A Hegymászó

2012. május 21., hétfő

A Himalája ismét egy Zala megyei fiatalember életét követelte. A surdi Horváth Tibort, a Magyar Annapurna Expedíció tagját május 5-én nagy valószínűséggel jéglavina sodorta el.

A tragikus eset hallatán rögtön felidéződött bennem nővérem, Kara Kocsis Gabriella verse, amelyet még a tíz éve, 2001 októberében nagyon hasonló módon és szintén a Mount Everesten halálos balesetet szenvedett keszthelyi dr. Gárdos Sándor emlékezetére írt.


Gárdos Sándor emlékköve (Vonyarcvashegy, Szent Mihály-domb)

A verssel egyszerre emlékezem a két zalai fiatalemberre és nővéremre, aki hamarosan három éve lesz, hogy nincs velünk...


KARA KOCSIS GABRIELLA

A Hegymászó

Buroksötét az éjszaka,
panaszkodón a szél szava
sír szempillámra zúzmarát,
didergető hideg mar át.
Lenéznek rám, míg alhatok
dermesztő tűzű csillagok,
a csend hiánya szíven üt,
az éjben immár mindenütt
a félelem, a Félelem
a legnagyobb ellenfelem –
mért voltam én oly ostoba,
mért hagytam könnyelműn oda
barátságos, meleg szobád,
ölelném tested bársonyát,
most gyötröm jégcsap-ujjaim
a fagynak pengő húrjain.
Markomba gyűlnek torz dalok
halálomra ha gondolok –
nagyobb bátorság kellene,
talán megvívok ellene,
az ember úgyis addig él,
amíg van célja és remél –
Gyerünk! Enyém a pirkadat,
acéllalvert bakancsomat
csak fel, csak fel a csúcs felé,
ha testem is szakad belé!
A szél a lelkemig hatol,
szívem torkomban zakatol,
nincs messze már a csúcs, tudom,
a lépteim már számolom,
a fény elönt, a hó vakít,
világ! legyőzök én ma itt
ezer veszélyt, halált, magányt,
s megfejtem még a nagy talányt:
mért képes ember életét
feltenni semmi célokért – 
A csúcsra hogyha érkezem,
kitárom mind a két kezem,
állok a mindenség fölött,
a testem égbe költözött,
felnéznek rám a hegyfokok,
a csúcson, ím, magam vagyok:
Ember, ki száz halálon át 
legyőzni merte önmagát!


Úgy érzem, ez a zene most illik ide:

 

0 megjegyzés: