Egy aranyos kutatási "melléktermék"

2013. november 10., vasárnap

Mostanában időm legnagyobb részében régi kanizsai újságokat olvasok, úgy az 1860-as évek elejétől. Amikor jópár éve a zenei emlékhelyes könyvemhez gyűjtöttem anyagot, már átrágtam magamat rajtuk. De meg kell tennem újra, mert azóta többet tudok Nagykanizsa zenei életének történetéről, több nevet is ismerek, jobban tudom, mi mindenre kell még odafigyelni a kifejezetten zenéről szóló cikkeken kívül. Úgyhogy számításaim szerint ez még két-három hónapomat igénybe fogja venni, aztán tudok nekiállni újra az eredmények összegzésének - talán lesz belőle egy újabb könyv, de ha nem, blogbejegyzések bizonyosan.

Újságolvasás közben időnként bosszankodom, mert a korabeli újságíró vagy tudósító egy adott témáról, eseményről az alapvető tények helyett sokszor csak "ömlengéseket" vet papírra, nem gondolván az utókorra. Néha viszont nagyon jókat lehet mosolyogni is.
Most egy ilyen mosolygós sztori következik.

Múlt héten bukkantam a Zalai Közlöny 1875. évfolyamának hasábjaim egy maratoni hosszúságú útibeszámolóra. Egy baráti/családi fiatal társaság hat hetet töltött Itália földjén: Velencétől Nápolyig szinte minden frekventált helyet bejártak és igazán nem semmittevéssel töltötték ott idejüket. Egészen elképesztő, hogy mi minden fért bele útjukba, még ha az a mostani társasutazásokhoz képest maratoni hosszúságú is volt. De a létező összes múzeumot, fontos templomot, természeti látnivalót, műemlékeket, szóval ami csak megnézhető az általuk érintett útvonalon, azt ők mindent meg is néztek, és a leírásból úgy tűnik, nagyon alaposan - ma is tanulhatnánk tőlük!
Aki az élményeket papírra vetette, és mint külső munkatárs, elküldte a Zalai Közlönynek, egy különösen nagy klasszikus műveltséggel rendelkező fiatalember volt; ez egyértelműen kitűnik a végére nagy terjedelmű útleírássá összeállt beszámoló-sorozatból, amit könyvként is nyugodtan megjelentethetett volna.
Az illetőt dr. Laky Kristófnak hívták, olvasás közben úgy gondoltam, jogi végzettségű fiatalember lehetett. Aztán kicsit megpróbáltam utána nézni, és kiderült, hogy egy valóban jeles személyiségről van szó, akit a magyar jogtörténet is számon tart. 1841-ben született, tehát 1875-ben harmincas éveinek nagyjából a közepén járt és éppen Kanizsán volt királyi ügyész... A mi kis városunkban 1882-ig működött, amikor is a veszprémi, majd 1891-től a szombathelyi törvényszék elnökévé léptették elő. 1892-ben az elsők között kapta meg a "curiai bíró" rangot. További pályáját Szombathelyen töltötte, ahol ma is nagy megbecsüléssel emlékeznek rá, mint a város kulturális- és sport-életében is jeles szerepet betöltő személyiségre. 1920-ban hunyt el.
Tehát egy valóban tehetséges, széles látókörű, magas állású emberről van szó, útibeszámolójának egyik minősítésén azért jót kuncogtam :)
Azért is idézem most, mert az idén kétszáz éve született Verdi egyik művéről van szó benne. Verdi akkor, 1875-ben egy már szinte valamennyi remekművét megírt, hatalmas tekintélynek és népszerűségnek örvendő zeneszerzője és személyisége volt Itáliának.

A kanizsai útitársak éppen Firenzében jártak, amikor egy este operába mentek - és innét átadom a szót dr. Laky Kristófnak, olvassuk együtt a Zalai Közlöny 1875. augusztus 15-i számának Tárca-rovatát, melyben érdekes képet fest az akkori olasz operai életről, nézői szokásokról:

A színház roppant nagyságú s a lehető legpazarabb fényűzéssel volt kiállítva, különösen a páholyok, melyeknek külön tükrökkel, asztalokkal és díványokkal ellátott előszobái vannak; valóságos öltöző, sőt, társalgó szobácskák ezek. Az olaszok életük egy részét a színházban töltik, ugyanis az előadások este 9 órától reggeli 3 óráig szoktak tartatni. Kölcsönös látogatások, mindenféle találkozások itt történnek; közbe-közbe elmennek, megvacsorálnak, megint visszajönnek. [...]  A mi országunkbeli lakosnak fogalma sem lehet az olasz közönség rakoncátlanságáról a színházban: csak távolról sejtsen meg egy hamis hangot (pedig ehhez minden talján ért) vagy gixert, rögtön pisszeg, fütyül és tombol teljes erejéből. Hanem a másik percben már tapsol egy szerencsésen kiválasztott dallamért. Egy-egy operát egymásután többszázszor adnak, mindenki tudja azokat betéve, mely körülmény alkalmat szolgáltat arra, hogy a kedves áriákat vele énekli, vagyis dúdolja az egész közönség. Unalmas részleteknél egész fesztelenül, hangosan társalognak, mint valami casinoban. Idegenre - míg meg nem szokja - rendkívül bosszantó az olaszoknak ez a modora.

És akkor itt van, ahogyan Verdi: A végzet hatalma című operáját minősítette a fiatal ügyész (a mű egyébként akkor szinte új opera volt, hiszen egy jó évtizeddel korábban, 1862-ben volt az ősbemutatója):

Egy hallatlan ostoba szövegű operát adtak Verditől, u. i. "a végzet hatalma" címűt. Néhány óra folyásig a tenorista és a primadonna igen szerencsétlenek, aztán véletlenül egy és ugyanazon kolostorban barát lesz mindkettő, utoljára kevés kivétellel, nagy trillázás mellett valamennyien elhaláloznak.

Szó se róla, A végzet hatalma librettója valóban nem ér fel a Verdi pályáját lezáró Otello vagy Falstaff szövegkönyveihez, de azért érdekes, hogy egy tényleg rendkívül széleskörű humán műveltséggel rendelkező ember a klasszikus zenében ennyire nincsen otthon. Úgy érzem, ez a jelenség ma is tapasztalható, tisztelet természetesen a kivételeknek.

És akkor itt van az opera fináléja, annak is a legvége, ahol Leonóra halálozik el "nagy trillázás" mellett életben maradt szerelme, Alvaro karjaiban - miután párbajban Alvaro megölte Leonóra bátyját, Carlost, aki viszont a halála előtti utolsó pillanatban még leszúrta a szerinte családjuk becsületét bemocskoló húgát...




0 megjegyzés: