Kit festett meg Cavaradossi?

Egy kis háttér Plácido Domingo egyik remek szerepéhez:

Néhány napja kezdtem el olvasni Julie Orringer: Láthatatlan híd című regényét. A történet 1937-ben, a budapesti Operaházban, egy Tosca-előadáson kezdődik, annak előestéjén, amikor a főhős, a zsidó származású Lévi András Párizsba indul építészetet tanulni.

Már az első tíz-húsz oldalon érződött, hogy az írónő komoly előtanulmányokat folytatott a kor és az egyes helyszínek ábrázolásához, az operaelőadás kapcsán mégis becsúszott egy kis hiba.

Ezeket írta ugyanis:

Felemelkedett a bársonyfüggöny és feltárult egy olasz katedrális minden apró részletében pontos belső tere. Borostyán és azúr fény áradt az ólomüvegablakokon át, a vakolt falon sejtelmesen derengett Mária Magdolna befejezetlen freskója. Csíkos rabruhában egy férfi osont be a templomba és megbújt az egyik félhomályos oldalkápolnában. Bejött a festő is, hogy tovább dolgozzon a freskón, majd a sekrestyés [...] Majd Tosca lépett be, az opera dívája, akiről a Mária Magdolna freskót mintázták [...]

Nos, a portrét éppenhogy nem róla, hanem egy korábban a templomban nagy aggodalmak közepette hosszasan ott időzött ismeretlen szőke hölgyről festette lopva Cavaradossi, Tosca szerelme. Amúgy az idézet utolsó mondatában a "mintázták" alakot használni sem helyes, hiszen nem meghatározhatatlan ismeretlenek festik a képet, hanem pontosan Mario Cavaradossi lovag és művész – de ez lehet, hogy a műfordító hibája.
Cavaradossi röviddel színre lépése után énekli el az úgynevezett Képáriát. Ebben összehasonlítja a szőke szépséget és az állandóan magánál hordott arcképen látható fekete hajú Floria Toscát. Az áriából félreérthetetlenül kicsendül, hogy ugyan mint művészt megigézte a szőke hölgy, ám teljes szíve és szerelme Toscáé.

Csak egy közbevetés: a Képária nem teljesen ária, legalább is abban az értelemben, hogy állandóan belekotyog a sekrestyés, kárhoztatja a templomban a női szépségről éneklő festőt, sőt, még utána is dohog egy sort. Az ember hajlana rá, hogy mérges legyen ezért Puccinire, mert szeretne jobban elandalodni a gyönyörű dallamon. Ám szerintem a zeneszerző ezt nagyon is tudatosan komponálta így éppen azért, hogy az érzelmes jelenet ne váljon érzelgőssé. (Korábban ugyanezzel a "fogással" élt a Bohémélet 3. felvonásában, amikor Mimi és Rodolphe szakítanak – egyszer majd azt a jelenetet is megnézzük együtt.) De volt Puccininek még egy oka, amiért így alakította ezt a részletet: a sekrestyés dühös kommentárjaiból ugyanis megtudjuk, hogy Cavaradossi bizony egy "volteriánus" szabadgondolkodó... Így később egyáltalán nem lepődünk meg, hogy a festő "bigott szatír"-nak nevezi a rendőrfőnököt (a jellemzés teljesen igaznak bizonyul a későbbiek fényében) és gondolkodás nélkül a szökött rab segítségére siet.

Aki nem ismeri ennyire részletesen a Toscát, a regényben idézett jelenet tekintetében ajánlom a következő klipet: Simándy József és Katona Lajos magyarul adja elő a Képáriát, belefoglalva a röviddel előtte és utána következőkbe, ráadásul olvasható magyar szöveggel:

És ha már így benne vagyunk, nézzük és hallgassuk meg olasz nyelven is, csak a Képáriát. Cavaradossi – ki is lehetne más, mint Plácido Domingo:

A közönség Cavaradossi e megnyilvánulásának tudatában hallgathatja később végig, amikor a temperamentumos Tosca, miután betért a templomba kedvese meglátogatására, észrevéve a készülő képet, felébredő féltékenységében megvádolja szerelmét hogy megcsalja őt, ráadásul éppen itt, a templomban. Ebben a jelenetben Cavaradossival együtt megtudjuk azt is, hogy ki a szőke hölgy, mert Tosca ráismer: Attavanti márkiné. Cavaradossi csak később "kapcsol", hogy a hölgy az Angyalvárból megszökött rab nővére és megérti, hogy fivére iránti aggodalmában imádkozott itt olyan kétségbeesetten. Cavaradossi nagy nehezen megnyugtatja Toscát, hogy csak őt szereti és a portrét a hölgy tudta nélkül, titokban készítette. Majd igyekszik szerelmét távozásra bírni, mert ekkor már tud a kápolnában rejtőzködő szökött rabról. Ő Angelotti, a korábbi Római Köztársaság konzulja, s most, az új zsarnoki rendszerben a kegyetlen Scarpia rendőrfőnök által a legkeresettebb körözött személy. A festő már felajánlotta Angelottinak, hogy akár az élete árán is segít neki. Csak szeretné Toscát kihagyni a veszélyes dologból, ezért igyekszik kituszkolni a templomból kedvesét.

Alig menekült tovább Angelotti Cavaradossi Róma-környéki villájába, magának a festőnek a kíséretében, Scarpia máris megjelenik a templomban kopóival. Pillanatok alatt átlátja a készülő portré, egy üres elemózsiás kosár és a márkiné ottfelejtett címeres legyezője útján, hogy a szökevény valóban itt járt és csak Cavaradossi segíthetett neki. A visszatérő Tosca féltékenységét felszítja a legyezővel és a festménnyel, abban a reményben, hogy a felháborodott énekesnő így elvezeti Cavaradossihoz, azaz egyúttal Angelotti rejtekhelyéhez.

A továbbiakat már nem mesélem el ilyen részletesen, de végső soron ezek az események, köztük a készülő portré vezetnek el a történet tragikus végkifejletéig: Tosca megöli Scarpiát, aki a szerelmét, helyesebben a testét követelte a közben letartóztatott és halálra ítélt festő szabadságáért cserébe (Angelotti már korábban öngyilkos lett, nehogy elfogják). Cavaradossit mégis kivégzik, mert az aljas rendőrfőnök kettős játékot űzött. Tosca pedig, szerelme halála feletti kétségbeesésében, s az utolsó pillanatban, amikor már majdnem elfogják Scarpia megölése miatt, az Angyalvár bástyájáról a mélybe veti magát.

Puccini azért is lehet minden idők egyik legnagyobb operaszerzője, mert zseniális dramaturg. Nála a legkisebb mozzanat is fontos és megvan a pontos helye a mű egészében, így az is, hogy kiről festi Cavaradossi a Magdolna-képet. Ha Toscáról festené, akkor Scarpia rá se jönne, hogy Cavaradossi bújtatja Angelottit...

Julie Orringer regénye ezzel a pontatlansággal is megáll. De ha már a részletek tekintetében nagyon is reális regényt írt a szerző, tényleg kiválóan felkészülve a helyszínek és a sok egyéb felsorolhatatlan, a korra jellemző dolog és történés megidézésében, kár, hogy belekerült ez a kis tévedés, mert bizony az operakedvelők fel fognak rá figyelni...