Így láttam A két Foscari-t 5.

Végül tekintsük át Thaddeus Strassberger rendező még egy érdekes dramaturgiai beavatkozását, amiről szó sincs az eredeti librettóban:

Férje halálakor Lucrezia megőrül, még a kikötőben, majd a mű végén, apósa hálószobájában, azokban a szörnyű percekben, amikor a doge a harangszóból rájön, hogy még le sem mondott, máris megválasztották az utódát (aki meg is jelenik, ugyanabban a díszköntösben, mint az opera legelején Foscari, ami nagyon szép szimmetria), s ez a csapás az öreg Foscarit már a halál szélére sodorja, utolsó pillanatában még azt is kell látnia, hogy megőrült menye éppen megfojtja az egyik gyermekét, az ő unokáját... A libretto szerint Lucrezia az apósát biztatja, amikor az kénytelen átadni a Tizeknek hatalmi jelvényeit, hogy "Fa core" (légy bátor); ebben az értelmezésben ez a mondata viszont kisfiának szól, akinek haláltusáját kifejezetten naturálisan csinálták meg, kis lábainak csapkodásával...  S a dogénak, miközben már félig halott, utolsó világos pillanatában még ezt is látnia kell, s ez a látvány csalja ki végső fájdalomkiáltását. "Megölte a bú" - zengik a jelenlevők, még a Tizek is megrendülnek, csak az intrikus Loredano ünnepli győzelmét - s erre megy le a függöny.

A doge életének utolsó pillanata - Domingo fenomenális alakítása. Forrás: es.paperblog.com

Ezen a mozzanaton szintén sokat gondolkodtam és úgy találtam, hogy tulajdonképpen belefér az operába - persze nem azt mondom, hogy ezentúl mindenki így rendezze meg, de érdekes és tanulságos kísérlet volt.

Az őrült Lucrezia és apósa az utolsó pillanatok előtt. Forrás: theateranderwien.at

Korábban Lucreziáról azt gondoltam, hogy ő egy erős nő, erősebb egyéniség, mint a férje. De ha cudar nehéz szólamának rokonságát keressük Verdi műveiben, akkor bizony erősen ott van Abigél a Nabuccóból, sőt, Lady Macbeth is, akik mindketten a megőrülés sorsára jutnak. Talán ez indította a rendezőt is erre a gondolatra. Amúgy pedig, mint már az elején írtam, Strassberger ezt a vonulatot is vaskövetkezetességgel alapozta meg az egész darab folyamán és kellett hozzá a bécsi Lucrezia, Davinia Rodriguez egyénisége és tehetsége. Úgy néztem, hogy a valenciai Lucrezia gyengébb lehetett nála ezen a téren is.

És hogy hogyan készítette elő a rendező ezt a megoldást? Ebben az előadásban Jacopónak és Lucreziának három kisgyermeke van, akik meglehetősen sokszor megjelennek anyjuk mellett néma szereplőként. Lucrezia első jelenete alatt például az egyik gyereke - éppen ő, a későbbi áldozat - oda akar anyjához futni, de félúton megáll és inkább a dajkájához szalad - látszik, hogy valamiért ösztönösen idegenkedik az anyjától. Amikor a nagy tanácstermi jelenetben Lucrezia betoppan férje ítélethirdetésére a gyerekeivel, hogy általuk is hasson az ítélkezőkre, akkor is látjuk, hogy ez a kisgyerek volt a három közül apja kedvence, sőt, ez az érzés egyértelműen kölcsönös is: azt hiszem, még korábban, a börtönjelenetben történt, hogy a kisgyerek, amint meglátta, szinte odarohant az apjához és az ölébe ült, később alig tudták elhúzni tőle.

A téma másik előkészítése pedig magának Lucreziának az egyénisége. Első pillanataitól kezdve sok apró jele volt Davinia Rodriguez alakításában, hogy az asszony elméje mintha nem lenne teljesen rendben, de kézzelfogható gesztusokat is tapasztalhattunk: egy nehéz pillanatban például először látható kétségbeeséssel ölelte magához gyerekeit, aztán pedig szinte önkívületben durván ellökte őket magától. Mindezeknek a dolgoknak aztán ez a formabontó befejezés adott visszamenőleg is értelmet. Csak, mint írtam, mivel olyan rengeteg ilyesmi apró dolog történt a színpadon, sokszor nagyon fontos zenei pillanatokban, gondolom, több mindent észre sem vettem, illetve azóta elfelejtettem... Jó lenne egy DVD-felvétel az előadásról.

Legközelebb befejezem a témát az előadók, szereplők jellemzésével :)