100 éves a Centrál Nagykanizsán

A Centrál szálló üvegablakában kinagyított régi képeslapok idézik azt a tényt, hogy városunk egyik közismert épülete idén érte meg századik születésnapját. Hogy pontosabban mikor van ez a születésnap? Annak idején első lépésben a kávéház nyílt meg 1913. június 18-án, a szálloda-rész megnyitásáról pedig augusztus 7-én jelent meg hirdetés a Zalában. Akkoriban egyébként magyar nevén, Központ kávéházként és szállodaként emlegették. A nyári salzburgi "láz"-ban nem került rá sor, hogy megemlékezzek róla, most pótolom.

Építtetője egy erre a célra alakult konzorcium volt, élén Zerkowitz Lajos kanizsai borkereskedővel. Építésének története és sok más érdekesség olvasható, valamint több kép is látható Tarnóczky Attila nagy várostörténeti munkájában, ha a megnyitott oldalnak majdnem a legaljára leszánkázunk.

Röviden azért elmesélek annyit, hogy a helyen, ahol áll, találkoztak a postautak s ezért a régi időkben itt volt a postakocsi-megállóhely és itt működtették a város postahivatalát. Később bérházakat építettek a területre. Ezeket vásárolta meg és bontatta le Zerkowitz s helyükre emelték a Centrál eklektikus stílusú épületét. Benne étterem, kávéház, női szalon, játékszoba és különtermek szolgálták az akkori közönség igényeit, valamint ötven szoba a szállóvendégekét.

A kávéház megnyitásáról így referált Zala című lapunk 1913. június 20-án::

 

Zerkowitz Lajos

Az épület több szálon kötődik a zenéhez, és nem csak rendeltetéséből adódóan. A kapcsolat az építtető Zerkowitz Lajossal kezdődik. A milliomos bornagykereskedő úgy tűnik, pusztán hobbiból Bécsben felsőfokú zenei tanulmányokat folytatott, később zene-szerzeményei is napvilágot láttak egy bécsi kiadónál. Természetesen remekül zongorázott, az 1890-es években többször fellépett helyi koncerteken.

1918-tól a Centrált, mint bérlők, a Garai-testvérek működtették. Egyikük lánya volt Fendlerné Garai Margit gordonka-művész és -tanár, zeneiskolánk legelső tanár nemzedékének tagja. Miután munkahelyén megszüntették a csellótanítást, néhány évig magántanárként működött, zeneóráit a Centrálban tartotta, s visszaemlékezések szerint óra végén habos kávé és kalács várta a növendéket...

Fennállása alatt a Centrálnak számos muzsikus vendége volt. Itt éjszakázott például kanizsai koncertje alkalmából Dohnányi Ernő és a korabeli tudósítások szerint koncert után jót beszélgetett Zerkowitz Lajossal és baráti körével. Itt szálltak meg 1927. március 14-én a Városi Színház (a mai Medgyaszay Ház) megnyitására érkező fővárosi művészek, köztük Hevesi Sándor, akkor mint a Nemzeti Színház igazgatója és Hubay Jenő hegedűművész. A Centrál volt a lakása a Nagykanizsán rendszeres színi szezonokat tartó pécsi színtársulat vezető művészeinek. Az akkor népszerű primadonna, Harczos Irén 1933-ban innét ment esküvőjére Fodor Oszkár színigazgatóval. Az 1960 utáni időkben itt szokott megszállni a város vendégeként Farkas Ferenc zeneszerző, Nagykanizsa szülötte és díszpolgára. Vele kapcsolatos esemény, hogy e sorok írója a Centrál egyik szobájában beszélgethetett 2010 őszén Petrovics Emil zeneszerzővel, aki azért jött városunkba, hogy bevezetőt mondjon a Farkas Ferenc-emlékhangversenyhez.

A Centrál kávéházban és étteremben kezdettől fogva élénk zenei élet folyt. Az első időkben főleg cigányzenekarok játszottak itt, ám a jazz, illetve jazz-elemeket is tartalmazó könnyűzene is elkezdte hódító útját. Az első ilyen együttes, mely a Centrálban feltűnt, azért is érdekes, mert kanizsai vonatkozású: központi figurája az első ismert kanizsai jazzmuzsikus, a fiatalon elhunyt Hahn Barnabás (ő volt egyébként a Kanizsa ifjú nemzedékeinek később több évjáratát is táncolni tanító Hahn Alíz édesapja).

Hahn Barnabásról és együtteséről így írt a Zalai Közlöny első megjelenésük alkalmával 1923. szeptember 19-i számában:

Noha a kényes ízlésű, zeneileg képzett közönség hozzá volt szokva, hogy a Centrál-kávéházban a legjobb zenét élvezheti, az utóbbi négy napon szinte meglepetésszerűen hatott az új művész-quartett Budapesten is csak a dunamenti kávéházi palotákban hallható művészi zeneelőadása - Hahn Barnabás karnagy vezetése alatt. Hangulatot, melegséget, víg kedélyt varázsolt a vendégekbe, akik nem egy ízben nyílt tapssal juttatták kifejezésre tetszésüket. A művész-quartett most állandóan minden este szolgáltatja a zenét a Centrálban az asztalokat zsúfolásig megtöltő közönség örömére.

A Centrálban megrendezett bálok közül érdemes megemlíteni 1926 farsangjának jeles eseményét, amely az első rádió-bál volt Kanizsán. A díszes közönség a londoni Hotel Savoy zenekarának rádióból áradó zenéjére táncolhatott. A közvetítés megkezdése előtt azért élő zenekar is szórakoztatta a vendégeket, de abban az időben "nagy szám" volt, hogy a rádión már londoni esemény is hallható...

Ilyen volt akkoriban a Centrál kávéháza. Forrás: Tarnóczky A.: Hol - Mi

A Centrál egy operetthez is alapötletet adott. A pécsi színtársulat egyik vendégszereplése idején Bethlen Bruckner László karnagyot egy, a Centrálból kiszűrődő dallam ihlette meg Asszonykisasszony című operettjének megírására. A darabot Szegeden mutatták be 1934-ben.

A Centrál zenei életére a történelem is rányomta bélyegét. A korra jellemző szituáció volt, hogy 1931 szilveszter éjszakáján egy illuminált vendég kívánságára a prímás egy közismerten antiszemita dalt kezdett játszani. Jobb érzésű bálozók ezt rögtön abbahagyatták a zenekarral és tust huzattak, hogy mentsék, ami menthető. Az esetről értesült Urbán Gyula hírlapíró cikket írt rövid életű Zalai Újság című lapjába, amelynek nyomán a dalt rendelő vendég, foglalkozására nézve ügyvéd, beperelte az újságírót. Többen, akik előzetesen biztosították Urbánt, hogy a tárgyaláson elmondják a Centrálban tapasztaltakat, nem mertek tanúskodni. Bizonyítékok hiányában így Urbánt ítélték el rágalmazásért, aki aztán távozott is Kanizsáról.

1945 nyarán a szovjet hadsereg színházának egyik alakulata költözött be a Centrálba. Vegyes szórakoztató műsorokat adtak a városban és környékén, amelyekben orosz népdalok, néptáncok, mozgalmi dalok, katonadalok mellett még cirkuszi produkciók is szerepeltek. Szoprán énekesnőjüket, Minyev generális feleségét, Nyinát a koncentrációs táborból akkoriban hazavergődött kanizsai Pauk Anna, a későbbi legendás magánének-tanár kísérte zongorán... Mindezt Pauk Anna írta meg a Sorsfordító évek Zalában c. 1985-ben megjelent kötet számára, az alábbi fénykép is abban található:

Pauk Anna és Nyina Minyeva a Centrálban próbálnak

Az úgynevezett koalíciós időkben rövid időre még visszatért a Centrálba az igazi kávéházi hangulat. Olyan egészen kitűnő fővárosi kisegyüttesek, énekesek jöttek Kanizsára, mint a Fekete-fivérek és Rácz Vali. Akkoriban ugyanis vidéken jobb volt az élelmiszer-ellátás, ezért a legjobb művészek is szívesen vállaltak vidéki fellépéseket.

1950-ben aztán nemcsak a "békebeli" hangulat tűnt el, hanem a Centrált be is zárták és olajipari központnak használták. 1960-as helyreállítása óta működik újra szállodaként. Későbbi zenetörténetéről én sajnos szinte semmit nem tudok, hiszen az újságírás a szocialista időkben annyira megváltozott, hogy az akkori hírlapokból erről a témáról szinte semmi nem deríthető ki. Jó lenne, ha akiknek vannak személyes emlékei, papírra vagy számítógépre vetnék őket!

Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 1.

Én magam már jó egy hónapja szinte nem is hallgatok mást, mint Verdi: A két Foscari című operáját, hogy kellőképpen felkészüljek a január 20-i bécsi előadásra. Az opera nem olyan, mint egy krimi, ahol a hangsúly az első találkozáson, elolvasáson, megnézésen van és persze nem illik elárulni, ki a gyilkos :) Szerintem annál érdekesebb és nagyobb élményt nyújtó lehet egy - különösen élő - operaelőadás, minél jobban ismeri az ember az alapművet. Így megalapozottabban lehet értelmezni a rendezést és értékelni a színészi/énekesi teljesítményeket. Ráadásul ha az ember olyan nagy énekest/színészt láthat benne meghatározó szerepben, mint Plácido Domingo, akkor őt is megtiszteli azzal, hogy tudatosabban hallgatja és nézi őt, "mert megérdemli" :) viszont végül is mi magunk gazdagodunk mindezzel.

Ezért a magam számára is, és azoknak különösen, akik szintén ott lesznek valamelyik bécsi előadáson, csinálgatom ezt a sorozatot, ahol a műhöz fűződő történelmi, irodalmi és képzőművészeti kapcsolódások után legutóbb végre eljutottunk odáig, hogy Verdi életében milyen helyet foglal el a darab és mik azok a legfontosabb dolgok, amiket nem baj, ha tudunk keletkezési körülményeiről. Persze ajánlom azok számára is, akik "csak úgy" szeretnének többet megtudni erről a tényleg ritka Verdi-operáról.

Mielőtt tovább haladunk, itt egy montázs Plácido Domingóról, amit a "The Doge of Los Angeles" :) találó című című cikkben találtam:

Forrás: http://allisyar.com/2012/09/08

Ma az alaphelyzet vázolása következik, ugyanis A két Foscari egy tipikusan "in medias res" kezdődő opera, ezért tényleg fontos tisztában lennünk azzal, hogy az előjáték felcsendülésekor hol is kapcsolódunk bele az eseményekbe.

Ebből persze különösen a mű történelmi vonatkozásainak ecsetelésekor sok minden kiderült, de mivel ez mégis csak egy művészi alkotás, bár meglepő hitelességgel eleveníti meg a valóban megtörtént dolgokat, nem fog megártani egy összefoglalás. Jön tehát a "kályha", majd ehhez viszonyítva kell hallgatnunk és néznünk magát az előadást.

Nos, Velencében vagyunk a 15. század közepén. Már harminc éve Francesco Foscari a doge, aki mostanra 80 éves aggastyán, de még jól bírja magát. Élete során három fiát a Velence által vívott háborúkban elveszítette. Egyetlen fia maradt, Jacopo, akinek felesége is van: Lucrezia Contarini és már két fiuk született. Lucrezia maga is nemesi származású, apja is viselte korábban a doge-i méltóságot.

Az idős Foscari uralkodását megkeserítette, hogy ellenfele, Pietro Loredano, aki alulmaradt a doge-választáskor, bosszúvágyat táplált iránta. Egy alkalommal Foscari azt találta mondani, hogy addig nem lehet igazi doge, amíg ellenfele életben van. Rövidre rá Pietrót és egyik testvérét megölték; az ifjabb Loredano gyanúja természetesen a Foscari családra terelődött, s bosszút esküdött ellenük. Közben a doge fia, Jacopo néhány évre száműzetésbe kényszerült. Azzal vádolták, hogy Velence ellenségeivel tart fenn hazaáruló kapcsolatot, holott csak - lehet hogy tényleg meggondolatlanul - ajándékot fogadott el a milánói hercegtől. Nem sokkal később meggyilkolva találták a Tízek Tanácsának azt a tagját, aki ügyében ítélkezett. A fiatal Foscari, ártatlanságát bizonyítandó, levelet írt Milánóba, hogy igazolják őt. Ám a levelet elfogták, s ezzel Loredano kitűnő ürügyet nyert, hogy rendezze végre a számlát a Foscari családdal szemben. A fiatalembert újra elfogták. Velencébe hurcolták, börtönbe vetették és újabb bírósági eljárást kezdeményeztek ellene. Loredano, mint maga is a Tízek tagja, a rettegett testületet időközben a saját oldalára állította.

Így állnak a dolgok, amikor amikor az opera elején felmegy a függöny.

Legközelebb innét folytatjuk. Kedves bécsi Foscari-turisták, ez a poszt az e heti házi feladat :) De közben azért tessenek hallgatni is az operát, hogy ismerősebbek legyenek a dallamok, amikor tényleg elkezdjük együtt hallgatni az egyes jeleneteket!

Most "csak úgy" füleljünk bele a 2. felvonás nagy tercettjébe: Jacopo a börtönben, ahol felesége, majd apja látogatja meg - közben nézhetjük is azokat a jellemző ábrázolásokat, amikből a legtöbbet már én is megmutattam a korábbi részekben:

Reinkarnáció???

Amikor a 12 éves Liszt Ferenc először adott Párizsban koncertet, egy tudósító a következőket írta:

Nem tehetek róla: tegnap este óta hiszek a lélekvándorlásban. Meg vagyok győződve róla, hogy Mozart lelke és szelleme az ifjú Liszt testébe költözött; azonosság sosem nyilvánult meg ennél világosabb jelek által.

Ez motoszkált bennem, amikor jó fél éve kedvenc televízióm, a Mezzo egyik adásában feltűnt nekem egy keleti vonású, feltűnően csinos fiatal lány, amint ezt cselekedte egy zongorán:

Még a lány nevét sem tudtam, de ilyen káprázatos technika láttán az embernek - különösen, ha magyar - óhatatlanul Cziffra György ugrik be. Szóval, akkor jutott eszembe a fenti idézet, hogy ez a fiatal zongorista éppen lehetne a mi nagy művészünk reinkarnációja is...

Rimszkij-Korszakov Dongó-jának előbb hallott átirata egyik koncertjének ráadás-száma volt, ugyanúgy, mint a most következő darab, ahol éppen Cziffra György átdolgozásában adta elő Johann Strauss Terefere-polkáját:

Persze utánanéztem, ki ez a csoda-zongorista. Neve: Yuja Wang és kínai származású. Tényleg nagyon fiatal, 1987-ben született; az utóbbi évtizedekben távolkeletről berobbanó muzsikusok egyik kiemelkedő tagja. A pekingi konzervatórium után Kanadában, Calgaryban, majd az Egyesült Államokban, Philadelphiában, a Curtis Institute-ban teljesítette ki tanulmányait, közben jeles díjakat és ösztöndíjakat elnyerve. Fiatal kora ellenére a világ számos nagyhírű zenekarral lépett már fel és olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Daniel Barenboim, Lorin Maazel, Antonio Pappano, Daniele Gatti, Gustavo Dudmel. De láttam videón közös koncertjét Joshua Bell-lel és más mostani kiemelkedő hegedűssel, csellistával is. A nagy nyári fesztiválok rendszeres vendége, hangfelvételeit a Deutsche Grammophon készíti.

Persze a technika nem minden, bár először ennek révén figyeltek fel rá. Ma már azt írják róla a kritikusok, hogy manuális képességeit, fiatalos spontaneitását és képzelőerejét  az érett művész fegyelmezettségével ötvözi.

Yuja Wang a közelmúltban Budapesten is járt és Bartók 2. zongoraversenyét játszotta Kocsis Zoltán vezényletével. Próba közben szerencsére készült kettejükkel egy közös interjú, amit nagyon érdemes megnézni, mert azt gondolom, Kocsis Zoltán az az etalon, akinek minősítését gondolkodás nélkül el lehet hinni, ha úgy igazán meg szeretnénk tudni, milyen kaliberű muzsikus a kínai zongorista:

Érdemes megjegyezni a nevét és figyelemmel kísérni karrierjét!

Amúgy legközelebbi koncertje Rómában lesz november 29-én, szívesen elmennék :)

Egy aranyos kutatási "melléktermék"

Mostanában időm legnagyobb részében régi kanizsai újságokat olvasok, úgy az 1860-as évek elejétől. Amikor jópár éve a zenei emlékhelyes könyvemhez gyűjtöttem anyagot, már átrágtam magamat rajtuk. De meg kell tennem újra, mert azóta többet tudok Nagykanizsa zenei életének történetéről, több nevet is ismerek, jobban tudom, mi mindenre kell még odafigyelni a kifejezetten zenéről szóló cikkeken kívül. Úgyhogy számításaim szerint ez még két-három hónapomat igénybe fogja venni, aztán tudok nekiállni újra az eredmények összegzésének - talán lesz belőle egy újabb könyv, de ha nem, blogbejegyzések bizonyosan.

Újságolvasás közben időnként bosszankodom, mert a korabeli újságíró vagy tudósító egy adott témáról, eseményről az alapvető tények helyett sokszor csak "ömlengéseket" vet papírra, nem gondolván az utókorra. Néha viszont nagyon jókat lehet mosolyogni is.

Most egy ilyen mosolygós sztori következik.

Múlt héten bukkantam a Zalai Közlöny 1875. évfolyamának hasábjaim egy maratoni hosszúságú útibeszámolóra. Egy baráti/családi fiatal társaság hat hetet töltött Itália földjén: Velencétől Nápolyig szinte minden frekventált helyet bejártak és igazán nem semmittevéssel töltötték ott idejüket. Egészen elképesztő, hogy mi minden fért bele útjukba, még ha az a mostani társasutazásokhoz képest maratoni hosszúságú is volt. De a létező összes múzeumot, fontos templomot, természeti látnivalót, műemlékeket, szóval ami csak megnézhető az általuk érintett útvonalon, azt ők mindent meg is néztek, és a leírásból úgy tűnik, nagyon alaposan - ma is tanulhatnánk tőlük!

Aki az élményeket papírra vetette, és mint külső munkatárs, elküldte a Zalai Közlönynek, egy különösen nagy klasszikus műveltséggel rendelkező fiatalember volt; ez egyértelműen kitűnik a végére nagy terjedelmű útleírássá összeállt beszámoló-sorozatból, amit könyvként is nyugodtan megjelentethetett volna.

Az illetőt dr. Laky Kristófnak hívták, olvasás közben úgy gondoltam, jogi végzettségű fiatalember lehetett. Aztán kicsit megpróbáltam utána nézni, és kiderült, hogy egy valóban jeles személyiségről van szó, akit a magyar jogtörténet is számon tart. 1841-ben született, tehát 1875-ben harmincas éveinek nagyjából a közepén járt és éppen Kanizsán volt királyi ügyész... A mi kis városunkban 1882-ig működött, amikor is a veszprémi, majd 1891-től a szombathelyi törvényszék elnökévé léptették elő. 1892-ben az elsők között kapta meg a "curiai bíró" rangot. További pályáját Szombathelyen töltötte, ahol ma is nagy megbecsüléssel emlékeznek rá, mint a város kulturális- és sport-életében is jeles szerepet betöltő személyiségre. 1920-ban hunyt el.

Tehát egy valóban tehetséges, széles látókörű, magas állású emberről van szó, útibeszámolójának egyik minősítésén azért jót kuncogtam :)

Azért is idézem most, mert az idén kétszáz éve született Verdi egyik művéről van szó benne. Verdi akkor, 1875-ben egy már szinte valamennyi remekművét megírt, hatalmas tekintélynek és népszerűségnek örvendő zeneszerzője és személyisége volt Itáliának.

A kanizsai útitársak éppen Firenzében jártak, amikor egy este operába mentek - és innét átadom a szót dr. Laky Kristófnak, olvassuk együtt a Zalai Közlöny 1875. augusztus 15-i számának Tárca-rovatát, melyben érdekes képet fest az akkori olasz operai életről, nézői szokásokról:

A színház roppant nagyságú s a lehető legpazarabb fényűzéssel volt kiállítva, különösen a páholyok, melyeknek külön tükrökkel, asztalokkal és díványokkal ellátott előszobái vannak; valóságos öltöző, sőt, társalgó szobácskák ezek. Az olaszok életük egy részét a színházban töltik, ugyanis az előadások este 9 órától reggeli 3 óráig szoktak tartatni. Kölcsönös látogatások, mindenféle találkozások itt történnek; közbe-közbe elmennek, megvacsorálnak, megint visszajönnek. [...]  A mi országunkbeli lakosnak fogalma sem lehet az olasz közönség rakoncátlanságáról a színházban: csak távolról sejtsen meg egy hamis hangot (pedig ehhez minden talján ért) vagy gixert, rögtön pisszeg, fütyül és tombol teljes erejéből. Hanem a másik percben már tapsol egy szerencsésen kiválasztott dallamért. Egy-egy operát egymásután többszázszor adnak, mindenki tudja azokat betéve, mely körülmény alkalmat szolgáltat arra, hogy a kedves áriákat vele énekli, vagyis dúdolja az egész közönség. Unalmas részleteknél egész fesztelenül, hangosan társalognak, mint valami casinoban. Idegenre - míg meg nem szokja - rendkívül bosszantó az olaszoknak ez a modora.

És akkor itt van, ahogyan Verdi: A végzet hatalma című operáját minősítette a fiatal ügyész (a mű egyébként akkor szinte új opera volt, hiszen egy jó évtizeddel korábban, 1862-ben volt az ősbemutatója):

Egy hallatlan ostoba szövegű operát adtak Verditől, u. i. "a végzet hatalma" címűt. Néhány óra folyásig a tenorista és a primadonna igen szerencsétlenek, aztán véletlenül egy és ugyanazon kolostorban barát lesz mindkettő, utoljára kevés kivétellel, nagy trillázás mellett valamennyien elhaláloznak.

Szó se róla, A végzet hatalma librettója valóban nem ér fel a Verdi pályáját lezáró Otello vagy Falstaff szövegkönyveihez, de azért érdekes, hogy egy tényleg rendkívül széleskörű humán műveltséggel rendelkező ember a klasszikus zenében ennyire nincsen otthon. Úgy érzem, ez a jelenség ma is tapasztalható, tisztelet természetesen a kivételeknek.

És akkor itt van az opera fináléja, annak is a legvége, ahol Leonóra halálozik el "nagy trillázás" közepette életben maradt szerelme, Alvaro karjaiban - miután párbajban Alvaro megölte Leonóra bátyját, Carlost, aki viszont a halála előtti utolsó pillanatban még leszúrta a szerinte családjuk becsületét bemocskoló húgát...