Így láttam A két Foscari-t 6.

Rendkívül érdekes volt az opera látványvilága úgy egyáltalán: díszletként körben némi viharvert falak, a köztük levő tér hol előcsarnok (betolt tornapad-szerűségekkel), hol börtön, hol a Szent Márk tér volt, közben két jelenetben a korábban részletesen leírt ferde pódiummal, mint a doge lakosztályával. A magasban pedig egy, a színpadot keresztben átszelő híd, amit remekül használt a rendező a férfi- és női kórusos nagyjeleneteknél. Amit még nem írtam, hogy elsősorban a börtön- és vallatásos részeknél horrorfilmekből ismert motívumként a képen látható füstköd is akcióba lépett, de nemcsak ott fent - előadás közben azért reméltem, hogy nem árt az énekeseknek...

 

Ez már a tapsrend, de itt látszik legjobban a színpad egésze. Forrás: AndreasTischler.com

A látványos ruhák alapvetően a gótikához kötődtek, de nagyon erősen stilizálva és mai áthallásokkal. Tapasztalható volt még a rendezésben egyfajta artisztikumra való törekvés a szereplők mozgásában, elhelyezésében; például sok drámai szituáció is kifejezetten festői csoportzatokban és mozdulatokban kulminált - szerintem a rendező sok gótikus szobrot, szoborcsoportot nézegetett a színpadra állításra készülve:

Apa és fia elszakítása a tanácstermi jelenetben. Forrás: derStandard.at

 A konkrét előadókra rátérve:

Rendkívül jó volt a kórus, szinte hátborzongatóan indítottak a "Silenzio ... mistero..." szavakkal, tényleg halkan, titokzatosan és nagy belső feszültségben... Három kisebb szerepet is kaptak kórustagok, köztük a magyar Krokovay Marcell, ő mint a doge inasa.

Szintén rendkívül jó volt a zenekar, James Conlon vezetésével. Bár én ahhoz túlságosan elöl ültem, a hangzás maga biztosan jobb lett volna kicsit távolabbról. De így sem panaszkodom, sőt... én szerettem volna legalább egyszer, amennyire lehet, minél közelebb ülni, hogy Plácido Domingót jobban láthassam...

Érdekes módon nem minden ún. "zárt szám" végén tört ki a taps, valószínűleg azért, mert a közönség ezt az operát nem ismeri olyan szinten, mint a Verdi-törzsanyagba tartozókat. Ezért bizony az előadásban többször előfordult néma szünet, olyankor is, amikor igazán remekül lehetett volna tapsolni - leginkább a két fiatal énekes jeleneteinek végén. Először kicsit sajnáltam őket, de előadás végén kiderült, hogy nem a nemtetszés volt ezek oka, hiszen mind Davinia Rodriguez, mind Arturo Chacón-Cruz kifejezetten nagy személyes sikert aratott - Arturo talán egy hajszállal nagyobbat, mint Davinia.

A Foscari család tagjain kívül még egy fontos szerep van az operában, az intrikus Loredano. Roberto Tagliavini basszusa egészen kiváló és figurában is teljesen illúziót keltő volt. Csak annyi a sajnálatos, hogy Verdi kifejezetten mostohán bánt a szereppel, nagyon rövidre írta...

Amikor a doge először színpadra lép, legalább is úgy, hogy nem némán, mint ebben a rendezésben rögtön a nyitány után, az durván az előadás 28-30. percében történik Addigra már hallotta a néző először Jacopót, majd Lucreziát, mindkettejüknek rögtön egy- egy nehéz áriáját, jelenetét. Arturo Chacon-Cruz, mint írtam, úgy volt kénytelen énekelni Jacopo első áriájának lassú részét, hogy egy ketrecben eresztik lefelé... A későbbiekben is sok "gyűrődésnek" volt kitéve hol éneklés közben, hol közvetlenül előtte. A mexikói énekes szép hangú lírai tenor, szerintem kifejezetten jól megállta a helyét egy ilyen "magaslati levegőn" fogant előadásban, színészileg is igazán nagyon jó volt, remekül személyesítette meg az "áldozat" figuráját és nagyon szép volt az összjátékuk Domingóval; a nagy partner után kétségtelenül ő aratta a legnagyobb sikert, s láthatóan határtalanul boldog volt :)

"Apa" és "fia" a tapsrendben. Forrás: operaduetstravel.blogspot.com

Davinia Rodriguez (Lucrezia) rendkívül attraktív külsejű énekesnő, figurában tökéletesen "hozta" Lucreziát, remekül érzékeltetve visszamenőleg is személyiségének a rendező által kitalált megbomlását. Magas hőfokú, igazán expresszív alakítás volt. Éneklésének megítélésében vagyok bizonytalan, mert amilyen operahősnőket korábban énekelt, azokból nekem nem következik, hogy Lucrezia az ő szerepe lenne, akinek pedig szerintem Verdi az egész opera legnehezebb szólamát írta. Ezzel együtt énekben is derekasan helytállt.

Davinia Rodriguez első jelenetében

Érdekes, hogy a premierről frissen íródott kritikák különböző mértékben, de egyetértettek abban, hogy a két fiatal teljesítménye nem ért fel Domingóéhoz. Na most, azért ilyen szempontból nem is szabad összevetni a nemzetközi operaélet legelső vonalában mostanában kezdő lépéseit megtevő fiatalokat (azért a tenor ezen a téren valamivel a szoprán előtt jár) egy Plácido Domingo művészetével, eddig megszerzett gyakorlatával, rutinjával. Szerintem igenis, nagyon jól helytálltak a fiatalok és abban is biztos vagyok, hogy teljesítményük előadásról előadásra javulva biztosan sokkal jobb volt, amikor mi láttuk, mint a premieren, amikor - el tudom képzelni -, nyilván nagyon lámpalázasak lehettek... Az is biztos, hogy ezek a szerepek sokat fognak jelenteni pályájukon nemcsak pr, hanem saját művészi szempontjukból is. Egyedül azon kell elgondolkodni, hogy Lucrezia szólama tényleg illik-e Davinia Rodriguez hangjához, vagy nem volt-e számára kissé korai.

És hát Plácido Domingo!! Mit is írjon az ember egy ilyen óriásról? Mondják sokan, hogy akárhogy is van, ő nem bariton, még ha kora ifjúságában baritonként kezdte és manapság egy ideje újra bariton szerepeket énekel. Szerintem viszont Domingo már túl van a hangfaji korlátokon. Akkora művész, hogy nála ez már nem is számít. Jó, tudjuk, hogy például Otello szólama már magas lenne neki, ennyiben őrá is hatnak a természet kérlelhetetlen törvényei. De igenis, énekeljen bariton szerepeket, hogy az a nemzedék, amelyik már nem lehet tanúja élőben régi parádés alakításainak, például éppen Otellónak, akkor hallhassa és láthassa más, hasonlóan nagyformátumú bariton szerepekben.

Most, A két Foscariban, hetvenharmadik (!) születésnapja előestéjén különösen parádés hangi formában volt. Francesco Foscari szerepe amúgy is Domingo után kiált. Vannak komoly énekelni valói is, de itt igazán a személyiség ereje az, ami a leginkább számít, persze azon belül az ének is. Az öreg doge a libretto szerint "ősz hajú harcos"-ként jellemzi önmagát; s mindazt a tartalmat, amit e meghatározás sugall, Domingo tökéletesen megszemélyesíti. A fenséget, ahogyan a Tizeknek mondja: "A doge hallgatja önöket", vagy amikor menyét figyelmezteti, hogy "tiszteld a törvényt", aztán a gyötrődő apát és még sorolhatnám a példákat, hány színből ötvözi össze ezt a nagy formátumú személyiséget. A hálószobai jelenetben, miután utolsó fiát is elveszítette, hogy harcol oroszlánként uralkodói becsületéért. Azt a pillanatot még kiemelem külön, ahogyan erkölcsi fölényével megállítja Loredanót, aki el akarja venni doge-süvegét. Szívszorító, ahogyan halott fiát követeli vissza ("rendetemi il figlio"). Ám a harangot meghallva tudja, hogy vége. Vége nemcsak az apaságnak, az uralkodásnak, hanem az életnek is. Mint írtam, ebben a rendezésben még maradék családja teljes katasztrófáját is megpillantja, s ez csalja ki utolsó fájdalomkiáltását. Halála a nézők számára a tökéletes katarzis pillanata.

Domingo sikere most is hatalmas, mint már évtizedek óta minden előadásának a végén és még mindig úgy tud neki örülni, mintha életében még sosem lett volna része ilyenben. Nagyon közel voltam, így jól láttam, hogy ez tényleg őszinte dolog nála, olyan boldog volt, mint egy gyerek...

A fenti kis videót én csináltam a telefonommal. Ugyanezekről a pillanatokról, sőt a folytatásról, ami még jó negyedórát tartott, a You Tube-on van élesebb képű felvétel, de én azért szeretem ezt, mert szerintem ennek jobb a hangja, jobban lehet érzékelni a teljes színházterem hangulatát és zajait, nemcsak a nézőtérnek azt a részét, ahol a videokészítő helye volt. Egyet sajnáltam csak a tapsrendben. Miután az elején a legkisebb szereplőktől a legnagyobbig nagyjából egyesével jöttek ki az énekesek, utána már csak közös meghajlás volt. Pedig olyan jó lett volna még párat bravózni csak külön Domingónak... De azért azt mindig remekül lehetett érzékelni, ahogyan felerősödött a taps, amikor a szereplők sorában ő bukkant elő a függöny mögül :)

Akkor már felteszek egy részletet a jobb képminőségűek közül is, szintén a mi előadásunk végéről:





Gyenge fél óra múlva pedig ott ült elegáns öltönyben a színház egyik szobájában (lásd a Megjártuk Bécset legalsó képét) és vidáman dedikált, mintha mi sem történt volna este 7 után :)

Én pedig ezzel befejeztem maratoni hosszúságú sorozatomat, köszönet azoknak, akik velem tartottak.