnét ennyire messzire eljönni, nem tudjuk, de 1902-ben megpályázta Nagykanizsa város éppen megüresedett főkántori állását.

Sokoldalú kántor-próba után el is nyerte az állást és 1903-ban családostól Nagykanizsára települt át. Ettől kezdve ő felelt a város valamennyi katolikus templomának zenei tevékenységéért. Legfőbb működési helye a ferences templom volt, de sokat orgonált az felsőtemplomban is. Fia, ifjabb Rácz János, aki szintén zenei pályára lépett, még Kézdivásárhelyen született 1898-ban. Írásunk tulajdonképpeni tárgya, Rácz Alajos pedig Nagykanizsán 1912. november 26-án látta meg a napvilágot.

Id. Rácz János

Az apa életéről, pályájáról most nem szeretnék részletesen írni, mert az maga egy külön regény, ráadásul vannak benne homályos pontok is, amik nem tudom, tisztázódnak-e valaha. De röviden mégis át kell futni rajta, mert Rácz Alajos kanizsai pályakezdésére kifejezetten nagy hatással voltak az események. 

Egy biztos: id. Rácz János kiváló felkészültségű muzsikus volt. Csizmadia Feri bácsi még hallotta orgonálni és csodálattal beszélt nekem különösen improvizációs tehetségéről. 

Rácz János a kántori teendők mellett mint különböző kórusok karnagya is részt vett a város zenei életében. Országosan is szép eredményeket ért el a vasutasok énekkarával. A problémák az 1930-as évek elejétől kezdtek sorjázni körülötte és addigra szintén kántori képesítést szerzett idősebbik fia, ifj. Rácz János körül. Az apát 1932-ben elbocsátották kántori állásából - különösen a ferences atyák haragudtak rá nagyon valamiért, s ezt az érzést átvitték fiára is, akit a város ideiglenesen a helyére kinevezett. Két év múlva, 1934-ben neki is mennie kellett, mert egy, a város katolikusságát érintő ügyben nem a hivatalos állásponttal szimpatizálva röplapokat ragasztgatott éjszaka az utcán és rajtakapták... Ekkor került képbe az éppen ekkorra az egri tanítóképzőben kántori végzettséget szerzett, még egészen fiatal Rácz Alajos. Krátky István polgármester - maga is kitűnő hegedűs és a helyi zenei életnek nem csak jó ismerője, hanem aktív résztvevője is - őt tette meg apja és fivére utódául, egyelőre ideiglenes jelleggel. Indokai között szerepelt, hogy Rácz Alajos nemcsak kiváló muzsikus, de ezzel egyúttal segíti a két elbocsátás következtében nehéz anyagi helyzetbe került családot is.

Az események megértéséhez háttérinformációként érdemes annyit tudnunk, hogy abban az időben valamennyi kanizsai templom egyetlen plébániához tartozott, a főkántor munkáltatója pedig a városi önkormányzat volt.

Rácz Alajos alkalmazásával Nagykanizsán kitört a "kántorháború". P. Molnár Arkangyal, a kanizsai ferencesek házfőnöke, s egyszersmind az alsótemplom plébánosa mereven elzárkózott attól, hogy a Rácz család bármely tagja a templomban működjön; nyílt levélben közölte, hogy Rácz Alajost még csak beengedni sem fogja a templomba - és ezt be is tartotta. (Mi a csodát csinálhatott idősebb Rácz János ???) Merev álláspontja nem tett jót Arkangyal atyának sem, mert a tartományfőnök elhelyezte Kanizsáról... A helyzet annyira elmérgesedett, hogy az alsótemplom körül utcai tüntetések is zajlottak pro és kontra... Az ügybe beleszólt a megyei alispán és a megyéspüspök is. Érdemes belelapozni a korabeli Zalai Közlönyökbe, az 1934. évfolyam júliustól decemberig terjedő időszakába, ott végig lehet mindezen eseményeket követni.

Hosszú hírlapi pengeváltások, nyílt levelek és diplomáciai tárgyalások eredményeként, de csakis a békesség kedvéért Krátky polgármester beleegyezett abba, hogy visszavonja Rácz Alajos megbízatását, hogy a kántori posztra pályázatot hirdessenek. A posztra a korábban menesztett ifj. Rácz János is jelentkezett, de az állást a ferencesek nyomására egy nálánál, illetve öccsénél jóval gyengébb képességű kántor kapta meg. Ha most belegondolok, hogy ezt az illetőt én, mint fiatal könyvtáros, olvasóként még ismertem... Ha akkor fogalmam lett volna ezekről a dolgokról, lehetett volna tőle sok mindent kérdezni - ha egyáltalán hajlandó lett volna válaszolni...

De vissza Rácz Alajoshoz. A fent idézett események közben történt, hogy megalakult végre a felsőtemplom önálló plébániája, amire már nagyon nagy szükség volt Kanizsa lakosságának erőteljes megnövekedése miatt (Később ezért is nagyobbították meg a felsőtemplom épületét). Az új plébánia életébe már nem szólhattak bele a ferencesek, s így annak lett kántora Rácz Alajos.

Csak zárójelben: az események engem meglehetősen emlékeztetnek a fiatal Verdi szakmai életének indulására, mert ő is egy kisváros kántoraként kezdte hasonlóan zűrzavaros körülmények között...

A viharos pályakezdés után a a fiatal és ambiciózus Rácz Alajos a felsőtemplomban igazi szellemi műhelyt alakított ki, s erről a támaszpontról nagy újdonságokat is hozott a város életébe a Kodály Zoltán és Bartók Béla nevével fémjelzett legmodernebb szellemi áramlatokba való bekapcsolódással.

Legközelebb innét folytatom!

Itt billentették tunikán Mozartot...

Attól tartok, sokszor fogok még mesélni a november 14-i operaelőadás kapcsán a rövid, ám rendkívül emlékezetes bécsi kirándulásról :) Az utazás oka és főszereplője Plácido Domingo volt, de nem csak róla lesz szó, hanem ma éppen Mozartról.

Egy kedves Domingo-rajongó ismerőstől kaptuk a tippet, hogy Bécsben hol aludjunk, mert ő már kipróbálta a helyet: a belváros legközepében van, kényelmes, kellemes, és mégis megfizethető. Tanácsát megfogadtuk, mi is oda szálltunk és csak megerősíteni tudom Nóra jó véleményét a helyről.

Ez a szálloda a Deutschordenshaus-ban, azaz a Német Lovagrend hatalmas székházában található, egy percnyire a Stephansdom-tól, a Singerstrasse 7. szám alatt. Az utazás előtt alig néhány nappal jutott eszembe, hogy kicsit részletesebben utánanézzek az épületnek. És mit találtam? Mozart életének egy - hát, nem is tudom, hogyan minősítsem - mindenesetre érdekes epizódja zajlott le éppen itt: a legendás fenéken rúgás...

De kezdjük a kályhától:

Mint a fenti képen is látható, a Német Lovagrend székháza hatalmas komplexum: két lakószárny fogja közre a mi Szent Erzsébetünk tiszteletére szentelt templomot (a templom a két emeletet átfogó gótikus ablakok mögött van). A rend a XII-XIII. század fordulóján telepedett meg Bécsben, rendháza kezdettől ezen a helyen állt. A mai épületegyüttes évszázadok során alakult ki: a templom a XIV. század közepén épült gótikus stílusban, a két oldalszárny pedig a XVII-XVIII. századból származik.

Mozart apja, Leopold a salzburgi hercegérsek udvari muzsikusa volt és az lett Wolfgang Amadeus is. Ám egyre terhesebbé vált számára a szolgálat, különösen az után, hogy az érseki székbe Hyeronimus Colloredo került. Amikor az érseket hivatali ügyei hosszabb-rövidebb időre Bécsbe szólították, a Deutschordenshausban rendezte be udvartartását. Hogy ne unatkozzon és tudjon reprezentálni, vitte magával muzsikusait is, így a 25 éves Mozart ebben az épületben lakott 1781. március 16. és május 2. között. Ablakai állítólag a Stephansdom felé néztek.

Errefelé lehetett Mozart szobája, amerre a mienk :)

Az épületről készítettem egy fényképalbumot a facebookra. Érdemes a poszt olvasása közben/után megszemlélni, mert ide nem akartam olyan nagyon sok képet feltenni. Benne látható Mozart emléktáblája és az épület sok belső és külső részlete. Az album ITT MEGTALÁLHATÓ

Nos, az érsek a muzsikusokat a lakájokkal tekintette egyenrangúnak. Mozartnak, akit csodagyerek-kora óta egész Európában hírességnek tartottak, közöttük kellett elfogyasztania ebédjét-vacsoráját... Mozart ezekben a hetekben sok felkérést kapott külső hangversenyekre, ám az érsek nem engedte el: csak az ő szolgálatában léphetett fel, hogy egész Bécs az érsek-rendezte koncertekre tóduljon.

Ezekre a hangversenyekre többször a rendház földszintjén, a Sala Terrenában került sor. Ez egy XVIII. századi mitológiai témájú falfestményekkel szó szerint telepingált, elég kicsi terem, amit ma Bécs egyik legrégebbi hangversenytermeként tartanak számon. Mozart szeretett itt muzsikálni, mert remek az akusztikája.

A Sala Terrena ma is eredeti formájában látható, s természetesen rendszeres hangversenyek színhelye. Szerencsém volt, mert reggel, sétára indulva megláttam, hogy nyitva van az ajtaja. Egy takarítónő szorgoskodott bent, aki kedvesen beengedett és nem szólt a fényképezésért sem :)

 

Mozart tehát egyre nehezebben tűrte a helyzetet. Szeretett volna nemcsak az érsektől, hanem most már apja gyakran terhessé vált gyámkodásától, sőt, szülővárosától, a félreeső Salzburgtól is megszabadulni, hogy a császári székváros zenei paradicsomában önállóan élhessen és dolgozhasson; s hogy végre igazán felnőtté válhasson, ne apja döntsön minden ügyében. Életrajzírói azt is feltételezik, hogy leendő felesége, Konstanze Weber miatt is Bécsben akart maradni, csak ezt az okot apjának végképp nem merte elmondani (utóbb kiderült, hogy jó volt ez ügyben a megérzése). Megírta az érseknek a felmondását, amit azonban egy bizonyos Arco gróf, aki Colloredo szolgálatában állt, s aki egyúttal még korábbról jó viszonyt ápolt Mozart apjával, nem volt hajlandó továbbítani. Úgy gondolta, a fiatal muzsikus érdekében cselekszik és Leopold Mozart intenciói szerint jár el, ha megakadályozza ezt a "forrófejűséget". Közben a hercegérsek visszatért Bécsbe, s Mozart személyesen akarta átadni a több hete várakozó kérvényt. Ám, amikor jelentkezett az érsek előszobájában, ismét Arco grófba botlott. Az ekkor történteket maga Mozart írta meg levélben apjának, melyben a grófot maró gúnnyal egy, a felsőbbségnek pitiző emberfajta tagjának festette:

Ezt nagyon jól megcsinálta Arco gróf úr! Ez tehát a mód, ahogy embereket rábeszélnek, magukhoz édesgetnek. Velük született butaságuknál fogva nem veszik át a kérvényeket, gyávaságból és farkcsóváláshoz való ragaszkodásból nem szólnak egy szót sem uruknak, négy hétig húzzák-halasztják a dolgot, és végül is, amikor az illető kénytelen a kérvényt személyesen átadni, ahelyett hogy legalább személyesen beengednék az embert, kidobják az ajtón és belerúgnak a fenekébe! ... Így történt az érsek előszobájában, ahol nem állt más mód rendelkezésemre, mint hogy egy szót se szóljak, és elrohanjak...

A levél későbbi soraiból az is kiderül, hogy a gróf neveletlen fráternek és más hasonlónak nevezte Mozartot, aki azt gyanította, hogy a farbarúgás nem Arco magánakciója volt, hanem maga az érsek parancsolta. Ebben valószínűleg nem volt igaza, de a megaláztatás enélkül is nagy volt. Arco gróf így olyasmi szerepet töltött be Mozart életében, mint József Attiláéban Horger Antal...

Íme, a legendás lépcső... Éppen erre kellett menni a szobánkhoz...

Ezzel a drasztikus jelenettel vált meg Mozart a még jórészt feudális normák szerint működő salzburgi hercegérseki hivataltól s lett szabad ember és művész a zene akkori európai fővárosában. Mindössze egy évtized adatott neki...

Ezt a zenét Bécsben ezen a tavaszon/koranyáron komponálta:

3 perc a Simon Boccanegrából

Már több, mint egy hete hazaértünk Bécsből, ahol láthattuk Plácido Domingót Verdi: Simon Boccanegra című operájának címszerepében, és még egy árva blogbejegyzést sem tettem közzé a rendkívüli élményről...

Mentségemre szolgáljon, hogy jóformán még ki sem csomagoltam, amikor rögtön Zalaegerszegre mentem, Gábor Miklós estre. Aki tudja, hogy a másik blogom e csodálatos színművész emlékét őrzi, tudja azt is, hogy számomra az az ügy is milyen fontos.

Aztán pedig rájöttem, ha úgy igazán meg akarnám írni azt az (utazással együtt) három bécsi napot, szakdolgozatnyi mennyiségű lenne az eredmény. Így azt gondoltam, hogy inkább többször írok, mindig más momentumot ragadva ki az élményekből, aztán majd csak összeáll a kép.

Először a műről magáról.

A Simon Boccanegra nem tartozik Verdi igazán népszerű operái közé, szerintem egészen méltatlanul. Hatalmas és gyönyőrű alkotás, s benne, ahogy Verdinél az ember általában megszokta, az emberi érzelmek és a politika, a hazaszeretet és a szabadság nagy kérdései feszülnek egymásnak. Maga a történet meglehetősen szerteágazó. A címszereplő grandiózus figura: az első jelenetben még bátor hajóskapitány, akit élete legsúlyosabb órájában, amikor megtudja, hogy titkos szerelme, a várost addig vezető patríciusok fejének, Fiesco-nak a lánya meghalt, a hatalmat azon az éjszakán átvevő plebejusok Genova dogéjává választanak. Az opera további része jó húsz év múlva játszódik. Simon felnőtt az államférfiúi szerephez, bölcsen és eréllyel kormányozza városát, ám az azóta illegalitásban élő patríciusok szövetkeznek ellene. Boccanegra rátalál kicsi korában elrabolt leányára, akinek szerelme, a patrícius Gabriele is az összeesküvők közé tartozik. Magát az összeesküvést az álnéven visszatért Fiesco vezeti. Sok bonyodalom után a patríciusok államcsínye nem sikerült, a dogét azonban korábbi híve, akitől megtagadta frissen meglelt leánya kezét, s aki ezért átállt az összeesküvőkhöz, megmérgezi. Halála előtt Boccanegra még el tudja mondani Fiescónak, hogy Amelia az ő unokája, s az utolsó pillanatban összebékül az őt egy életen át gyűlölő kvázi-apósával, a doge-i hatalmat pedig Gabrielére ruházza.

Simon Boccanegra bariton szerep, Domingo ezzel a figurával tért át annyi tenorhős után a bariton szerepkörre. Éppen három éve több rendezésben is énekelte és énekli Boccanegrát szerte a világon: Berlinben, New York-ban, Milánóban, Madridban, Zürichben, Londonban és Bécsben. Szerintem a figura rendkívüli módon illik személyiségéhez. Illúziót kelt az első jelenet hajóskapitányaként, majd az idősödő doge szerepében tökéletesen hordozza a tekintélyt, hatalmat, államférfiúi bölcsességet, ugyanakkor csodálatosan tudja megmutatni mindezek mögött  a figura emberi sebezhetőségét s egyúttal nagyságát abban is, ahogyan Boccanegra városa érdekében képes ezeken felülemelkedni.

A londoni előadásból nézzünk meg együtt egy részletet, amit én talán a legjobban szeretek az operában. Ez az utolsó jelenet eleje, aminek az első 3 percét szeretném részletesebben megmutatni:

Boccanegrában már erősen dolgozik a méreg, amikor kivonszolja magát a szabadba. Érdemes figyelni a zenekart külön, ahogyan Verdi ezt a "vonszolódást" festi (0 perc 30 másodpercnél). "Fáj a fejem, sötét tüzet érzek kígyózni az ereimben" - énekli a doge. Ekkor - hatalmas pillanat - megérzi a tenger illatát: azét a közegét, ami ifjú korában szinte az otthona volt, s pár pillanatra felüdül tőle. Figyeljük meg a zenekarban ennek ábrázolását, a szinte már impresszionista színeket (1 perc 46 körül kezdődik). A zenekar által festett tengeri "zsongás" a doge szavaival folytatódik: "Ó, felfrissülök, hadd szívjam be a tenger és a szabad ég édes levegőjét!" Ekkor (2 perc 15-nél) Verdi átvezet bennünket egy széles ívelésű, hullámként ringó dallamba: "Il mar, il mar!" "A tenger, a tenger!" Boccanegra szinte himnuszt énekel a tengerhez. Ennek dallama még inkább kitárul, ahogy a dogéban egy pillanatra feltámad ifjúkori énje: "Ha a tengerre tekintek, a dicsőség és elragadtatás emlékei néznek velem szembe". Ám rögtön visszatér a valóságba, amikor azt mondja (2 perc 49-nél): "Miért is nem a tenger mélyén leltem meg síromat", s ekkor már újra ott vagyunk a jelenben. Ebben a pillanatban érkezik Fiesco a végső leszámolásra.
 

De mi most ne menjünk tovább, térjünk vissza a részlet elejére, és csak ezt az első 3 percet nézzük meg néhányszor. Úgy érzem, így bepillanthatunk egy kicsit Verdi alkotói műhelyébe, és ha jól megismerjük a nagy operának ezt a kicsike részletét, akkor még jobban tudjuk Domingo énekét és szerepformálását, átélését értékelni.

Hát, mára ennyit :) Persze fogok mesélni gyakorlatiasabb dolgokat is az utazásról. De ezt az operát annyira szeretem, hogy elsőnek ezt szerettem volna megmutatni egy kis részlet segítségével, amelyben, mint egy tükörcserépben, megmutatkozik a teljesség.

Domingót látni színpadon...

Domingo a Simon Boccanegra címszerepében

Úgy tűnik, egyre nagyobb a valószínűsége, hogy most már nem jön közbe semmi és jövő héten, szerdán este a bécsi Staatsoper földszinti 15. sorából látni és hallani fogom Plácido Domingót!

Nagyon régóta szeretem. Még a pillanatra is emlékszem, amikor visszavonhatatlanul "beleszerettem": a magyar televízió valamikor a 80-as évek elején közvetítette a Metropolitan operából Puccini: Manon Lescaut című operáját, amiben Renata Scotto Manonja mellett ő volt a szerelmes Des Grieux lovag. Persze már előtte is hallottam róla, mint ahogy nagy pályatársairól, Pavarottiról és Carrerasról is, de addig mindhárman körülbelül hasonló helyet foglaltak el bennem. Ám akkor az opera eljutott a harmadik felvonásig, amelyben Des Grieux szenvedélyes áriában kérleli a hajóskapitányt, hadd kísérje el szerelmét a száműzetésbe. Na, itt szerettem bele :)

 

Sokáig úgy tűnt, reményem sincsen, hogy Domingót élőben lássam-halljam. Adott ugyan Pesten néhány koncertet, de akkor úgy voltam azzal, hogy én nem hatalmas sportcsarnokban akarom messziről picike alakként látni és nem a hangszórók által közvetített hangját szeretném hallani, így nem mentem el egyikre sem. Azóta persze megbántam, mert azért mégiscsak ő volt ott azokon a koncerteken is... Aztán jött 2008, amikor augusztusra meghirdették első pécsi hangversenyét. Akkor már nem érdekelt, hogy ez is egy nagy szabadtéri stadionszerűségben lesz, hónapokkal korábban megvettem a jegyet. Ekkor Domingo olyannyira megszerette Pécset, hogy nyilvánosságra is hozta, fiatal operaénekesek számára rendezett szokásos versenyét, az Operalia-t a következő évben Pécsen és Budapesten rendezi meg. Pécsen az elődöntőket tartották, ami legalább egy hétig eltartott – és én nem tudtam elmenni... Akkor még aktív könyvtáros voltam nem túl sok szabadsággal és éppen úgy jött ki a lépés, hogy már régóta tervezett első könyvem jó részét a nyomdai határidő miatt akkor kellett formába öntenem. Emlékszem, iszonyú kánikula volt és én két hétig reggeltől estig a gép mellett ültem és csak írtam, írtam... Viszont a nagy munkának azért lett jutalma: az énekverseny végén Domingo nagy, ingyenes gálakoncertet rendezett Pécsen a Dóm előtt, éppen, mire nagyjából befejeztem a könyvírást. Így természetesen odautaztam. Később megtaláltam magamat egy fényképen a pecskep.hu oldalán. Ide másolom, mert remekül mutatja az élmény erejét :)
 

2011-ben aztán újra jött egy koncert-lehetőség, ezúttal Zágrábban. Oda már az újonnan megismert rajongó-társakkal mentünk. Hát, akkora sportcsarnokot még sosem láttam, ott voltunk a legtávolabb a színpadtól; nekem nem is volt akkora élmény, mint a két pécsi alkalom. Viszont Zágrábban történt, hogy végre hallhattam Domingótól Verdit is, mert azt Pécsen sajnos nem énekelt, és tudvalevőleg a spanyol zene mellett az az ő legigazibb világa. Ott elénekelte egy Operalia-ban felfedezett fiatal énekesnővel a nagy szerelmi kettőst az Otellóból :)

Tehát alig néhány év leforgása alatt háromszor is hallottam élőben Domingót. Azonban az, hogy egy igazi operaházban, igazi szerepben lássam-halljam, még mindig elég reménytelennek tűnt, mert New York-ba vagy Tokióba elég nehéz lenne utána menni :) És jött 2012, kiderült, hogy novemberben Bécsben énekel három előadást Verdi: Simon Boccanegra című operájából, aztán még hármat a következő februárban. Nekem amúgy is nagyon régóta kedvencem ez a nagyközönség által kevéssé ismert mű, melynek címszerepe hatalmas lehetőség alakítójának hangban és színészi játékban is. De azt hiszem, bármilyen más operát is hirdettek volna meg, akkor is mennénk! Így akcióba léptünk: még áprilisban megrendeltük a jegyet. Bevallom, én nem hittem volna, hogy sikerül egy, az egész világon ennyire frekventált előadásra bejutni, de kishitű voltam, szerencsére! Így kedden utazunk!!!

Tegnap Bécsben lezajlott a három előadás közül az első.
A gyors sajtóvisszhangok arról számolnak be, hogy Domingo fizikailag és hangilag is remek formában van, alakításával szabályosan elektrizálta a közönséget és a partnereit is. Ugye, most már nem jön semmi közbe???

Muzsikus sírok a kanizsai temetőben

Ma tegyünk egy virtuális sétát a nagykanizsai köztemető muzsikus sírjai között – a teljesség igénye nélkül. Jövőre folytatjuk!

Groszmann Ignác (C tömb 1. parcella 1. sor 1/B sír)

Groszmann Ignác (1845 körül – 1882) a piarista gimnázium afféle "mindenes" tanára volt, elsősorban mennyiségtant, latint és németet oktatott. Mellette kiváló muzsikus is lehetett, mert – ahogyan a korabeli sajtó fogalmazott – sokat buzgólkodott a gimnázium ének- és zenekara körül. Azt is megtudhatjuk a régi újságokból, hogy kellemes bariton hangján szólót énekelt az alsótemplom zenés miséjén. Ő is bekapcsolódott 1881-ben a Rosenberg Ádám által felvetett eszmébe, hogy legyen Nagykanizsának ének- és zenekara. 37 éves korában, 1882 szilveszter napján hunyt el pár napos súlyos betegség után, szerintem valószínűleg vakbélgyulladásban.

Gürtler Ferenc (IV. parcella 21. sor 8-9. sír)

Gürtler Ferenc (1874–1924) sem főfoglalkozású muzsikus volt, de kitűnő csellistaként ismerték a városban. A Nagykanizsai Takarékpénztár Igazgatója, az Irodalmi és Művészeti Kör titkára, majd tiszteletbeli főtitkára. Néhány évig a Kör dalárdájának karnagyaként is működött. 50 éves korában balatonmáriai nyaralójában hunyt el szívbetegségben. Két év múlva idős édesapja itt, fia sírjánál lett öngyilkos...

Lemberkovicsné Weber Margit (XVI. parcella 3. sor 1. sír)

Lemberkovits Alajosné Weber Margit (1898–1934) az 1926-ban megnyílt kanizsai zeneiskola legelső, nagy tanár-nemzedékének tagja, az intézmény első hegedűtanára volt. Alig hét évi működés után betegedett meg rákban és 35 évesen hunyt el. Férje és iker kisfiai gyászolták. Halála az egész városban óriási részvétet váltott ki, temetésén több ezer ember jelent meg. 1944-ig halála évfordulóján, február 16-án minden évben hangversenyt rendeztek emlékezetére. Mára viszont még a nevét is elfelejtették...

Kerekes Irén (XXII. parcella 1. sor 22. sír)

Kerekes Irén (1897–1980) zongoraművész-tanár is részese és tanúja volt a zeneiskola hőskorának. Neki szerencsére hosszabb élet adatott, így nyugalomba vonulása után alkalmanként még az 1970-es években is tanított. Ott lehetett iskolája megalapításának félévszázados évfordulóján. 1950-ben elhunyt édesanyjával nyugszik az ódon sírkő alatt.

Mai zenénk hangulatában is illik a naphoz, és ugyanezt a darabot játszotta Lemberkovicsné Weber Margit utolsó nyilvános fellépésén, a zeneiskola 1933. október 7-én megrendezett tanári koncertjén. Hallgassuk meg César Franck A-dúr szonátájának első tételét:

130 éve született Kálmán Imre

A 130 éve, 1882 októberében született Kálmán Imréről siófoki szülőháza bemutatásával szeretnék megemlékezni. Kétszer jártam ott, valóságos időutazás egy ilyen emlékmúzeumban, eredeti relikviák között sétálgatni... A fényképeket is én készítettem, kivéve a legutolsót, a vasútállomás előtti szobrot, amiről én amatőrként képtelen voltam egy viszonylag normális képet csinálni :)

Menjünk akkor virtuális látogatóba Kálmán Imréhez:

Az egykori Vasúti korzón áll az az emeletes ház, amelyben született és gyerekeskedett:

A szülőház. Ma Kálmán Imre sétány 5.

A család eredeti neve Koppstein volt. Az apa, Koppstein Károly gabonakeresekedő és vállalkozó; az édesanya, aki még megérte fia világhírét, Singer Paula. Hat gyermeket neveltek, Imre volt sorrendben a harmadik, aki vezetéknevét a gimnáziumi évek alatt változtatta Kálmánra.

Az 1882. október 24-én, vagy 25-én — a család is vitatkozott, hogy éjfél előtt, vagy után jött világra a kisfiú — született  kis Imre korán tanújelét adta zenei érdeklődésének, tehetségének, amit a családból hozott magával: felmenői között anyai ágon muzsikusok, apai ágon kiváló rabbik, tanítók voltak. Édesanyja és Vilma nővére zongorajátéka volt első zenei élménye. Még nem volt hat éves, amikor egy nyáron náluk vett ki szobát Liedl Ferenc hegedűművész, tőle kapott először a kisfiú zenei leckéket. Gyermekként járt először színházban is, a házuk közvetlen szomszédságában egykor állott Nyári Színkörben; ott sündörgött minden próbán, már akkor lenyűgözte a színház világa.

Elemi iskolai tanulmányait az egytanerős  izraelita népiskolában végezte, ahol a faluszerte elismert kiváló pedagógus, Rónai Adolf okatta. Első hivatásos zenetanára még elemista korában a helybeli Remcsák Antal volt.

Elemi iskoláinak befejeztével Budapesten tanult tovább a Deák téri Evangélikus Főgimnáziumban. Közben édesapja üzleti vállalkozásai teljesen tönkrementek, mindenüket elárverezték, s a család elhagyta Siófokot.

Kálmán Imre a budapesti Zeneakadémián végzett tanulmányai mellett családi követelésre jogot is hallgatott (nyolc szemesztert végzett el, utolsó szigorlatát azonban nem tette le). S bár a Zeneakadémián — ahol évfolyamtársa volt például Bartók Béla — még szimfóniákról álmodott, operettszerzőként lett világhírű.

Matyikó Sebestyén József, a Kálmán Imre Múzeum korábbi igazgatója, aki nagyon sokat tett az intézményért, így foglalta össze hazájához és szülőföldjéhez való kötődését:

Kálmán Imre — bár élete nagy részét külföldön töltötte — egész életében magyar maradt, magyarnak vallotta magát, barátaival magyarul levelezett, és a külföldet járt magyarok mindig otthont találtak vendégszerető házában. Pályája csúcsán, híres zeneszerzőként is hazalátogatott Siófokra. Szívesen időzött egykori osztálytársai, a falusi „pógárgyerekek” körében. Az akkor már neves komponista szerényen, pajtásként viselkedett, el-eljárt még pinceszerekre is, nem egyszer megosztotta gyermekkori barátaival örömét egy-egy pesti bemutatójának sikere fölött.

Kálmán Imre szülőházában — amelyet először 1955-ben jelöltek meg emléktáblával — 1970-ben özvegye, Kálmán Vera jelenlétében emlékszobát avattak. A mostani, gazdagabb anyagú emlékmúzeumot a zeneszerző születésének 105. évfordulója alkalmából, 1987. október 22-én nyitották meg. A gyűjtemény — Kálmán Vera és gyermekei közbenjárására — 1991-ben jelentősen gyarapodott a bécsi Hofburg és az osztrák színháztörténeti múzeum anyagából történt adományozás révén. Kálmán Vera, aki 1999-ben, 85 éves korában hunyt el, utoljára 1997 májusában járt férje szülőházában.

Jelenleg az emlékmúzeum a szülőház földszinti termeiben található, az emeleten időszaki képzőművészeti kiállításokat szoktak rendezni.

A belső folyosón a korabeli Siófok elevenedik meg. Az első szoba hűen tükrözi azt a kort, amelyben az operett leendő kiválósága gyermekként, ifjúként élt. Itt látható az a Csupor gyártmányú zongora, amelyet tizenhat éves korában használtan vett összekuporgatott pénzéből (eredetileg zongoraművész szeretett volna lenni, de krónikus ínhüvellygyulladása miatt erről le kellett mondania), s annyira a szívéhez nőtt, hogy sohasem adta el. Ebben a teremben áll a zeneszerző 1953-ban, E. D. Minazzoli által carrarai márványból készített mellszobra.

 

A második terem látványossága legnagyobb sikerének, Csárdáskirálynő című operettjének bárjelenete:

Enteriőrben látható Kálmán Imre kedves karosszéke, íróasztala és bordó háziköntöse:

A vitrinekben eredeti fotókat és Kálmán Imre személyes tárgyait tekintheti meg a látogató: többek között hamutartóját, pénztárcáját, tolltartóját, s látható kezének eredeti gipszmásolata:

Egy másik tárló a halálával kapcsolatos dokumentumokat mutatja be: egészségügyi–halálozási jegyzőkönyvét és a bécsi Zentralfriedhofban (Központi temetőben) a búcsúztatáson készült fotókat. A harmadik tárlóban kották láthatók, köztük első operettje, a Tatárjárás librettója. Kuriózum a zeneszerző eredeti kézírása, visszaemlékezése Bartók Bélára. A hátsó termek falain archív családi fotókat helyeztek el, melyeknek többségén feleségével, Verával és gyermekeivel látható. További két tárló operettjeinek utóéletét mutatja be.

Siófokon 1955-ben nevezték el róla szülőháza utcáját. 1961-ben avatták fel Meszes Tóth Gyula által készített fehér mészkő mellszobrát a Jókai parkban, amelyet 1997-ben a Fő térre helyeztek át. Halála 40. évfordulóján, 1993. október 30-án Siófok városa első posztumusz díszpolgárává választotta. A vasútállomás előtt 1997-ben állították fel Varga Imre látványos Kálmán Imre szobrát:

Forrás: Wikipedia.hu

1998-ban Siófok városa Kálmán Imre emlékplakettet alapított, amelyet évente a pünkösdi szezonnyitón adományoznak a Kálmán Imre hagyományok ápolásáért.

Zenei illusztrációnk nem is lehet más, mint a legismertebb részlet a Csárdáskirálynő klasszikussá vált Szinetár Miklós-féle rendezéséből:




Felhasznált irodalom:

Kálmán Imre Múzeum Siófok [ismertető]. Siófok, 2000

Kálmán Vera: Emlékszel még… Kálmán Imre élete. Bp. 1985
www.siofok.hu