Ahogyan a művésztárs látta

Nem sokkal nyolcvanhetedik születésnapja előtt, május 18-án elhunyt a legendás bariton, Dietrich Fischer-Dieskau. A Momus-portálon közzétett nekrológot és a hozzá csatlakozó jegyzetet nagyon tudom elolvasásra ajánlani. Én nem is szeretnék a saját gondolataimból ezekhez hozzátenni, ez a két írás annyira kiválóan összefoglalja mindazt, ami nagy énekessé, nagy muzsikussá, nagy művésszé tette őt. Csak azt a gondolatot emelném ki, hogy Fischer-Dieskau egy igazán tudatos művész, rendkívüli műveltségű ember is volt. Kiváló könyvet írt például Schubertről, olyan szinten, mint egy csak a zenetörténettel foglalkozó elméleti szakember. Biztos vagyok benne, hogy ez visszahatott előadóművészetére is.

És amit a nekrológok nem említettek: első felesége, a csellista Irmgard Poppen 1963-ban belehalt harmadik gyermekük szülésébe. Az énekes második házassága rövid életű lett, majd 1977-ben nősült meg újra. Felesége a magyar származású operaénekesnő, Várady Júlia; néhány napja ő jelentette be a nyilvánosságnak férje halálát.

Én azzal szeretnék Dietrich Fischer-Dieskau-nak a magam módján emléket állítani, hogy felidézem egyik legszeretettebb partnere önéletrajzi kötetének néhány vele kapcsolatos részletét.

Ez a partner minden idők legnagyobb zongorakísérője, Gerald Moore. Közös hangfelvételeik, mindenekelőtt Schubert és Schumann dalai az interpretáció csúcsai.

Moore a Túl hangos vagyok? Egy zongorakísérő emlékiratai címmel jelentette meg derűs, bölcs humorú, és mellette nagyon informatív könyvét, amely szerencsére 1968-ban magyarul is napvilágot látott. Benne egy egész fejezetet szentelt a nála éppen egy nemzedékkel fiatalabb Fischer-Dieskaunak. Fogalommá vált együttműködésük 1951-ben indult.

Olvassunk bele ebbe a kötetbe, amelyet a zongoraművész már aktív pályája lezárulta után, igazán nagy nimbusszal övezetten vetett papírra:

Felemelő élmény Fischer-Dieskauval hangversenyezni, de még izgalmasabbak a próbák. Dieskau a próbákon ideges és olyan transzban van, mint valami régész, amikor régen lappangó kincseket tár fel.

...

Ez a Fischer-Dieskau nevű fiatalember élesebben láttatta meg velem Schubert, Schumann, Wolf, Brahms lényegét, mint előtte bárki.

...

Fischer-Dieskau egyénisége olyan mély benyomást kelt mindenkiben, aki csak találkozik vele, hogy igen gyakran felteszik a kérdést, vajon embernek milyen ez a fenomén?

Ha azt mondanám, hogy Fischer-Dieskau zenét lélegzik, zenében gondolkodik és zenében beszél, igazat mondanék, de ez a megállapítás azt a benyomást kelthetné, hogy Fischer-Dieskau annyira csak a művészetének él, hogy nincs is más gondolata. Pedig ez nincs így. Nem, ez a művész nem afféle "zenebarbár", aki annyira untatja és megviseli környezetét.

Nincs szórakoztatóbb ember Dieternél – olyan sokoldalú a szelleme, az érdeklődése. Angol beszédében nyoma sincs a németes akcentusnak, olvasmányainak skálája pedig Shakespeare-től Somerset Maughamig terjed. Ezenkívül sokat utazgat Angliában, Amerikában, Olaszországban, úgyhogy széles látókörű, igen művelt ember, a humora pedig egyáltalán nem teuton; gyorsan, szellemesen reagál, gyakran nevet, de sosem hangosan, hanem hosszan, halkan; valósággal csörgedezik a nevetése, és ez a csobogásszerű valami aztán hirtelen tör a felszínre.

...

Dieter azt szokta mondani, hogyha újra kezdhetné, színész lenne (aki látta őt az opera színpadán, csöppet sem csodálkozik ezen), vagy pedig festő. Vakáción elfeledkezik a muzsikáról, csak üldögél a kertjében a Lindenalleen, festeget és olvas a festészetről. Szívesen gyönyörködik a szép dolgokban, pompás üveg-, porcelán- és bútorgyűjteménye van. Csinos háza az ő tervei alapján épült újjá.

...

Fischer-Dieskau életének központja azért persze a zene. Hatalmas zenei könyvtára, óriási lemezgyűjteménye van.

...

Sok énekest csak a dal meg az opera érdekli, Fischer-Dieskaut azonban minden: szenvedélyes hallgatója a kamarazenének, a zenekari muzsikának is. Lemezkatalógusa, amelyet maga szerkeszt nagy szakértelemmel, valóságos lexikon.

...

Sokat tanultam ettől a nagy énekestől, ettől a fiatalembertől, aki akkoriban született, amikor én már John Coatest kísértem; pályafutásom őszén hozott vele össze a sors, és csodálatos művészete annyi örömöt szerzett, annyi biztatást adott nekem, hogy csak azt mondhatom: igazán hálás vagyok érte.

Gerald Moore szavai után itt van kettejük előadásában a klasszikus dalok egyik legklasszikusabbja, Schubert Rémkirálya (Erlkönig) Goethe versére. A felvétel 1959-ben készült.