125 éve, 1889. június 27-én hunyt el egy olasz csoda-énekesnő, Carlotta Patti. 1879. április 9-én Nagykanizsára is eljutott hangversenykörútja során, ezért próbálom kissé feltámasztani az emlékét.
Abban az időben városunkban egészen kiváló, sőt, mondhatni világhírű művészek is adtak koncerteket. Ezeknek egyik elősegítője, szervezője, önzetlen mecénása Práger Béla gyógyszerész volt, akiről már bőven megemlékeztem a közelmúltban. Ő és barátai, az Ollop-fivérek és Rosenberg Ádám hozták el Kanizsára ezeket a nagynevű művészeket, köztük Carlotta Pattit is.
Ez a koncert azonban nem egészen úgy sikerült, ahogyan mindenki várta...
A hangverseny színhelye egyébként az akkori Szarvas szálló nagyterme volt, annyi nagy zenei esemény helyszíne - ma Erzsébet tér 18.
Mielőtt a konkrét eseményekre rátérnék, némi tudnivaló Carlotta Pattiról:
 |
| Carlotta Patti 1884-ben. Forrás: www.npg.org.uk |
Az 1840-es évek környékén született énekesnő (születési évét még ma sem tudják pontosan, vérbeli primadonnaként jól eltitkolta...) neve igazán jól csengett egész Európában, azzal együtt, hogy a Patti névről elsősorban testvére, Adelina jutott az emberek eszébe: ő volt a legnagyobb név a családban - Rossini és Verdi egyaránt rendkívüli elismeréssel nyilatkozott róla. És ha már családjáról beszélünk, testvérük, Amelia is énekesnő lett, fivérük, Carlo pedig jó nevű hegedűművész. Úgy tűnik, valamennyien örökölték szüleik adottságait, tehetségét: apjuk tenorista volt, édesanyjuk szoprán énekesnő.
Bár a testvérek közül Adelina lett a leghíresebb, Carlotta is lenyűgöző hangi adottságokkal született, amelyeket - a hazai és a külföldi sajtóra támaszkodva - nagykanizsai hangversenye előzeteseként így festett le a Zalai Közlöny:
Milyen hang ez! Ott veszi kezdetét, hol más már végződik s rendkívüliségét bizonyítja ama körülmény, hogy piccolo fuvolához hasonlítják. A csengettyű tiszta előadás, gyöngyszerű coloratúra s fényes felülmúlhatatlan staccato felvillanyozza, elbűvöli hallgatóit; de még ennél is inkább elragad, elbájol szikrázó humora.
Mint a helyi sajtó beharangozta, de szerintem ez általánosan tudott is lehetett zeneértő körökben, Carlotta Patti legnagyobb száma az úgynevezett "kacagó ária" volt Daniel Auber: Manon Lescaut című operájából (csak zárójelben, igen, bizony Auber is komponált a Manon-témából operát, nemcsak Massenet, majd Puccini...)
Meg is hallgathatjuk ezt az azóta elfelejtett kacagódalt, így lehet némi fogalmunk Carlotta hangjának típusáról, terjedelméről - fénykorából:
Nos, egész Kanizsa a nagy énekesnő iránti vágyakozásban égett, amikor jött a hidegzuhany. Először is, nem Carlotta énekelte végig a teljes hangversenyt: mindössze háromszor lépett színpadra a következő műsorszámokkal:
Karl Anton Eckert: Svájci visszhang-dal
Verdi: A szicíliai vecsernye - Elena bolerója
Gounod: Viens, mon coeur - dal, zongora és cselló kísérettel
Teljes műsora tisztán így nem volt több, mint körülbelül 15 perc, és akkor még elég bőven számoltam...
A hangverseny további részét egy gordonka-zongora duó játszotta. Szép darabokat hoztak, meg is tapsolta őket a közönség rendesen, de mégis csak az énekesnőre vártak a legjobban, akinek a műsorán nem is szerepelt a kacagóária... Persze lehet, hogy a ráadásra tartogatta, azonban ezen a hangversenyen nem került sor ráadásra. Hogy pontosan mi történt, hárman is leírták. A híresen igényes kanizsai közönség, aki, ha oka volt rá, nagyon tudott ünnepelni, most fagyos maradt. Egyrészt az énekesnő bizony erősen túl volt fénykorán. Másrészt Carlotta is megérezhetett valamit a hangulatból: második áriája után, pedig akkor még a leírások szerint nagyon szépen tapsoltak a jelenlévők, nem jött ki meghajolni. És ez aztán végleg, hogy úgy mondjam, "betett" a közönségnek.
De átadom a szót a korabeli tudósítóknak.
A Zalai Közlönyben többek között ez jelent meg 1879. április 13-án:
A Patti hangverseny megtartatott múlt szerdán igen díszes közönség jelenlétében; a gordonkajáték kitűnő volt, zajos tapsra ragadta több ízben a közönséget, a zongorajáték is kielégítően hatott, de nem Patti nagysám éneke s illetőleg magaviselete. Tagadhatatlanul szép és iskolázott hangja van, elbűvöli a hallgatót, azonban a második darab után kitört a percekig tartó frenetikus taps és kihívására csakugyan hozzá nem méltó gyengédtelenséggel viseltetett a hálás közönség iránt, nemcsak hogy nem énekelte el a "nevető dalt", mely nélkül Patti Sarolta tulajdonképpen nem is Patti, hanem még meg sem alázta magát, hogy kijövés által megköszönje a figyelmet. A közönség méltán zúgolódott is, a harmadik darab után pisszegést és füttyögést aratott ...
Ugyanebben az újságban egy másik tudósító szigorúbb volt:
... hangja, ha jól szorítja, erőteljes, de nem gyújt - minden hanglejtése elárulja énekesnőnk előrehaladott korát; oly sajátságos benyomást tesz, mintha gazdag létére minden áron mégis énekelni és pénzt szerezni akarna. Emellett nagy hiúságot tanusít, ellenállhatatlannak tartja magát és mindazon jogokra szeret igényt tenni, melyek a "Patti" névhez fűződnek. [...] A szomorú igazságtól áthatva közönségünk a matrónát pillanatig sem tudta oly nagyra becsülni, mint amennyire ínyére lett volna. - Kisasszonyunk valódi művészi ösztönével ugyancsak hamar tájékozta magát az általános hangulat minőségéről és sértett hiúságát lenézéssel akarta megbosszulni.
Ennél még egy fokkal keményebb volt városunk akkori másik lapjának, a Zalának a kritikája. A folytatást, a slusszpoént onnét idézem (1879. április 16-i szám):
No de amilyen ad adjon isten, olyan rendesen a fogadj isten is. A kövér úrhölgyet megmacskazenészték.
[Azaz szállásának ablakai alatt összegyűlt a koncertközönségből verbuválódott társaság és mindenféle zajkeltő szerszámmal meg kiabálással "szerenádot" adtak a művésznőnek.]
Akárkitől jött a gondolat - folytatja a Zala cikkírója - egészséges gondolat volt, s ha nem is vagyunk barátjai a helytelen demonstratióknak, az indokolatlan hencegés és egy műértő közönségnek sérelmes lenézése, teljes okot adott a kemény megtorlásra. Egy áldozatkész közönséggel szemben packázni a Pattinak még akkor sem szabad, ha Adelina a neve. - Ha kereste a botrányt, nagyon illő, hogy azt meg is találta legyen.
Befejezésül a korabeli hangverseny két számát meg is hallgathatjuk. Ez itt egy mára szintén elfelejtett dal, de lehet benne villogni a jó énektechnikával - Karl Anton Eckert: Svájci visszhang-dal:
Végül pedig a Bolero Verdi: A szicíliai vecsernye című operájából, bár mi most zenekarral halljuk:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése