Zene a Zalai Közlönyben

Már röviden megemlékeztem arról, hogy 150 éve, 1862 július elsején jelent meg első alkalommal a Zala-Somogyi Közlöny című hírlap, amely Nagykanizsa, azaz akkor még Nagy-Kanizsa első újságjának mondható. A Kaposvárral közös szerkesztésű lapból nőtt ki körülbelül egy évtized múlva a Zalai Közlöny, városunk múltjának leghosszabb életű újságja.

Amikor anyagot gyűjtöttem a Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye című könyvemhez, átolvastam valamennyi évfolyamát, természetesen különös tekintettel a zenei életet bemutató cikkekre. De azért, ha közben akadt más érdekesség, azt is átfutottam.

A zenei eseményekről szóló beszámolók terén eleinte volt némi botladozás. Az egyik ilyen kedvenc idézetem az, amikor 1867 őszén így fogalmazott a tudósító Pyllemann Ferenc – akkor Kanizsán működő, majd hamarosan Bécsbe áttelepülő – zongoraművész hangversenyéről, amelyen utolsó számként Weber egy  darabját adta elő Grünbaum József jeles helyi zenekarával:

E hosszas tanulmányt igénylő jeles darab sikerülten adatott elő. A nagybőgős ügyesen kezeli a brummogó madámot. A többire sincs panasz.

Később a zenei életről szóló cikkek az újság erősségeivé váltak és Kanizsa zenei múltjának kutatója bő forrásanyagra lelhet bennük.

Kiváló egyéniségek fémjelezték az újságot. 1872-től Bátorfi Lajos lett a felelős szerkesztő. A Kanizsára Győrből került Bátorfit a helyi újságírás legtekintélyesebb alakjának tartották. Versesköteteket, történeti munkákat, tanügyi szaklapot adott ki, de írt színműveket és útirajzokat is. 1874–1886 között szerkesztőként, 1887-től szerkesztőként és kiadóként jegyezte a lapot 1896-ban bekövetkezett haláláig.

Lányáról, Emmáról már írtam itt a Liszt Ferenc és Nagykanizsa sorozatban. Három évig folytatott zongoratanulmányokat a pesti Zeneakadémián Erkel Ferenc keze alatt. Liszt mint kiváló növendéket kiválasztotta, hogy ő maga oktassa tovább, ám Emma abbahagyta zenei tanulmányait, mert férjhez ment...

De vissza az újság főszerkesztőihez:

Bátorfi után egy másik nem kevésbé jeles kanizsai, Villányi Henrik tanár, a kereskedelmi iskola igazgatója, helytörténész szerkesztette tovább a lapot. A harmadik főszerkesztő pedig, 1926 és 1944 között az a Barbarits Lajos volt, aki a modern újságírás elvárásait teljesítő, színvonalas napilappá tette a Zalai Közlönyt. Feltétlenül meg kell említeni róla, hogy ő hozta tető alá a máig fontos forrásnak tekinthető Nagykanizsa monográfiát 1929-ben, amelyben a zenei élet történetéről is találunk adalékokat.

Zenei szempontból kiemelkedő korszaka volt a Zalai Közlönynek az 1924–26 közti pár év, amikor főszerkesztőként Kempelen Béla irányította a lapot. Kempelennek, akit az utókor elsősorban mint genealógust tart számon, valószínűleg volt felsőfokú zenei végzettsége, vagy ennek megfelelő „házi” zenetanulás állhatott a háta mögött, ez cikkeiből, kritikáiból egyértelműen kiolvasható.

Az újság hosszú évtizedeiben fontos szerepet játszottak a külső munkatársak, az úgynevezett levelezők, akik persze különböző színvonalon küldték tudósításaikat, de küldték, például a boldog békeidőkben a kanizsaiak által is frekventált fürdőhelyekről: Toplicáról, Bad Ischl-ből és máshonnét, országon és megyén belülről is.

Voltak helyi külsősök is, mint például az 1910-es években Lukács József, a piarista gimnázium tudós tanára, aki egy nyáron eljutott a bayreuthi ünnepi játékokra és többrészes tudósításban számolt be élményeiről. Az 1920-as évek közepétől Vannay János, a városi zeneiskola igazgatója is ilyen külső munkatársnak számított. 1927-ben például, a városi színház megnyitásakor terjedelmes cikkben készítette elő Hubay Jenő kanizsai hangversenyét, vagy a Liszt-évforduló kapcsán vezércikkben adott hangot annak az akkoriban erős óhajnak, hogy hozzuk haza Liszt Ferenc hamvait. És ha már róla mint író emberről is szólunk, feltétlenül meg kell említeni, hogy néhány hónappal Nagykanizsára kerülése előtt ő írt elsőként Magyarországon érdemben a dzsesszről. Tanulmánya a temesvári Zenei Szemle című szakfolyóirat 1926. évi márciusi számában jelent meg.

A Zalai Közlönnyel összefüggésben meg kell emlékeznünk röviden egy másik kanizsai hírlapról, amely éppen 1873-ban, a Zala-Somogyi Közlöny utolsó évében indult, ez pedig a „ZALA” volt. A névadásban látjuk, ismét a megye neve került a címbe – szerintem ez ma a Zalai Közlöny nevével együtt félreértésekre adhat okot – kívülálló szintén zalaegerszegi lapnak vélheti, holott ez is tősgyökeresen kanizsai volt. Ennek alapítója Fischel Fülöp (Fejtő Ferenc nagyapja) és története végéig a családhoz kapcsolódott.

Ez is hosszú évtizedekig élt, 1922-ig. Igazából egy kutató számára a közös évtizedek jelentik az aranykort, hiszen az ember ugyanarról az eseményről, történésről, a város életét foglalkoztató kérdésről kétfajta megnyilatkozást is kaphat, s ezeket összehasonlítva objektívebb lehet a kép.

A két lap közül a Zalai Közlöny a konzervatívabb, a Zala pedig liberálisabb. Persze, volt köztük erős rivalizálás, ami időnként még sajtóperekben is megnyilvánult. De alapvetően békés egymásmellettiségben éltek...

A Zalai Közlöny jelentősége – a Zala című lappal együtt – 1945 április eleje óta különösen felértékelődött, hiszen ekkor a városháza leégésekor elpusztult Kanizsa levéltára. Így legalább 1862-től van valamiféle képünk a város életéről, illetve, közben-közben lehet olyan cikkekre akadni, amelyeket például Halis István vagy Villányi Henrik az általuk akkor még ismerhetett levéltári dokumentumok alapján írt.

Csak nagyon röviden, de a teljes kép kedvéért elmondom a további történetet. A Zalai Közlöny 1944. szeptember végén megszűnt. Legközelebb 1945 április 7-én jelent meg Kanizsán hírlap, ZALA címmel, amely magát a Fischel-féle, 1922-ben megszűnt Zala utódának mondta. 1950-ig maradhatott kanizsai újság. Ez év októberében ugyanis az MDP, a Magyar Dolgozók Pártja Zala megyei Bizottsága „lenyúlta”: elvitte Zalaegerszegre és napjainkban is ez az újság a ZALAI HÍRLAP…

Mint a múltkor már említettem, a Zalai Közlöny teljes anyaga, sőt, a Zala egyre több évfolyama  ma már bárki számára hozzáférhető az interneten. Érdemes olvasgatni "csak úgy" is!

Pillantsunk bele egy igazán régi tudósításba. Hollósy Kornélia, a kor nagy operaénekesnője, Erkel Ferenc Bánk bán-jának első Melindája két hangversenyt is adott Nagykanizsán a Zöldfa szállóban, a mai Bolyai iskola épületében 1863 május közepén.
De előtte zene: Kolonits Klára énekli Melinda áriáját. Azon kívül, hogy csodálatos énekesnő, ideális Melinda, azért is ezt a felvételt választottam, mert koncerten, zongorakísérettel adja elő, mint annak idején Kanizsán Hollósy Kornélia:

És akkor az újságcikk:

Zala-Somogyi Közlöny 1863. május 20.