Hipnotizőr, detektív és muzsikus

Ez mind egyszemélyben volt a nagykanizsai Bugyács Vilmos. Én mint muzsikusra találtam rá a régi kanizsai újságokban, aztán fokról fokra más érdekességek is kiderültek róla. Bár ő, mint zenész nem az a "kaliber" volt, mint Pásztor Irma vagy L. Weber Margit, akikről nemrég meséltem, s akiknél sajnálkoztam, hogy nevük teljesen feledésbe merült. Bugyács Vilmos esetében ezen egy cseppet sem csodálkozom. De azt gondolom, hogy a kisebb képességű és jelentőségű muzsikusok is beletartoznak egy város zenei életébe. Ezen kívül ő más téren is érdekes figurája volt Nagykanizsának. Mindezek miatt érdemes vele megismerkedni. Ehhez az apropót az adja, hogy 115 éve született.

Apja muzsikus volt, egész pontosan katolikus kántor. Bugyács Ignácnak hívták, a századfordulón a Pest megyei Alsónémediben élt. Ott jött világra Vilmos fia 1899. március 22-én. Ugyanabban az évben a család Nagykanizsára költözött, mert a családfő megpályázta és elnyerte a kiskanizsai kántortanítói állást. Nem sokáig működött itt, mert miután a szintén megüresedett kanizsai főkántori állásra nem őt választották, 1902-ben Tolna megyébe költözött, ahol a Nak nevű település főkántora lett. Ettől kezdve tíz évig nem hallunk a családról. 1912-ben azonban újra Kanizsán találjuk őket, ugyanis a közben megözvegyült családfő ebben az évben újra megnősült, méghozzá Kanizsán és itt élt tovább haláláig.

Időközben Bugyács Vilmos fiatalemberré cseperedett. A Zala című kanizsai hírlap 1920. május 16-i számából megtudhatjuk, hogyan lett belőle kanizsai szenzáció:

Néhány héttel ezelőtt csodálatos hírek kezdtek el terjedni városszerte egy kékszemű, hosszúhajú fiatalemberről, aki a híresztelések szerint bizalmas baráti körben véghez vitt telepatikus és szuggesztiós mutatványaival Schenk-mestert, az országos hírű magyar telepatikust is felülmúlta. Bugyács Vilmos – így hívják a csodás képességű fiatalembert – később egy orvosokból, rendőrtisztekből és újságírókból álló kis társaság előtt produkálta magát, akiknek, és többi bámulóinak unszolására tegnap a nagy nyilvánosság elé lépett tudományával. A fiatal mester ezúttal először dolgozott a nagyközönség előtt – s produkciói annak ellenére sem éreztették a kezdő határozatlanságát, bizonytalanságát. Bámulatos nyugalommal és biztonsággal dolgozott s a legnagyszerűbben oldotta meg a legkomplikáltabb feladatokat is. A telepatikus mutatványok végeztével a termet zsúfolásig megtöltő közönség soraiban az az egyhangú vélemény alakult ki, hogy Bugyács, a fiatal kanizsai kezdő – nemcsak hogy ugyanazokat a mutatványokat végezte el, mint Schenk, hanem Schenknél sokkalta biztosabb kézzel dolgozott. Különösen bámulatos dolgokat produkált Bugyács előadása második részében, erről azonban helyszűke miatt ez alkalommal nem emlékezhetünk meg. Mint értesültünk a Szerb Ernő cég, amely a tegnapi előadást is kifogástalanul rendezte – legközelebb dunántúli turnéra, majd Budapestre viszi a fiatalembert, akinek hírétől rövidesen hangos lesz az ország.

Két kanizsai előadása után ezt írta "Bugyács mester"-ről a Zalai Közlöny 1920. május 26-i számában:

A cikkekben emlegetett "nagyhírű Schenk" Schenk Jenő, akinek 1918-ban például a Színházi Élet című lap is hirdette budapesti előadásait. Állítólag szélhámos volt...

A fiatal kanizsai "parafenomén" szerzett egy impresszáriót és vidéki körútra indult. A meglátogatott városok sajtójából szerzett információk alapján a Zala 1920 júliusában egy meglehetősen rosszindulatú cikket tett közzé - igaz, nem annyira Bugyáccsal volt baja, mint inkább a korabeli újságírók szenzációhajhászásával, akik alaptalanul csodadoktorrá kiáltották ki az "egyszerű zalai fiút":

Zala 1920. július 17.

Ezután a helyi sajtó elhallgatott ezzel a témával kapcsolatban. A legközelebbi hírünk Bugyács Vilmosról az, amit a kanizsai anyakönyv rejtett magában, mégpedig esküvőjének bejegyzése 1922. április 30-án. Foglalkozásaként ekkor még "artista" szerepel, ám valószínű, hogy hamarosan abbahagyta ez irányú nyilvános próbálkozásait. Lehet, hogy ez nősülésével is összefüggött. Egyébként kétszer házasodott (másodszor halála előtt nem egészen egy évtizeddel), gyermeke nem született. Hogy mikor került a rendőrség kötelékébe, nem tudom, de bizonyos, hogy államrendőrségi detektív lett. Ha megnézzük újra az elsőként idézett cikket, abban szerepel, hogy Bugyács Kanizsán legelőször egy válogatott kis kör előtt mutatta be para-képességeit, s ebben a körben rendőrtisztek is voltak. Valószínűleg így kerülhetett rá sor, hogy később ő maga is detektív lett. Sajnos, most nem találom, de emlékszem, olvastam róla valahol, hogy bizony a veséjébe látott a gyanúsítottaknak és több információt ki tudott belőlük szedni, mint kollégái... Úgyhogy nyilvánvalóan voltak ilyen irányú képességei, ha esetleg nem is annyira szenzációsak. Nagyon sokáig nem dolgozhatott, mint detektív, talán csak tíz-tizenöt évet, mert halálakor gyászjelentése nyugdíjasként említi.

És hol van Bugyács Vilmos életében a zene?

Mint tudjuk, apja kántor volt, tőle örökölhette tehetségét, aki talán valamennyi alapképzésben is részesítette, de ez nem is biztos. "Csak úgy", ösztönösen, autodidakta módon zongorázott a saját és barátai örömére. E tekintetben nekrológja adott róla érzékletes jellemzést a Zalai hírlap 1944. július 5-i számában:

A „Bösendorfer” fedele nem nyílik fel többé, hogy Bugyács Vili ujjai belemarkoljanak húrjaiba, amelyeknek olyan istenáldotta mestere volt. Mint a havasok kristálytiszta forrásvize, olyan üdítően ömlöttek ujjai alól a szebbnél-szebb melódiák. Naturalista volt és dalszerző. Egy nagy magyar ígéretet magában rejtő bimbó a magyar nótafa virágbaboruló ágai között. Csak nem tudott a bimbó tökéletesen kifesleni. Mindegy volt neki, hogy mit muzsikált. Lehárt, Strausst, vagy magyar nótát. Ujjai alatt beszéltek a húrok. Amikor zongorázott, szinte egybeolvadt hangszerével, személytelenné vált, csak a hangok domináltak. Mennyi szívet-lelket gyönyörködtető órát szerzett hallgatóinak. Elfeledni soha nem lehet.

A nekrológ egy mondatában az szerepel, hogy dalszerző is volt. Ezt néhány apróbb sajtóhírrel alá is tudom támasztani:

Zalai közlöny 1939. szeptember 20.

Kanizsai szerző zeneszáma is szerepelt a nagykanizsai honvédzenekar legutóbbi térzenéjének műsorán. Sok tapsot kapott Bugyács Vilmos sikerült indulója, nem csak azért, mert kanizsai, hanem mert zeneileg is hatásos, jó kompozíció.

Zalai Közlöny 1943. október 1.

Helybeli komponista szerzeményét adta elő csütörtök esti térzenéje alkalmával a honvédzenekar kitűnő együttese. Bugyács Vilmos helybeli zeneszerző immár harmadszor szerepelt a honvédzenekar műsorán. Ezúttal "Őrmester úr kérem" című indulóját adták elő, mely nagy tetszést aratott. 

Bugyács Vilmos nem élt sokáig, életének 45. évében szívszélhűdésben hunyt el 1944. július 3-án. Tudjuk azt is, hogy az emlegetett Bösendorfer zongora a Rákóczi út 25. számú ház egyik szobájában állt - utoljára ott lakott és ott is halt meg Bugyács Vilmos. Az eredeti ház, amelyben egyébként korábban Halis István is lakott, sőt, 1927-ben ő is ott hunyt el, ma már nem létezik: egy újabb építésű ház áll a helyén a Rákóczi és a Kinizsi utca sarkán.

Megvan viszont Bugyács Vilmos sírja a nagykanizsai köztemetőben, méghozzá eléggé központi helyen (XIX. parcella 8.) - csak nevét nem lehet rajta elolvasni, annyira befutotta obeliszkjét a borostyán: