130 éve született Pikéthy Tibor

Pikéthy Tibor. Forrás: Pikéthy.net

Egy művész-élet legszebb emlékei. Ezzel az alcímmel jelent meg Nagykanizsa hírlapja, a Zalai Közlöny 1935. évi november 19-i számában a 130 éve született Pikéthy Tibor meghatóan szép és kedves írása. Szerzője ekkor 52. évében jár. A váci püspökség orgonistája, kántora, karnagya, tanár és zeneszerző. Felemlegetett művész-életének több, mint kilencven százaléka Váchoz kötötte, ahol ő alapította meg az első zeneiskolát is. Szép kort megért: 88 éves korában, 1972-ben hunyt el. Mivel a Rákosi-, majd a Kádár-korszak nem igazán kedvezett a muzsikusok e csoportjának, idős korában bizony mellőzték és sokáig hanyagolták még az emlékét is. Pedig olyan művészeket nevelt ki, mint például Lehotka Gábor (aki egyébként sokat tett mestere méltó utókoráért). Mára ez a csend kezd eloszlani körülötte: felfedezik és egyre többet játsszák gyönyörű szerzeményeit. 2004 óta nevét viseli, és méltán, a váci zeneművészeti szakközépiskola is.

Feltehetjük a kérdést: váci püspöki orgonistaként hogyan került az ő írása egy nagykanizsai újságba? Hát úgy, hogy az 1884. március 28-án született Pikéthy Tibor a gimnázium alsó négy vagy öt osztályát Nagykanizsán végezte és az írás ezekről az időkről szól. Amúgy neve ma ott van felvésve a Batthyány gimnázium aulájában az iskola híres növendékeinek sorában...

Hogy időben be tudjuk magunkat határolni, az 1893/94-es tanévben lett elsős gimnazista.
Apja, Pikéthy Gusztáv vasúti hivatalnok volt és, mint Kodály életrajzából is tudjuk, a vasutasokat azért jócskán helyezgették akkoriban ide-oda. Nagykanizsára 1891-ben került a család, a kisfiú itt fejezte be az elemi iskolát és kezdett gimnáziumba járni.
Ezeket az adatokat Bednarik Anasztázia Pikéthy Tibor orgonaműveit elemző doktori disszertációjából tudom. Azt is írja benne, hogy Pikéthynek az orgona iránti szeretete ebből az időből származik. Édesanyja nagyon jól zongorázott, így rendszeres volt náluk a házimuzsikálás - erről egyébként Kanizsa városa mindig is híres volt, szinte minden családban szólt a zene, persze különböző színvonalon. A kisdiák egyébként hegedülni tanult a gimnáziumban. Abban az időben városunkban nem volt zeneiskola, csak magántanárok működtek, viszont a gimnázium, hogy ki tudjon állítani egy ifjúsági zenekart, 7-8 éveseknek hegedűtanfolyamot indított, ezen vett részt a kis Pikéthy is...

A kanizsai piarista gimnázium akkoriban nagyon jó nevű és szép múlttal rendelkező intézmény volt. Igaz, a mostani Eötvös téren álló épülete azokban az években, mikor a kis Pikéthy Tibor ide járt, már nehezen volt alkalmas tanításra, mint majd az említett cikkben a művész utal is rá...

Ide járt a kis Pikéthy Tibor. Régi képeslapon a régi gimnázium...

Úgy tűnik, Pikéthy Tibor a gimnáziumnak csak az első négy, esetleg öt osztályát végezte nálunk, aztán, mint majd olvashatjuk, Budapestre került. Nagykanizsa így is az ő legszebb emlékei között maradt meg, többek között egy évtizedeket átívelő barátság következtében is.

Három darabban sikerült feltenni ezt a szeretetteljes humorral és sok bensőségességgel átszőtt hosszabb írást. Remélem, újdonságot mutatok vele a Pikéthy életművét kutató zenetörténészeknek - talán eljut hozzájuk... Másrészt érdekes lehet a Nagykanizsa történetével foglalkozóknak is, mert szemléletes képet ad a kanizsai ferencesek akkori életéről, körülményeiről.
Az egyes képek rákattintással kinagyíthatóak.

Pikéthy pap ugyan nem lett, mint még kisgimnazista korában tervezte, de sokat tett az egyházi zenéért zeneszerzőként, előadóként és tanárként egyaránt.

Még lesz egy kis mondanivalóm erről a kitűnő muzsikusról, de túl hosszú lenne a mai poszt, majd máskor folytatom.

Addig hallgassuk meg Pikéthy Tibor egy szép kórusművét: Ave Maria. Énekli a Vox Hungarica női kar, vezényel Döbrössy János: 

Hipnotizőr, detektív és muzsikus

Ez mind egyszemélyben volt a nagykanizsai Bugyács Vilmos. Én mint muzsikusra találtam rá a régi kanizsai újságokban, aztán fokról fokra más érdekességek is kiderültek róla. Bár ő, mint zenész nem az a "kaliber" volt, mint Pásztor Irma vagy L. Weber Margit, akikről nemrég meséltem, s akiknél sajnálkoztam, hogy nevük teljesen feledésbe merült. Bugyács Vilmos esetében ezen egy cseppet sem csodálkozom. De azt gondolom, hogy a kisebb képességű és jelentőségű muzsikusok is beletartoznak egy város zenei életébe. Ezen kívül ő más téren is érdekes figurája volt Nagykanizsának. Mindezek miatt érdemes vele megismerkedni. Ehhez az apropót az adja, hogy 115 éve született.

Apja muzsikus volt, egész pontosan katolikus kántor. Bugyács Ignácnak hívták, a századfordulón a Pest megyei Alsónémediben élt. Ott jött világra Vilmos fia 1899. március 22-én. Ugyanabban az évben a család Nagykanizsára költözött, mert a családfő megpályázta és elnyerte a kiskanizsai kántortanítói állást. Nem sokáig működött itt, mert miután a szintén megüresedett kanizsai főkántori állásra nem őt választották, 1902-ben Tolna megyébe költözött, ahol a Nak nevű település főkántora lett. Ettől kezdve tíz évig nem hallunk a családról. 1912-ben azonban újra Kanizsán találjuk őket, ugyanis a közben megözvegyült családfő ebben az évben újra megnősült, méghozzá Kanizsán és itt élt tovább haláláig.

Időközben Bugyács Vilmos fiatalemberré cseperedett. A Zala című kanizsai hírlap 1920. május 16-i számából megtudhatjuk, hogyan lett belőle kanizsai szenzáció:

Néhány héttel ezelőtt csodálatos hírek kezdtek el terjedni városszerte egy kékszemű, hosszúhajú fiatalemberről, aki a híresztelések szerint bizalmas baráti körben véghez vitt telepatikus és szuggesztiós mutatványaival Schenk-mestert, az országos hírű magyar telepatikust is felülmúlta. Bugyács Vilmos – így hívják a csodás képességű fiatalembert – később egy orvosokból, rendőrtisztekből és újságírókból álló kis társaság előtt produkálta magát, akiknek, és többi bámulóinak unszolására tegnap a nagy nyilvánosság elé lépett tudományával. A fiatal mester ezúttal először dolgozott a nagyközönség előtt – s produkciói annak ellenére sem éreztették a kezdő határozatlanságát, bizonytalanságát. Bámulatos nyugalommal és biztonsággal dolgozott s a legnagyszerűbben oldotta meg a legkomplikáltabb feladatokat is. A telepatikus mutatványok végeztével a termet zsúfolásig megtöltő közönség soraiban az az egyhangú vélemény alakult ki, hogy Bugyács, a fiatal kanizsai kezdő – nemcsak hogy ugyanazokat a mutatványokat végezte el, mint Schenk, hanem Schenknél sokkalta biztosabb kézzel dolgozott. Különösen bámulatos dolgokat produkált Bugyács előadása második részében, erről azonban helyszűke miatt ez alkalommal nem emlékezhetünk meg. Mint értesültünk a Szerb Ernő cég, amely a tegnapi előadást is kifogástalanul rendezte – legközelebb dunántúli turnéra, majd Budapestre viszi a fiatalembert, akinek hírétől rövidesen hangos lesz az ország.

Két kanizsai előadása után ezt írta "Bugyács mester"-ről a Zalai Közlöny 1920. május 26-i számában:

A cikkekben emlegetett "nagyhírű Schenk" Schenk Jenő, akinek 1918-ban például a Színházi Élet című lap is hirdette budapesti előadásait. Állítólag szélhámos volt...

A fiatal kanizsai "parafenomén" szerzett egy impresszáriót és vidéki körútra indult. A meglátogatott városok sajtójából szerzett információk alapján a Zala 1920 júliusában egy meglehetősen rosszindulatú cikket tett közzé - igaz, nem annyira Bugyáccsal volt baja, mint inkább a korabeli újságírók szenzációhajhászásával, akik alaptalanul csodadoktorrá kiáltották ki az "egyszerű zalai fiút":

Zala 1920. július 17.

Ezután a helyi sajtó elhallgatott ezzel a témával kapcsolatban. A legközelebbi hírünk Bugyács Vilmosról az, amit a kanizsai anyakönyv rejtett magában, mégpedig esküvőjének bejegyzése 1922. április 30-án. Foglalkozásaként ekkor még "artista" szerepel, ám valószínű, hogy hamarosan abbahagyta ez irányú nyilvános próbálkozásait. Lehet, hogy ez nősülésével is összefüggött. Egyébként kétszer házasodott (másodszor halála előtt nem egészen egy évtizeddel), gyermeke nem született. Hogy mikor került a rendőrség kötelékébe, nem tudom, de bizonyos, hogy államrendőrségi detektív lett. Ha megnézzük újra az elsőként idézett cikket, abban szerepel, hogy Bugyács Kanizsán legelőször egy válogatott kis kör előtt mutatta be para-képességeit, s ebben a körben rendőrtisztek is voltak. Valószínűleg így kerülhetett rá sor, hogy később ő maga is detektív lett. Sajnos, most nem találom, de emlékszem, olvastam róla valahol, hogy bizony a veséjébe látott a gyanúsítottaknak és több információt ki tudott belőlük szedni, mint kollégái... Úgyhogy nyilvánvalóan voltak ilyen irányú képességei, ha esetleg nem is annyira szenzációsak. Nagyon sokáig nem dolgozhatott, mint detektív, talán csak tíz-tizenöt évet, mert halálakor gyászjelentése nyugdíjasként említi.

És hol van Bugyács Vilmos életében a zene?

Mint tudjuk, apja kántor volt, tőle örökölhette tehetségét, aki talán valamennyi alapképzésben is részesítette, de ez nem is biztos. "Csak úgy", ösztönösen, autodidakta módon zongorázott a saját és barátai örömére. E tekintetben nekrológja adott róla érzékletes jellemzést a Zalai hírlap 1944. július 5-i számában:

A „Bösendorfer” fedele nem nyílik fel többé, hogy Bugyács Vili ujjai belemarkoljanak húrjaiba, amelyeknek olyan istenáldotta mestere volt. Mint a havasok kristálytiszta forrásvize, olyan üdítően ömlöttek ujjai alól a szebbnél-szebb melódiák. Naturalista volt és dalszerző. Egy nagy magyar ígéretet magában rejtő bimbó a magyar nótafa virágbaboruló ágai között. Csak nem tudott a bimbó tökéletesen kifesleni. Mindegy volt neki, hogy mit muzsikált. Lehárt, Strausst, vagy magyar nótát. Ujjai alatt beszéltek a húrok. Amikor zongorázott, szinte egybeolvadt hangszerével, személytelenné vált, csak a hangok domináltak. Mennyi szívet-lelket gyönyörködtető órát szerzett hallgatóinak. Elfeledni soha nem lehet.

A nekrológ egy mondatában az szerepel, hogy dalszerző is volt. Ezt néhány apróbb sajtóhírrel alá is tudom támasztani:

Zalai közlöny 1939. szeptember 20.

Kanizsai szerző zeneszáma is szerepelt a nagykanizsai honvédzenekar legutóbbi térzenéjének műsorán. Sok tapsot kapott Bugyács Vilmos sikerült indulója, nem csak azért, mert kanizsai, hanem mert zeneileg is hatásos, jó kompozíció.

Zalai Közlöny 1943. október 1.

Helybeli komponista szerzeményét adta elő csütörtök esti térzenéje alkalmával a honvédzenekar kitűnő együttese. Bugyács Vilmos helybeli zeneszerző immár harmadszor szerepelt a honvédzenekar műsorán. Ezúttal "Őrmester úr kérem" című indulóját adták elő, mely nagy tetszést aratott. 

Bugyács Vilmos nem élt sokáig, életének 45. évében szívszélhűdésben hunyt el 1944. július 3-án. Tudjuk azt is, hogy az emlegetett Bösendorfer zongora a Rákóczi út 25. számú ház egyik szobájában állt - utoljára ott lakott és ott is halt meg Bugyács Vilmos. Az eredeti ház, amelyben egyébként korábban Halis István is lakott, sőt, 1927-ben ő is ott hunyt el, ma már nem létezik: egy újabb építésű ház áll a helyén a Rákóczi és a Kinizsi utca sarkán.

Megvan viszont Bugyács Vilmos sírja a nagykanizsai köztemetőben, méghozzá eléggé központi helyen (XIX. parcella 8.) - csak nevét nem lehet rajta elolvasni, annyira befutotta obeliszkjét a borostyán:

 

Régi fóliánsok között Győrben

A héten Győrben jártam, hogy végre megpróbáljak két kanizsai muzsikusnak utánanézni. Közülük az egyik Győrből származott Kanizsára, a másik pedig fordítva, Kanizsáról került Győrbe. Így azt reméltem, hogy fontos családi adataikat a győri városi levéltárban fogom megtalálni. Erre az akcióra már szinte évek óta készültem, jártam is közben Győrben, többnyire átutazóban Ausztria felé vagy felől, de soha nem volt alkalmas a helyzet kutatásra. Így most, amikor végre kikeveredtem jó egy hónapig tartó influenzás lakásbeli elszigeteltségemből és végre a szép idő is kijött, nekiindultam.

Győri kirándulásomat a legteljesebb siker koronázta: nemcsak a remélt két fontos adatot találtam meg, hanem még kiegészítő információkat is mindkét muzsikus családjáról, amelyek árnyaltabbá, pontosabbá teszik életrajzukat.

Ma, első nekifutásként megmutatom a legfontosabb megtalált adatot - és hozzá egy kiegészítést. Ez a fontos adat pedig Bátorfi Emma születésének bejegyzése.

Emmáról írtam már részletesen körülbelül három éve a Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatban. Az írásból egyrészt kiderül, hogy miként lehetett őt Liszttel kapcsolatba hozni - másrészt pedig beleírtam a róla és családjáról addig megtalált adatokat. Ezeket egészítik ki a most Győrben előkerített anyakönyvi bejegyzések.

Mivel Emma apja prominens személyiség volt, több adatot is találtam Kanizsa előtti életéről. Bár voltak köztük hézagok, úgy számolgattam, hogy a lánya akkoriban születhetett, amikor ő a Győri Hírlap szerkesztőjeként kereste kenyerét, valamikor az 1860 utáni néhány évben. Szerencsére már korábban belebotlottam abba az adatba, hogy Bátorfi eredeti neve Bibók volt. Hogy mikor magyarosított, arról nem tudtam semmit, Kanizsára már Bátorfi-ként került. De így megtudtam, hogy lánya születésének keresése során a Bibók vezetéknévre is erősen figyelnem kell. Ha ezt nem tudom, talán rá sem jövök, hogy az anyakönyv-beli Ludovicus Bibók azonos a mi Bátorfi Lajosunkkal...

Magamban úgy számolgattam, hogy Emma 1861 és 1863 között jöhetett világra. Túl sokat nem tévedtem, mert a keresett dátum 1864. március 4.

Majd képeken is megmutatom, de előbb ide másolom Bátorfi Emma születési adatait, így könnyebb elolvasni.

1864. évi 26. számú bejegyzés:

A születés napja: 1864. március 4.

A keresztelés napja: március 11.

Neve: Emilia Carolina Anna Ottilia Ágnes

Neme: fem [nő]

Születése: leg [törvényes]

Szülei: Bibók Ludovicus, pagellarum Győri-Közlöny nuncupatorum Redactor Rk et consors eius Emilia nata Pajer Rk.

Keresztszülei: Mathias Stets questor légnorium R.kat A consors Carolina nata Henir Rk.

A keresztelő neve: Joannes Zerpák Abbas Canonicus et Parochus

Mint látható, a katolikusok 1864-ben még latinul vezették az anyakönyvet, a kiegyezés után tértek rá a magyar nyelvre. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy minden szót pontosan írtam-e át, különösen nehezen tudtam elolvasni a keresztanya nevét, de ez végül is annyira nem fontos adat. Bátorfi bizony ekkor még Bibók néven szerepel. Lánya öt keresztnevet kapott, ami akkoriban ritkaság volt, legalább is abban az anyakönyvben a megkereszteltek szerintem több, mint 90%-a egy keresztnevű. Hivatalosan tehát Emília a neve, mint édesanyjának, de azt a nevet akkoriban általánosan becézték Emmának. Például a híres színésznőt, Márkus Emíliát is Emmának szólították baráti körben. Második neve pedig a keresztanya keresztneve, Carolina. Bátorfi lányára úgy látszik, általánosan ráragadt az Emma név, mert fiatal lányként és később is többnyire Emmaként emlegette a helyi sajtó.

Ezek után elkezdtem visszafelé keresni, hogy apja hátha Győrben nősült meg. És lőn: 1863. június 8-án valóban Győrben volt az esküvője. 27 éves volt ekkor. Feleségéről, Pajer Emíliáról itt derült ki, hogy győri lány volt, esküvőjekor 23 éves, apja neve Pajer Károly. Emma szinte pontosan 9 hónappal az esküvő után született meg...

Még átnéztem néhány évet előre is az anyakönyvben, hátha született a házaspárnak további gyermeke, aki aztán esetleg korán meghalt, amiből tovább lehetett volna pontosítani, hogy mikor költözhettek Kanizsára, de nem találtam. Egyelőre még azt sem tudom, hogy mi lett a feleséggel, mert miután Bátorfi Nagy-Kanizsán telepedett le, nem került szóba egyszer sem a város sajtójában, hogy lenne felesége; pedig Bátorfi mint újságíró kifejezetten sokat szerepelt az újságokban (a sajátjában és a konkurens Zalában egyaránt), ám, ha egyáltalán magánügyekről szó esett, mindig csak az egyetlen leányát emlegették. Azt gondoltam, talán Pajer Emília még Győrben elhunyt, de nem találtam ilyen bejegyzést. Úgyhogy ez egyelőre fehér folt a család történetében. És fehér folt az is, hogy maga Bátorfi Emma mikor és hol halt meg. Annyi bizonyos, mint már az eredeti blogbejegyzésben is írtam, hogy 1881-ben Budapestre (és Budapesten) ment férjhez és 1909-ben, egyik lánya házasságkötésekor még életben volt. Talán egyszer ez az adat is előjön, vagy legalább valamilyen mankó hozzá, hogy körülbelül hol és mikor keressem...

120 éve született Kanizsa legjobb zongoristája

Gondolkodtam a címadáson - így, ezzel a kicsit blickfangosabb és egyúttal rejtélyes címmel talán többen megnézik, esetleg el is olvassák, vagy legalább is átfutják a posztot, mint ha egyszerűen azt írtam volna, hogy "120 éve született Nagykanizsán Pásztor Irma".

Az ő esetében is sajnos ugyanaz a helyzet, mint ahogyan a múltkor L. Weber Margit hegedűtanárról írtam  - mára a nevét sem ismerik a városban. Ráadásul Irma esetében a dolog még szomorúbb, mint kolléganője esetében, aki alig hat-hét aktív évet töltött nálunk, hiszen Pásztor Irma tősgyökeres kanizsai család szülötte, aki - tanulmányi idejét leszámítva - egész életét Kanizsán élte le és városunk kulturális életét gazdagította nem mindennapi művészetével. Ötven évesen pedig egész családjával együtt erőszakos halált halt...

Pásztor Irma nevét mindenki ismerte Kanizsán eltöltött csodagyerek-korától 1944-ig. E tragikus év előtt majdnem két évtizeden keresztül volt a Városi Zeneiskola zongora- és kamarazene tanára, s ebben a minőségében sok gyereket, fiatalt vezetett be a zene világába. Mellette olyan koncertek és egyéb fellépések fűződtek nevéhez, amelyekkel fővárosi, illetve nemzetközi koncertpódiumokon is fényesen megállta volna a helyét.

Posztom címében Kanizsa legjobb zongoristájának minősítettem, és ez a minősítés nem túlzás. Elvégezte a Zeneakadémiát, közben, ami szerintem még ennél is nagyobb jelentőségű és hozadékú lehetett számára, egyik kedvenc növendéke volt Thomán István magán-zeneakadémiájának. Pásztor Irma így művészileg Liszt Ferenc "zenei unokája", hiszen Thomán az egyik legjobb olyan növendéke volt Liszt Ferencnek, aki talán a leghitelesebben adta tovább mestere tanítását és tapasztalatait (amúgy ebben az értelemben Bartók Béla, mint zongoraművész szintén Liszt-unoka, hiszen ő is Thomán István növendéke volt...)

Pásztor Irmáról egyszer már írtam itt a blogban hosszabban, a Liszt Ferenc és Nagykanizsa kapcsolatát feldolgozó sorozatban. Így most, születésének 120. évfordulóján ide linkelem a múltkor írtakat, de azért előtte, aki nem akarja ilyen részletesen elolvasni életútját, a legfontosabb tényeket röviden összefoglalom:

Pásztor Irma, eredeti nevén Pollák Irma 1894. március 9-én született Nagykanizsán a Szent Imre utca 10. számú házban. Édesapja, a Bécsben tanult zongorista magán-zenetanárként működött Kanizsán, mellette negyven éven át a zsinagóga orgonistája volt. Irma - és kishúga, Margitka - csodagyerekként tűntek fel Kanizsa zenei életében. Irma, mint írtam, elvégezte a budapesti Zeneakadémiát, mellette Thomán István mesterképzőjét. Már 17 éves korában országos sikerrel mutatkozott be szólistaként Székesfehérváron. Ám, valószínűleg a nehéz történelmi körülmények miatt, illetve mint húga korai halála mint szüleinek egyetlen támasza, Nagykanizsán maradt s így jóval kevesebb lehetősége maradt országos és nemzetközi karrier építésére - pedig a tehetsége és a tudása alapján rászolgált volna. Eleinte ő is mint zongora-magántanár dolgozott, majd rögtön indulásakor az 1926-ban megalapított Városi Zeneiskola tanára lett. Közben férjhez ment Fábián Miksa hitközségi titkárhoz, egy lánya született. 1942 végén származása miatt kényszer-nyugdíjazták, majd 1944 tavaszán özvegy édesanyjával, férjével és lányával haláltáborba hurcolták, ahonnét egyikük sem tért haza. 50 éves múlt akkor...

Mindezt részletesen elmeséltem az alábbi folytatásokban eredeti dokumentumokkal, fényképekkel, korabeli újságkivágásokkal illusztrálva. Ezek itt megtekinthetők, elolvashatók:

Pásztor Irma élete 1.

Születése, származása

Pásztor Irma élete 2.

Sikeres zongoraművészi debütálása

Pásztor Irma élete 3.

Nagykanizsai koncertsikerek az 1910-es évek végétől

Pásztor Irma élete 4.

Mint a nagykanizsai Városi Zeneiskola tanára

Pásztor Irma élete 5. 

A tragikus vég

Nagykanizsa, Szent Imre utca 10.

Ma is álló szülő- és lakóháza, ahol szinte egész élete lefolyt, megérdemelne egy emléktáblát. Egyszer talán régi iskolája, a ma Farkas Ferenc nevét viselő intézmény is kitalálja, hogy hogyan lehetne róla rendszeresen megemlékezni és nevét valamennyire ismertté tenni a városban...

Pataky Kálmán, a nagykanizsai kisgimnazista

Fél évszázada, 1964. február 29-én hunyt el Pataky Kálmán operaénekes, a két világháború közötti operajátszásnak nemzetközileg is az egyik legelismertebb alakja. Csodálatos lírai tenorja, természetes muzikalitása, hatalmas szorgalma, rokonszenves emberi egyénisége az egyik legszeretettebb énekessé tették. Különösen Mozart-áriafelvételei számítanak ma is etalonnak. Világhírének csúcsán, 1936-ban a Salzburgi Ünnepi Játékokon Arturo Toscanini vezényletével Florestan szerepét énekelte - a világ legjobb, ám legszigorúbb karmesterének is tartott Toscanini maximális elismerése mellett - Beethoven: Fidelio című operájában.

De évfordulótól függetlenül is érdemes emlékezni rá és hallgatni felvételeit.

Ezzel a mai poszttal a tiszteletadás mellett a róla szóló egyetlen magyar nyelvű életrajz egy tévedését is szeretném kiigazítani. A Nagy magyar előadóművészek sorozatban még 1968-ban jelentette meg a Zeneműkiadó Somogyi Vilmos és Molnár Imre róla szóló kötetét, s ennek 7.oldalán olvasható a kitétel, miszerint a leendő nagy énekes Csáktornyán végezte a gimnázium 3. és 4. osztályát. Nos, ez már csak azért sem lehet igaz, mert abban az időben Csáktornyán nem is volt gimnázium. Volt viszont a közeli Nagykanizsán, és bizony ide járt a cseperedő fiú...

De kezdjük elölről.

Pataky Kálmán 1896. november 14-én született, a Kanizsától nem messze fekvő Alsólendván. 

Születésének anyakönyvi bejegyzése szerencsésen előkerült, meg is tudom mutatni. Ez 2020. februári frissítés a 2014-ben írt poszthoz:

Apja, id. Pataky Kálmán Maros-Torda megyéből került környékünkre, valószínűleg házassága révén. Felesége, Molnár Irma ugyanis Hegyháthodászon született - ez a község Zala és Vas megye határán fekszik. Id. Pataky pedagógus volt, kezdetben Pesten, onnét került Alsólendvára polgári iskolai tanárnak, néhány év múlva pedig a csáktornyai polgári iskola igazgatója lett.
Így következhetett tehát be az, hogy ifjabb Kálmán Kanizsán legyen gimnazista. Igaz, a helyi sajtót és a gimnázium korabeli évkönyveit átlapozva azt találtam, hogy mindössze két évet járt a mi kis városunkban iskolába: az 1909/10. és az 1910/11. tanévet, amikor harmadik, illetve negyedik osztályos volt. Bár apját még 1914-ben is csáktornyai állásában találjuk, Kálmán mégis Vácon, távol a családi körtől folytatta tanulmányait, de csak egy évig, majd Kolozsváron fejezte be a hátralevő osztályokat és ott is érettségizett le. Hogy ennek oka mi lehetett, nem tudom.

Érdekességként kiírtam harmadikos osztályzatait - mint tudjuk, abban az időben az "egyes" volt a legjobb jegy.

Tehát: Magaviselet: 1, Vallástan: 1, Magyar nyelv: 1, Latin nyelv: 3, Német nyelv: 1, Történelem: 1, Földrajz: 1, Matematika 3, Rajz-geometria: 3, Tornázás: 2, Ének: 1, Zene: 1.

Az éneket és a zenét, valamint néhány más tantárgyat, például a gyors- és gépírást, illetve a francia nyelvet rendkívüli tantárgyként tanították. Aki járt énekre, az azt jelentette, hogy automatikusan tagja lett az iskola énekkarának, a zenére járók pedig az iskolai zenekarnak, s az ének és zene órák alatt voltaképpen énekkari és zenekari próbákat kell értenünk. Viszont a delikvensek ezeken a foglalkozásokon is kaptak jegyeket, amelyek a többi érdemjeggyel együtt bekerültek a bizonyítványba.

Pataky Kálmánnak ebben a két évben zenei szempontból szerencséje volt, mert a gimnázium hosszú történetének legjobb ének-zenetanára keze alá került. Lukács József volt ez a piarista rendbe tartozó tanár. Mint igazi tudós koponya legfelsőbb fokú hittudományi képesítéssel rendelkezett, ám igazi szerelme a zene volt. Kiválóan csellózott, szabad idejében rendszeresen kamarazenélt jóbarátaival, részben szórakozásból, részben nyilvános hangversenyeken is fellépve. De ami témánk szempontjából  a legfontosabb, hogy a gimnázium zenei együttesei Lukács József kegyesrendi tanár idejében élték fénykorukat. Akkoriban a gimnázium minden évben legalább három-négy komoly hangversenyt produkált tanévenként, ahol az énekkar és a zenekar fellépései mellett a legügyesebb, legtehetségesebb diákok szólóban és kamarazenében is megmutathatták magukat. A korabeli sajtó több ízben említi ilyen hangversenyekkel kapcsolatban Pataky Kálmán nevét, aki inkább mint hegedűs lépett fel többször, mert kezdetben hegedűművész szeretett volna lenni, bár előfordult, hogy énekelt is. Nézzünk néhány sajtókivágást (rákattintva kinagyíthatók):

Zalai Közlöny 1911. január 26.

Zala 1911. március 14.

Zalai Közlöny 1911. március 20.

További életútja meglehetősen kacskaringós. Főbb állomásait el lehet olvasni a wikipedián, vagy a már említett könyvben, bár az szerintem nem igazán jól szerkesztett és lényegtelen dolgokban meglehetősen szószátyár is... Mindenesetre a fiatalember megjárta az első világháború frontvonalait, nem sértetlenül, de mégis viszonylag szerencsés módon "megúszta".

Katonaként szüleivel és testvérével Csáktornyán

Ezután kezdett csak el komolyan énekelni tanulni. Hozzáértők azt mondják, hogy minden bizonnyal hegedűs múltjának köszönheti csodálatosan érzékeny dallamformálását, amellyel elbűvölte az egész világot, különösen az 1920-as évek közepe és a 30-as évek vége között. Ez Faust kavatinájában is csodálatosan megfigyelhető:

Érdekes módon énekesi pályakezdésébe is belejátszott némi kanizsai kapcsolat. Próbaéneklés után szerződtette ugyan a budapesti Operaház, ám ott akkoriban olyan jó tenoristák voltak, hogy Pataky nem jutott szereplehetőséghez. Kezdte elveszíteni a türelmét, és egy napon, mint az említett életrajzi könyv írja, panaszt tett a minisztériumban, ahol a színházakat a nagy tekintélyű Wlassics Gyula felügyelte - aki egyébként, szintén e könyv szerint személyesen is jelen volt Pataky próbaéneklésén. Wlassics személye a kanizsai kapcsolat, mert, bár Zalaegerszegen született, de Kanizsán nőtt fel; apja valaha városbíró volt Kanizsán, ő maga, mint jóval később a fiatal énekes, szintén a kanizsai piarista gimnázium neveltje volt, s aztán a kultuszminiszterségig és a főrendi házi tagságig vitt az útja. Kanizsán Wlassicsnak mindvégig nagy kultusza volt, ezért gondolom, hogy Pataky Kálmánnak, ha máshonnét nem is, de Kanizsa közelében élő és pedagógiai pályán működő apja révén kellett tudnia erről - annál is inkább, mert Wlassics 1905 előtt négy cikluson át Csáktornya országgyűlési képviselője is volt... Wlassics tényleg segített, és Pataky Kálmán megkapta első nagy szerepét, a Rigoletto Hercegét, s ettől aztán sínre került a pályája. Olyannyira, hogy később szerződtette a bécsi opera és beindult nemzetközi, sőt, tengerentúli karrierje, de közben itthon is gyakran fellépett.

Egyelőre ennyit sikerült kideríteni a csodálatos énekes nagykanizsai kötődéseiről.