Virtuális séta Salzburgban

Bevallom, ma nincs energiám szabályos blogbejegyzést írni, hiszen igencsak közeledik a salzburgi utazás. Mához egy hétre ilyenkor már ott leszek :)
Mivel jártam már ott, igaz, jó húsz éve, de nagyon emlékszem rá, így azért van róla némi fogalmam, hogy milyen érzés abban a csodálatos városban lenni. Úgy érzem, elég rendesen felkészültem a látnivalókból és a zenetörténeti, történelmi háttérből. Hatalmas listám van, hogy milyen épületeket kell feltétlenül megnéznem, milyen múzeumokba, templomokba kell bemennem, milyen emléktáblákat kell lefényképeznem.

DE: Salzburgot úgy lehet igazán átélni, ha az ember hagy magának időt látszólag céltalan sétafikálásra, "lötyögésre": arra, hogy csak engedje hatni magára a látványt, a légkört.

S bár nincs jegyem - mert már januárban nem kaptam - az Ünnepi Játékokra, azért nem fogok zene nélkül maradni, egész biztosan lesz részem ilyesmi élményekben:

Úgyhogy már most azon vagyok, hogy amire a valóságban is ott leszek, ünneplőbe öltöztessem a szívemet. Sőt, mivel azt is tudom, hogy több tervem nem fér bele az időbe, már elkezdtem pedzegetni az ötletet, hogy esetleg jövőre újra elmegyek...

Kedves Gaulimauli :)

Mai posztom is a "salzburgozás", azaz a salzburgi utazásra való előkészületek jegyében íródik. Sok bűbáj apróságot is találtam, míg a város legfőbb nevezetességeiről, s ezeknek keretében főleg Mozart emlékhelyeiről olvastam. Ezek között az egyik aranyos dolog egy bizonyos Franz Jakob Freystädtler személye - az ő "nickneve" a címben idézett "Gaulimauli", s ezt a becenevet nagy valószínűséggel a tréfára, bolondozásra mindig kész Mozarttól kapta.

Freystädtler ugyanúgy Salzburgban született, mint Mozart, ám öt évvel később. A város kultúrájának egyik, a kora középkor óta meghatározó helyszínén, a Szent Péter-apátságban volt orgonista. Akkoriban Mozart már Bécsben élt és Freystädtler ott ismerkedett meg vele, amikor 1786-ban ő maga is oda költözött és zeneszerzés-leckéket vett híres földijétől. Úgy mondják a zenetudósok, hogy Mozart mint kottamásolót is foglalkoztatta a fiatal muzsikust, aki aztán egészen 1791-ig, Mozart haláláig a környezetében maradt.

Freystädtler  nevét, bár ő maga is írt dalokat, egy tréfás Mozart-kánon őrizte meg az utókornak, ez pedig a "Lieber Freystädtler, lieber Gaulimauli" kezdetű kis apróság, amely azért önálló számot visel a Mozart minden művét számon tartó Köchel-jegyzékben.

Szövege, úgy tűnik, valami rögtönzésszerű blődség: ilyesmik vannak benne, hogy: "Kedves Freystädtler, kedves Gaulimauli, kedves sündisznó, hát hova lesz a menet? Fintóhoz, vagy Sculettihez?" - és így tovább. A Finto és a Sculetti talán kocsmanevek, vagy ivócimborák becenevei; mindenesetre nagyon valószínű, hogy a szöveg borközi állapot szüleménye, talán közös rögtönzés. És a zene? Érdemes meghallgatni, aztán gondolkodni rajta:

Salzburg belvárosában még megvan az a ház, amelyben ez a "kedves Gaulimauli" gyerekeskedett, emléktábla is van rajta. Feltétlenül meg fogom keresni és lefényképezni, aztán majd megmutatom itt is :) 

Domingo pihen?

Legutóbb annak jegyében írtam, hogy úgy igazán elkezdtem a készülődést néhány hét múlva esedékes salzburgi utazásomra. Az ötlet, hogy éppen Salzburgba utazzak, onnét származik, hogy az előzetesek szerint idén augusztus második hetében Plácido Domingo ott énekel az Ünnepi Játékokon. Már karácsony tájékán elkezdtük, több Domingo-rajongó barátommal együtt, illetve párhuzamosan a szervezkedést, de sajnos nem jártunk sikerrel, nem kaptunk jegyet. De én akkor már úgy beleéltem magamat, hogy láthatom újra Salzburgot, elhatároztam, hogy így is elmegyek. Egyrészt a város miatt, másrészt, gondoltam, ha az ember már ott van, akár csoda is történhet.

Szóval, éppen ma egy hete délelőtt tettem fel ide ezt a kis örömködést Salzburg felett. Este pedig jött a hír, hogy előző nap, azaz múlt hétfőn Plácido Domingo Madridban kórházba került tüdőembóliával.

A facebook csak úgy izzott a Domingo-rajongók aggódásától és jókívánságaitól. Tényleg nagyon rossz hír volt, hiszen egyrészt csodáltuk azt az elánt és ugyanakkor töretlen művészi színvonalat, ahogyan Domingo végigcsinálta az utóbbi éveket, szerintem többet dolgozva, mint negyven-ötven éves korában, de ugyanennyire aggódtunk is érte, hogy azért így túl a hetvenen már egy kicsit lassítania kellene, hogy ez a rengeteg aktivitás nem fog-e később visszaütni. Bár, mint honlapján is olvasható, jelszava az, hogy If I rest I rust, amit valahogy úgy lehet lefordítani, hogy  "ha pihenek, berozsdásodom"... Az első rémület után szerencsére elég hamar jöttek a jó hírek, miszerint jól reagál a kezelésekre és alig öt nap múlva, pénteken már haza is engedték. 

Az nyilvánvaló volt, hogy júliusi madridi előadásait lemondja. Az Il postino című, kifejezetten az ő számára írt operát adták volna elő néhányszor a Teatro Realban, egy nagy szabadtéri hangversenyen pedig vezényelt volna. Ő maga nagyon nehezen vette tudomásul, hogy éppen a szülővárosában kényszerül erre. Egyébként amint kiengedték a kórházból, egyből a színházba ment és ott tartott sajtótájékoztatót. Úgyhogy szerintem sosem fog megjavulni :)

Itt van egy kis részlet az öt nap kórház utáni nyilvános megjelenéséről, amelyen orvosával és két unokájával látható (ők állítólag szerepelnek az Il Postinóban, amelyből kicsi villanásokat vágtak be a riportban). Szerencsére tényleg nem kelti beteg ember képzetét :) Ugyan sotto voce, de az újságírók kedvéért egy kicsit dalra is fakadt:

A kérdés, hogy mi lesz a salzburgi előadásokkal, ahol augusztusban három alkalommal énekelné Verdi: Giovanna D'Arco című operájának koncertszerű előadásában a bariton főszerepet Anna Netrebko oldalán. Én majdnem biztos voltam benne, hogy azok az előadások is még annyira közel vannak, hogy lemondja őket. De, mint kiderült, Domingo bízik abban, hogy ott már énekelhet - persze, azt tudja, hogy csak akkor, ha orvosai beleegyeznek. Egyébként a kórházi ágyon is ezt az operát tanulmányozta... Ráadásul állítólag Salzburgban is arra kérték, hogy énekeljen, mert az a bariton, aki helyettesítené, még nem tudja teljesen a szerepet...

Namost, persze nem tudom, ha lenne jegyem, hogy gondolnám, de szerintem most azért tényleg pihennie kellene... Októberben Mexikóban lesz fellépése, 2014 januárjában A két Foscari bariton főszerepe van tervben Bécsben, júniusban szintén Bécsben a Nabucco címszerepe - és a köztes elfoglaltságait még meg sem néztem.

Szóval kedves Maestro, még ha most attól meg is lennék fosztva, hogy esetleg Salzburg belvárosában belefussak Önbe, mint ahogyan egy rajongó-társamnak sikerült Bécsben, legyen kedves egy kicsivel hosszabb ideig "rozsdásodni" otthon, hogy aztán annál több erővel és fényesebben térjen vissza... 

Salzburg!!!

Na végre elkezdtem a "Salzburg"-témakörben való igazi elmélyedést. Még nem is olyan régen úgy tűnt, nagyon messze van az augusztus eleje és a két blog állandó karbantartása mellett inkább Kanizsa zenetörténetével foglalkoztam. Hirtelen vettem észre, hogy már nincs is olyan sok időm, úgyhogy igyekeznem kell!

Úgy gondoltam, ha már az ember ennyire messzire (mert nekem Salzburg azért messzire van) elutazik, ráadásul az egyik olyan helyre, ami már nagyon régóta úgy igazán a szíve csücske, akkor készüljön fel rá rendesen. Ebbe a felkészülésbe természetesen beletartoznak a praktikus dolgok, amik könnyebbé tehetik az odajutást és ott-létet, de beletartoznak a város- és zenetörténeti információk is. Ezekből pedig akad bőven, lesz mit átnéznem a következő hetekben.

A Mozart-szülőház például mindkét kategóriát egyesíti. Mert az ember ott nemcsak az európai kultúrtörténet egyik legismertebb emlékhelyén lehet, ahol megpróbálhatja elképzelni a pici Wolfgangot, ahogyan kezd rácsodálkozni a világra és a zenére, hanem, amikor azt keresgéltem, hogy hol találok a belvárosban élelmiszer-áruházat, kiderült, hogy éppen a szülőház földszintjén működik egy Spar-üzlet. Ezt biztosan nem fogom elfelejteni :)

Salzburg, bár elsősorban Mozartról szól, azért mégsem csak róla. Ez már kiderült, ahogyan a város emléktábláinak listáját böngésztem. Ha hazajöttem, majd megosztom itt egy bizonyos "Páter Péter" történetét, amit most csak vázlatosan mesélek el. Peter Singer a 19. század második felének nagy salzburgi nevezetessége volt. Az óváros legközepében található ferences kolostorban levő celláját a pápán kívül szinte minden európai nagyság meglátogatta - zenészek, művészek, uralkodók -, hogy hallják a minden délelőtt egy órán át hangszerén játszó szerzetest. Ezt a hangszert pedig, amelyet pansymphonikumnak nevezett, ő maga találta fel és készítette: orgonaszerű instrumentum volt, amelyen regisztrálással szinte minden hangszer hangszínét tudta utánozni. Azt mondják, ez volt a szintetizátor őse. Ha minden igaz, egykori cellája ma emlékszobaként megtekinthető.

Szóval ilyen érdekességek is várnak amellett, hogy a Mozart-emlékeken kívül a város maga látványnak is az egyik legszebb Európában, sőt, szerintem a világon:

Egy dolog miatt leszek csak szomorú: nagy kedvencem, Plácido Domingo is ott lesz Salzburgban, amikor én, énekel is, ráadásul nem akárkivel, hanem másik, újabb nagy kedvencemmel, Anna Netrebkóval - csak éppen én nem tudok bemenni erre a koncertre, mert már januárban nem lehetett rá jegyet kapni... Mondjuk, ha már ott leszek, esetleg történhet csoda egy visszaváltott jegy képében; bár amennyien rajtam kívül még szeretnének oda bejutni, tényleg csodára lenne szükség, hogy éppen nekem sikerüljön. De Salzburgban még szomorkodni is szép lesz...

Bár Domingo az idei ünnepi játékokon Verdit fog énekelni, mi, így a poszt végén remek 2007-es salzburgi zarzuela-koncertjébe nézzünk bele:

Weöres Sándor és a zene 2.

A múltkori alapvetés után foglalkozzunk ma egy konkrét zeneszerző és Weöres Sándor kapcsolatával. Ez a zeneszerző pedig Kodály Zoltán.

Nemcsak azért vele kezdem, mert talán a legnagyobb név a költő megzenésítői között, hanem mert Weöres Sándor és a zene konkrét kapcsolata kronológiailag is Kodály Zoltánnal kezdődött.

Képzeljük el a költőt, mint tizenöt éves szombathelyi gimnazistát. Segít bennünket az alábbi emléktábla, amely valós fénykép alapján ábrázolja az éppen ilyen korú Weörest, diáksapkában:

A dombormű Szombathelyen a Petőfi utca 33. számú lakóházon látható, ahol a gimnazista kosztos diák volt Pável Ágoston tanáréknál:

Talán éppen az emléktáblán is megörökített fénykép volt az, amelynek kíséretében a gimnazista költő Öregek című verse megjelent a Pesti Hírlapban, 1929 tavaszán. Kodály Zoltán, aki akkor már közelebb volt ötvenedik életévéhez, mint a negyvenedikhez, túl a Psalmus Hungaricus világsikerén, elolvasta a verset és látta mellette költője diáksapkás fényképét. Weöres nevével akkor találkozott természetesen először. Később így mesélt akkori benyomásairól:

A vers mindjárt megkapott, mert ritkán hallani ilyen őszinte érzést, és főleg fiatal embertől, az öregek iránti szánalmat.

És az akkor már hírneves, nagy tekintélyű zeneszerző levélben fordult a nála három évtizeddel fiatalabb ismeretlen diákhoz, engedélyét kérve verse megzenésítéséhez. Mondanom sem kell, hogy a legnagyobb megtiszteltetés volt ez számomra - írta visszaemlékezésében Weöres, s megszületett a kórusmű, Kodály vegyeskarainak egyik legmegrendítőbb darabja. Nem könnyű darab, a befogadónak sem, az előadóknak sem - azért is, mert valóban tragikus reménytelenséget sugall és közvetít: nem a boldog, derűs időskort festi, hanem a feleslegessé válás érzését; azt, amikor már csak az marad az embernek, hogy a hívást várja, mikor teheti le végre az élet terhét...

Mint kedvenc videomegosztó portálunk egyik kommentelője találóan megjegyezte: Amikor két zseni találkozik...

Érdekes, hogy az eredeti versből Kodály három sort kihúzott, a "mehetsz aludni" szövegrész után. Ez a három sor a következő volt:

Olyanok ők, 

mint ki utazni készül 

és már csomagol.

Weöres egyetértett Kodály kis beavatkozásával, és amikor később a vers kötetben megjelent, ő maga is kihagyta azt a három sort, s egyúttal a "Kodály Zoltán mesternek" alcímmel látta el.

A két alkotó közti nemzedéknyi különbség elmosódott. Weöres hamarosan, 1933/34 körül, még mindig diákként meghívta Kodályt szüleihez, Csöngére (Vas megye), ahol Kodály népdalt is gyűjtött a helyiektől. Mint később Weöres mesélte, Kodály nem vitt gramofont, csak kottázott, jegyezgetett. Nem szívesen, de udvariasan végighallgatott egy kicsi lányt, akit anyukája az Éjjel az omnibusz tetején eléneklésére buzdított...

Kodály és Weöres kapcsolata később is megmaradt és még egy művet gyümölcsözött, amely szintén remekmű és az Öregekhez hasonlóan a vegyeskarok alap-repertoárjának integráns része. Ez a kórusmű a Norvég leányok.

Ma Csöngén, a Rába utca 10. szám alatti régi Weöres-kúriában Weöres Sándor - Károlyi Amy Emlékmúzeum tekinthető meg. Az épületen 1982-ben, Kodály születésének centenáriumán állítottak közös emléktáblát a zeneszerző csöngei látogatása apropóján. Megmutatni sajnos nem tudom, mert még nem jártam ott, pedig régóta szeretnék, az interneten pedig egyszerűen nem találtam róla képet. Magáról az emlékházról és az ottani relikviákról is csak minimális tájékoztató és képanyag van fent a világhálón, ami azért elég fura a Weöres-emlékévben.

A hiányzó csöngei emléktábla helyett itt egy szombathelyi személyes kép, amelyen Weöres Sándor és kedvenc cicája mellé telepedtem. Ide másolom, aláírás gyanánt :)

Felhasznált irodalom:

Kodály-emléktáblát avattak Csöngén = Vas Népe 1982. május 21.
Egyedül mindenkivel. Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. Bp. 1993
Szabóné Molnár Judit visszaemlékezése = church.lutheran.hu/harangszo/03juli/7.htm
Lőcsei Péter: Szombathelyi emlékpohár: Weöres Sándor és Szombathely. Szombathely, 2007