Verdi és Wagner mellett Weöres Sándor emlékévet is ünnepelünk, hiszen az egyik legnépszerűbb magyar költő száz éve, 1913. június 22-én született. Azt gondoltam, róla megemlékezni nagyon is a helyén van egy zenével foglalkozó blogban, és ezt talán indokolnom sem kell. Anélkül, hogy az ember statisztikai gyűjtőmunkát végezne, azt hiszem, nyugodtan megkockáztathatjuk a kijelentést, hogy ő a magyar irodalom leggyakrabban megzenésített költője.
Nyilván nem véletlenül, hiszen verseinek - és nem csak gyermekverseinek! - legfontosabb jellemzői közé tartozik a ritmus és a zeneiség. Erről a témáról már sok tanulmány, publikáció, előadás, sőt, doktori értekezés is született. Én nem szeretnék ezekkel versengeni - nem is tudnék - inkább érdekességeket próbálok megmutatni ebből a hatalmas témából.
Mielőtt belekezdünk, azért ajánlok néhány komoly tanulmányt e tárgykörben, olyan irodalmakat, amelyek interneten is hozzáférhetők.
Először is itt van Pethő Ildikó doktori disszertációja (Zenei elv, zenei műfajok és kompozíciós technikák Weöres Sándor költészetében), amely még nem a megzenésítésekről szól, hanem Weöres költészetének zenei aspektusait elemzi. Végső konklúziója az, hogy Weöres Sándor verseiben a zeneiség nemcsak a mindenki által érzékelhető népdalszerű ritmusokból és a csengő-bongó rímekből adódik, hanem sokkal mélyebbről ered. Mint írja, és mintegy 140 oldalon át számtalan példával mélyrehatóan bizonyítja, Weöres a nyelv alkotóelemeiből, a szavakból a zenei kompozíciós törvényeket alkalmazva teremtett költészetet.
Ennek illusztrálására elsőként magától a költőtől hallgassuk meg Bolero című versét. Ez arra is jó példa, hogy Weöres életművében kifejezetten sok olyan vers található, amely már címében is zenei műfajokat, formákat idéz:
Ittzés Mihály egy rövidebb előadásában csoportosította a Weöres-megzenésítéseket, amelyek rendkívül széles skálájúak: kiterjednek a klasszikus zenére, a "sláger" zenére, a világzene számtalan irányzatára és sok olyan produktumra is, amelyek ezek határterületein leledzenek, esetleg nem is lehet őket műfajilag beskatulyázni. Közöttük külön nagy fejezetet alkotnak a gyerekeket megcélozva komponált, előadott dalok. Persze, ezek nemcsak műfajilag, hanem művészi értéküket tekintve is meglehetősen szóródnak, hiszen Weöres ritmusai zeneileg képzetlenebb előadókat, formációkat is csábítanak a megzenésítésre. A nem-klasszikus megzenésítések közül, mint ezek "krém"-jét Ittzés kiemelte Sebő Ferenc és muzsikustársainak a táncházi muzsika által megtermékenyített dalait, illetve a Kaláka együttes hangulatos, játékos megzenésítéseit. Ezek ugyan szerinte nem érik el az eredeti versek színvonalát, ám, mintegy "hordozórakétaként" szolgálatot tesznek a költészet népszerűsítésében és az ízlés fejlesztésében. Ő nem említette, de én ide sorolom a Halász Judit és Koncz Zsuzsa által énekelt, nagyrészt Bródy János nevéhez fűződő, a slágerzenéhez közelebb álló Weöres-dalokat is.
Legközelebb klasszikus zenébe álmodott verseket mutatok és elmesélem a hozzájuk fűződő történeteket.
Vasárnap (június 16-án) este három hazai közszolgálati csatorna is közvetítette a Marton Éva operaénekesnő 70. születésnapját ünneplő gála-hangversenyt a Magyar Állami Operaházból.
Marton Éváról már írtam itt a blogban egy nem túl régi televíziós nyilatkozata kapcsán (ha valakinek van most kedve újraolvasni, fussa át a megjegyzéseket is!). Mint akkor ecseteltem, én őt mindig hatalmas művésznek tartottam. Ám abban a beszélgetésben, és egy ahhoz közeli időpontban elhangzott másikban meglehetősen barátságtalan arcát mutatta, s akkortól kezdve kissé "hangfogóval" figyeltem. Ám egy, a napokban, éppen az ünnepi eseményre készülve közreadott riport visszabillentette bennem a mérleget. Ebben ugyanis többek között elmondta, hogy gyakorlatilag minden szerepet elénekelt, amit elénekelhetett, de például Verdi Lady Macbethjét nem. Ezt tudatosan utasította vissza, mert egyszerűen nem bírt azonosulni a Lady gonoszságával. Mondott még más, megszívlelendő és átgondolandó dolgokat is, amelyek rávilágítottak egyéniségére és a művészetről vallott felfogására, ezek is segítettek nekem a korábbi rossz emlék elfelejtésében. Érdemes utólag is elolvasni!
Így, mintegy megenyhülve kezdtem nézni a televízióban a gálát, amit azért is nagyon vártam, mert nagy szenzáció volt, amikor kiderült, hogy Marton Éva kedvéért életében először Magyarországra jön Jonas Kaufmann, napjaink egyik legkeresettebb és legnépszerűbb operaénekese. Rajta kívül még egy legenda látogatott el - ő hosszú évtizedek után újra - Budapestre: a ma már 76 esztendős Grace Bumbry, minden idők egyik legnagyobb mezzoszopránja. Azt is lehetett előre tudni, hogy a többi közreműködő még a pályakezdés időszakát élő énekes, akik a ma a Zeneakadémia ének-tanszakát vezető Marton Éva növendékei voltak.
Túl hosszúra nyúlna a poszt, ha mindenkiről részletesen írnék.
Grace Bumbry, a bottal járó egykori táncoslábú Carmen már nem vállalkozott operaáriára. A My way című világslágert és Rodrigo Aranjuezi concertójának híres dallamát énekelte - ezt nyilván mint egykori Eboli hercegnő választotta magának... Azt hiszem, igazi élményt azok számára jelentett előadása, akik jól ismerik fénykorának hang- és videofelvételeit. Én elérzékenyülve néztem és hallgattam Marton Éva iránti barátságának, szeretetének bizonyítékát; hiszen, bármilyen csodálatos is volt egykor, az ő hangja sem bírt ellenállni a természet vastörvényeinek; ám előadásában ott volt ragyogó egyénisége és pályájának minden tapasztalata.
Szinte szóról szóra ugyanezt lehetne elmondani Marton Éváról. Ő még vállalkozott Tosca imájára, hiszen jó fél évtizednyi "előnyben" van Bumbryvel szemben. Nyilván valamennyire máshogy szólt ez az ária mondjuk húsz éve, de nála is ott van aranyfedezetként ugyanaz, mint művésztársánál.
A fiatalok közül Rácz Rita és Vörös Szilvia emelkedett ki, de a többiek is felkészülten, kulturáltan énekeltek.
Nagyon szép műsorszerkesztői lelemény volt az Izolda szerelmi halálára készült koreográfia, amelyhez az alap Marton Éva egy korábbi rádiófelvétele. Ezt hallgatva még a tévén keresztül is szinte elöntötte az embert Marton Éva valóban "mennyei hang"-ja...
És Jonas Kaufmann! Hatalmas tapsvihar köszöntötte a megjelenésében is daliás hőstenort. Első, egészen elképesztően lenyűgözően előadott áriája után az egyik műsorvezető, Batta András, a Zeneakadémia rektora úgy jött ki a színpadra, hogy nem tudta, de gondolom, nem is akarta elfojtani csodálatát és elismerését, pedig ő azért nyilván hallott már életében ezt-azt...
Majd meghallgathattuk Kaufmanntól a Grál elbeszélést is Wagner Lohengrinjéből, hasonlóan szuggesztív előadásban:
A műsor végén pedig - gáláns gesztusként - a színpadon megjelenő ünnepeltnek énekelte el egy szál rózsával a "Dein ist mein ganzes Herz"-t, azaz a Vágyom egy nő után című Lehár- hát, mondhatjuk nyugodtan, áriát. Aztán sorra bejöttek a szereplők, közreműködők, szintén egy-egy szál sárga rózsával. Pezsgős koccintással, amelyet a derekasan bravózó és vastapsoló közönség festett alá, ért véget a szép este:
DE!
Muszáj kitérnem egy dologra, a körítésre. Az ünnepi hangverseny úgymond moderátoraiként Ókovács Szilveszter operaigazgató és a már említett Batta András zeneakadémiai rektor működtek annak a két intézménynek megtestesítőiként, amelyek főszerepet játszottak és játszanak Marton Éva életében. Amiket Batta mondott, azok a dolgok, információk nagyjából a helyükön voltak, bár csak nagyjából, és túl sok volt bennük az esetlegesség. Ókovács viszont egészen egyszerűen kritikán aluli volt; elsőre azt akartam írni, hogy gyalázatos. Erőltetett jópofaságait maximum egy nyári grillpartin lett volna szabad elsütni, nem egy, a XX. század egyik legnagyobb énekesnőjét ünneplő koncerten (a My way - My férj "poén" szabályosan fájt...). Ám nagyon derekas csúsztatásokat is elkövetett, s ebbe emlékeim szerint egy kissé Batta is beszállt. Elhangzott például, hogy a rendszerváltás előtt a Magyar Állami Operaház gyakorlatilag hűbéri rendszerként működött, illetve az is, hogy Richard Strauss művei abban az időben szinte tiltott dolgoknak számítottak. Nem néztem át az Operaház és az Erkel Színház akkori évadjait, csak olvasmány-emlékeimre hagyatkozom: ezen állítással ellentétben a Rózsalovag Ochs bárója Székely Mihály egyik legnagyobb szerepe volt, vagy például Házy Erzsébet az Ariadnéban a Komponistát énekelte, s ugynebben az előadásban Ágay Karola a világ egyik legjobb Zerbinettáját. De volt repertoáron az Elekra, sőt, talán annál még korábban a Salome is az 50-es és 80-as évek között.
Az egész hangverseny folyamán többször is elhangzott, ráadásul a legnagyobb tömjénezéssel a magát a gálakoncertet színpadra állító Káel Csaba neve, aki pedig kisinasa sem lehetne a "hűbéri rendszerben" ott dolgozó nagy rendezőknek, mint ahogy Ókovács sem a kor olyan nagy operaigazgatóinak, mint Tóth Aladár, Lukács Miklós vagy Petrovics Emil. Ráadásul Káel, mint rendező egy egészen elképesztő elemi hibát is elkövetett: a pezsgős finálét úgy állította be, hogy nem vette figyelembe a nehezen, bottal járó Grace Bumbry állapotát, aki nem tudott felmenni a lépcsőkön és így csak lentről tudta köszönteni Marton Évát, s ebből adódóan ő maga sem állhatott ünnepeltként a színpadon, együtt a többiekkel. Rendkívül faragatlan dolog volt...
De, hogy egy szép teljesítménnyel fejezzem be tudósításomat: maximális elismerés illeti a hangverseny televíziós közvetítését rendező Petrovics Esztert. A dolog természetéből adódóan nyilván nem volt sok ideje a felkészülésre, ám anyagismerete, ízlése és gyakorlata mind-mind hozzájárultak, hogy tökéletesen vezesse csapatát, így ezen a téren a tévénézőknek szép és harmonikus élményben volt része.
Hetek óta a magyar Attraction együttes nevével van tele a világsajtó, miután a mértékadó brit tehetségkutató verseny egyes fordulóiban elbűvöltek közönséget, zsűritagot egyaránt, betetőzésként pedig meg is nyerték a 2007 óta létező és évente megrendezett verseny idei sorozatát.
A magyar sajtóból is tudhatunk sok mindent a fiatal társulatról, sikertelen hazai előéletükről egy hasonló célzatú (de csak célzatú...) műsorban, úgyhogy erről nem is szaporítom a szót. Nézzük meg inkább együtt magát a műfajt, amit művelnek, mert nem találkoztam azzal, hogy erről a témáról máshol írtak volna velük kapcsolatban, viszont szerintem nagyon érdekes. Talán értőbb szemmel nézzük őket is, ha kicsit megismerkedünk az árnyékszínházak történetével.
A fény-árnyék hatások kihasználása valószínűleg egyidős az emberiséggel. Természetesen lehet ezt sokféle szinten, módon és indíttatásból tenni. Az én édesapám például kicsi gyerekkoromban a két kezéből, ujjai különböző módon történő összekulcsolásával állatfigurák árnyékát varázsolta nekem a falra, s ezek még mozogni is tudtak :) Nem tudom, voltak-e olvasóim közül másoknak ilyen élményei, de ha előveszik Grätzer József: Sicc című könyvét, vagy a Tandem kiadó Kéz-árnyképek című kis kötetét, abból meg lehet ezt tanulni. Szerintem ebben a virtuális dolgokkal átszőtt mai világban is vevők lennének rá a gyerekek...
Goethe portréja
A biedermeier kor idején jöttek divatba az árnyképek. Portrékat is készítettek így, profilból, vagy dekoratív képeket szobák, helyiségek díszítésére, papírból kivágva vagy kihímezve és különböző más, találékony módokon. Kimutatták, hogy ez a divat török közvetítéssel jutott el hozzánk, mint európai uralmuk egyik hozadéka. Náluk volt szokás ugyanis az árnyszínház, s annak egy-egy megmerevített pillanatából lettek eredetileg az ilyen dekorációk:
Az árnyszínház tehát keletről származik. Az első források a kínai-mongol civilizációra utalnak. Eredetileg egyházi szertartások része volt, ám ezek misztikumából hamar kikerült az utcára, mint népszórakoztató látványosság. Különböző, már történeteket eljátszó formáiról talált legkorábbi forrásai a X. századból származnak. Az árnyékszínház természetesen másfelé is elterjedt, a kutatók különösen jellegzetesnek és értékesnek tartják Jáva-szigeti megjelenéseit. Erről a témáról kitűnő könyvet írt a magyar Tari Eszter, érdemes kézbe venni!
Az árnyjáték "feltalálását" egy arab monda így mesélte el:
Egy zsarnok szultán kivégeztette két udvari bolondját, ám másnapra megbánta a dolgot. Parancsot adott, hogy támasszák fel őket. Egy dervis kifogott két nagy halat, a bőrüket lenyúzta és ember formájúra alakította, majd egy vászonfüggöny mögött ezekkel árnyképként jelenítette meg szegény áldozatokat...
Az árnyszínház keleti formáit nem élő emberekkel, hanem mint bábjátékot művelték. Egy keretre vásznat feszítettek ki, amelyet megvilágítottak, s mögötte egysíkú, éles kontúrokkal kivágott figurákat mozgattak egész kevés kelléket használva. A vászon előtt zenészek ültek, akik a szituációknak megfelelően festették alá az előadást. Volt egy narrátor, aki szóban is mesélte a történetet.
A következő videorészletben belenézhetünk egy rekonstruált előadásba:
Ennek a formának volt egy olyan fejlődési útja, amely ugyan nem a mi témánkhoz vezet, mégis nagyon érdekes, ezért úgy gondoltam, elmesélem.
A már említett Jáva-szigeteken dívó árnyszínházban eredetileg bivalybőrből készült, egyszerű fekete kivágott képecskéket használtak, mint bábokat. Ezek idővel gyönyörű színesekké és igazi, mai értelemben vett bábokká váltak, elszakadva ezzel az árnyszínház eredeti jellegétől. Ez a fejlődés, bizony, a nőknek köszönhető. Ugyanis a régi keleti világban a nők, társadalmi helyzetüknek megfelelően nem vehettek részt nyilvános árnyjátékokon (sem), ám ezt nem voltak hajlandóak tudomásul venni és bizony besettenkedtek. De nem a rendes nézőtérre ültek, a férfiak közé, hanem a paraván ellenkező oldalára, s onnét, mintegy a színfalak mögül nézték a játékot. A színház működtetői az ő kedvükért kezdték el kiszínezni a fekete bábukat. Később aztán már nemcsak színezték őket, hanem síkszerű formáikat kezdték kigömbölyíteni, térbelivé tenni - így született meg a bábjáték.
De térjünk vissza az árnyjátékhoz, amely az évszázadok alatt sokfelé elterjedt, például a mórok révén az Ibériai-félszigetre, majd a törökök által megszállt európai területekre, így hozzánk is. Európában azonban nem talált igazán otthonra, hatása az "érdekesség" skatulyára korlátozódott és nagyrészt kimerült a dekorációs célokra használt árnyképek divatjában.
Ám hosszú távon volt mégis egy rendkívüli hatása: az árnyjáték nevezhető voltaképpen a mozi ősének. Állóképek gyors mozgatásával jöttek rá arra a jelenségre, hogy az ember, szeme ideghártyájának tökéletlensége következtében ezeket egységes folyamatnak, azaz mozgóképnek látja. Ennek rajzolt formája az ún. laterna magica, de maga a később feltalált mozgófilm is ugyanezen elv alapján működik.
Mindezzel még mindig az élettelen alapú árnyékszínháznál tartunk. A 19. század második felében Párizsban, amely város mindig rendkívül nyitottan fogadta be az idegen hatásokat, abban az időszakban a távolkeletről érkezőket különösen, a Chat Noir kabaréban próbálkoztak először élő emberek testéből építkező árnyjáték-jelenettel, erről sikerült találnom egy korabeli illusztrációt:
Forrás: http://www.hotelroyalfromentin.com
Nyilván innét is sokféle út vezetett, de végeredményben megérkeztünk kiindulópontunkhoz, az Attraction együtteshez, amely az árnyékszínházat a tánccal kombinálja.
Remélem, hogy a fiatal együttes nem lesz a show-üzlet vámszedőinek martaléka, s azt is, hogy ők maguk emberileg is meg tudják élni ezt a nagy sikert. Kívánom nekik, hogy továbbra is inspiráló művészi és baráti légkörben, kreatívan tudjanak majd együtt dolgozni, akárhova is vesse őket a sors s öregbítsék a magyarok hírét-nevét. Maradjanak ilyenek, mint ebben a riportban, amely a világversenynek még nagyon az elején készült:
Ismerkedjünk tovább a Velence középkori történelme által inspirált Verdi operával. A két Foscari sorsa a történtek után hosszú évszázadokkal rendkívüli népszerűségre tett szert. Mint a későbbi kutatások kiderítették, némi romantikus mázt is kapott. Ez a népszerűség a nagy angol költőnek, Byronnak köszönhető.
Richard Westall: Byron
Byron, azaz George Gordon Noel Byron, Lord of Newstead (1788-1824) az európai irodalom-, kultúr- és eszmetörténet egyik rendkívüli alakja, maga volt a megtestesült romantika. Szerb Antal úgy jellemezte őt, hogy mint író nem futotta ki teljes formáját, inkább csak trónörökös volt, akiből nem lett király. Alakja mégis messze kimagaslik az irodalom kereteiből és mint byroni jelenség él és hat tovább az emberiség belső történelmében. Byron olyan életet élt, ecsetelte Szerb Antal, hogy mellette korának írói csak sápadt szobaemberek. Az élet ormain járt: előkelő, gazdag, szép és csodálatosan okos volt, minden lépését országos felháborodás és világraszóló mániákus rajongás kísérte, hölgyek elájultak, amikor belépett egy terembe, maga a pápa foglalkozott szerelmi bonyodalmaival, palotát tartott, hadjáratot vezetett, és amikor meghalt, Goethe a Faustban gyászénekkel siratta el. Nagy pozőr volt, ugyanakkor őszintén és becsületesen fájt a szíve a szenvedőkért és elnyomottakért; a szabadság-eszme nem üres irodalmi téma volt számára, hanem egész lényét átható valóság, amiért meg is tudott halni...
Nos, Byron az 1810-es évek közepétől idejét Itália különböző városaiban töltötte. Abban az Itáliában, amely mindig különös erővel vonzotta a ködös Anglia művészetének nagyjait (is). 1816 novemberében, több közjáték után érkezett meg Velencébe. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az egyik ilyen közjáték, még útban Itália felé az a híres időszak volt, amikor az év nyarán a nagy költőtárssal, Shelley-vel találkozott a Genfi-tó partján. A ma is létező Villa Diodatiban ők ketten és Shelley szerelme, későbbi felesége szórakozásból kezdtek rémtörténeteket írni. Ekkor született meg Mary tollából az azóta kultikussá vált Frankenstein-regény...
De kövessük Byront Velencébe. Élete itt is, közben-közben más városokkal kombinálva, elképesztő iramban zajlott, különösen a hölgyek terén - ám maradt ideje és energiája Velence "velenceségére", sőt, az itáliai szabadságmozgalmakra is. Később a Childe Harold-ban így rögzítette a várossal való találkozását:
Sóhajok Hídján, Velence! megálltam,
palota s börtön jobb s balkéz fele;
házaid habból emelkedni láttam,
mintha egy bűvös pálca intene:
ezer év felhős szárnya leng vele
s haldokló Dicsőség mosolyg reám:
a márvány szárnyas Oroszlán fele
hány hódolt ország nézett hajdanán,
míg trónt ültél dicsőn száz szigeted hadán!
Több szállás után a Canale Grande egyik nagy palotájában állapodott meg, a Palazzo Mocenigóban:
Forrás: lordbyronpalace-venice.webs.com
Ezt csak azért említem, mert ez a szintén grandiózus és szintén Velence középkori dogéihoz fűződő palota majdnem szemben van a Foscari-palotával, ahol a múltkor kalandoztunk virtuálisan. Valószínű, hogy abban Byron a valóságban is járt, és persze járt a Doge-palotában; megismerte a két Foscari történetét az egyetlen kivégzett doge, Marino Faliero történetével együtt. Az irodalomtörténet említ egy Sismondi nevű történészt is, aki foglalkozott a témával és akivel Byron Itáliában személyesen is találkozott, bizonyosan neki is szerepe van abban, hogy költőnk mindkét velencei témából tragédiát írt. Ugyanebben az időszakban született egy harmadik drámája, a Sardanapalus, melyben ugyan korábbi kedves keleti témáihoz tért vissza, ám e három műve mégis valamiféle triógiát alkot. Mindegyikben hajlott korú uralkodó vergődik a körülmények és a kisszerű környezet csapdájában, akiknek más lehetőségük nem marad, mint egy utolsó kétségbeesett erőfeszítés, majd ennek kudarca után a méltósággal vállalt halál.
Érdekes, hogy Byronnal körülbelül egyszerre egy angol írónő is foglalkozott a két Foscari témájával. Mary Mitfordnak hívták és egyszerűen csak "Foscari" címet viselő színművét nagy sikerrel mutatták be 1826-ban a londoni Covent Garden színházban a kor nagy színészével, Charles Kembe-lel a címszerepben.
Azért most már lassan tényleg eljutunk Verdihez, de szerintem nagyon érdekesek ezek a gyökerek, érdemes felkutatni őket :)
A mai poszt végén csak egy kicsit hallgassunk bele az operába. Az idősebb Foscari, itt a csodálatos Renato Bruson és menye nagy kettősének részlete bevezet minket az opera hangulatába és dallamvilágába:
Kocsis Katalin vagyok, zenei könyvtáros, jelenleg már nyugdíjban. Amióta a munkahelyemen nem dolgozom, saját kedvemre nagy vonalakban ugyanazt csinálom, csak íróasztalomat helyeztem át a lakásomba :)
Régóta gyűjtöm Magyarország és a világ zenei emlékhelyeit és kutatom városom, Nagykanizsa zenei életének történetét. Első könyvem, a "Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye" 2009-ben jelent meg, melyet két kisebb könyvem és több tanulmányom követett. Jelenleg is folytatom az anyaggyűjtést kedvenc témáimról, az eredményeket blogjaimban és kiadványokban teszem közzé. Hobbim természetesen a zenehallgatás. Liszt Ferenc mellett nagy „szenvedélyem” az olasz opera, előadói közül pedig Plácido Domingo. Szintén gyermekkorom óta nagyon szeretem Gábor Miklós művészetét. Mindezt ma már négy blogban próbálom bizonyítani.
.jpg)
